Az sejthetően mindenki számára egyértelmű, hogy (ha nem is csecsemőkorban, de egy idő után) különbözőképpen kell nevelni a fiúkat és a lányokat, egyszerűen mert mások. Néha nagyon mások. Ugyanakkor e sorok írója azt is balgaságnak tartja, hogy nagyon fiúkat és nagyon lányokat neveljünk a gyerekeinkből. No de akkor mi a megoldás, és hogy kéne nevelni? Steve Biddulph Hogyan neveljük a fiúkat című könyvét olvastuk.

Mindenekelőtt sokat tájékozódni, utánaolvasni, informálódni. Minden kis infómorzsa fontos lehet, ezért gyűjtsük be az összeset, amit el tudunk érni, olvassunk el mindent, amire időnk és lehetőségünk van. Nekem amúgy általában gyanúsak a „Hogyan legyünk tökéletes apák/anyák” és más hasonló – többnyire jó nagy általánosságokat és sok-sok sületlenséget tartalmazó – könyvecskék.

Most azonban nem ilyenről lesz szó. Steve Biddulph remek gyerekpszichológus, és a sajátjain kívül ezer meg ezer gyereket látott, ismert meg a munkája során (családterapeuta is), aminek két komoly következménye van: nem beszél a levegőbe (lásd még: „nekem is van 1/2/3 gyermekem, nekem ne magyarázza meg senki, hogy kell nevelni”), másrészt remek sztorikat, példákat hoz nekünk, amelyek életszagúvá is teszik a mondandóját, no meg könnyen érthetővé is.

Az alaptétel talán a következő: a fiúknak nehezebb dolguk van, mert a társadalom minden gyerekre érvényes elvárásait nehezebb teljesíteniük, és ennek számos oka van (az agyműködéstől a hormonháztartáson át a követendő szerepmodellek okozta problémákig).

Azt gondolom, mindenki tapasztalja (a szülők sokszor szégyenkeznek is, pedig nincs miért), hogy a fiúk – a legtöbbjük legalábbis ilyen - már óvodában sokkal nehezebben illeszkednek be, sokkal tovább játszanak egyedül, kevésbé szociálisak, sokat verekednek, rendetlenkednek, nem állnak be a sorba, de amúgy is nehezükre esik két másodpercig egy helyben maradniuk. Ünnepségeken kilógnak a sorból, nem szavalnak, nem énekelnek a többiekkel, láthatóan zavarban vannak, és nagyon máshol szeretnének lenni.

Ezzel szemben a lányok (szüleik legnagyobb büszkeségére) általában ügyesebbek, jól kommunikálnak, versenyeznek, hogy ki fogad szót hamarabb az óvónéninek, pikkpakk felöltöznek, sorba állnak, kézen fogva menetelnek, ünnepségeken szeretnek táncolni, szerepelni, öröm velük dolgozni az óvónőknek, szülők keble dagad a büszkeségtől.

Pedig ha elolvasnák ezt a könyvet, fiús és lányos szülők is helyén kezelnék ezt a tünetegyüttest. Érdekes módon nem is olyan sokkal később, sokszor már az iskolában, de a felnőtt életben mindenképp, megváltozik a történet, az antiszociális, félénk, rendetlen kisfiúkból sok esetben határozott, jól kommunikáló, családfőként, kollégaként, barátként megbízható férfi lesz, akire nyugodtan támaszkodhat a környezete.

Mi történik? Hogy jön létre ez a változás, illetve ha nem ilyen felnőtt lesz a gyerekből, mi az oka ennek? Mi a társadalom elvárása, és mi a családé, a szülőké. Jól tesszük-e, ha mi is igazodunk a társadalom elvárásaihoz, és fiunkat olyanná akarjuk tenni, amilyennek a környezete (például az óvoda/iskola) látni akarja. Vagy esetleg van más megoldás is, és jéééé, tényleg, ebben az esetben is (sőt, sokkal nagyobb eséllyel) válhat belőle kiváló ember, férfi, apa, barát és kolléga.

A szerző egyvalamit kér – a tájékozódás mellett: figyeljünk oda a gyerekre. Önmagában, ha a tesztoszteron-szintjének a változási ciklusaival tisztában vagyunk (mert például elolvastuk ezt a könyvet), máris sokkal érthetőbbé válnak a különböző életkorok sajátos viselkedési formái.

Ha megfigyeljük, hogy mikor van nagyobb szüksége az anyára vagy az apára, és ennek megfelelően lép előtérbe az a szülő, aki fontosabb a kisfiú számára (hat éves korig az anya, utána kb. 14 éves korig az apa, de ezután már kell egy külső mentor - mint Matula bácsi a Tüskevárban -, aki biztos nem lehet egyik szülő sem), akkor már nagyot léptünk előre abban, hogy fiunk lelke egészségesen fejlődjön.

Az anyák kulcsszerepe evidens, ezért a könyv kevesebbet is foglalkozik velük, azt vettem észre, hogy sokkal többet szól az apákhoz, mert észleli, hogy a modern társadalomban az apa kiszorulóban van a nevelésből, ennek persze sok oka van, ámbár mostanában látszik már egy ellentétes tendencia is: az apák kezdik visszaszerezni a gyermekükhöz – pontosabban annak neveléséhez - való jogukat.

Az apák háttérbe szorulása hatalmas probléma, nem véletlen hoz olyan történeteket, amelyek azt bizonyítják, hogy a fiatalkori bűnözésben óriási szerepet játszik a csonka család, amelyekben az apa lényegében eltűnik a képből. A fiúknak nagy szükségük van az apjukra hatéves korukig is (bár ekkor az anyára még nagyobb), ám ezt követően az apa egyértelműen előtérbe kell, hogy kerüljön, és ahol ez nem történik meg, ott jönnek a problémák.

A szerző elegánsan elkerüli a fölösleges vitát a különböző társadalmi irányzatokkal, de kellően ironikus vagy egyértelműen állást foglal, ha kell. Tehát véletlen se várjunk feminista vagy hímsoviniszta kilengéseket, ellenben okos, kedves történeteket igen, és nagyon kellemes, középutas, ugyanakkor a problémákra kíméletlenül rámutató kis könyvet sok fontos információval.

A kötet a Partvonal kiadó gondozásában jelent meg.