Nem lehet azt mondani, hogy sablonos zenekar lenne a Paradise Lost. A búskomor britek már jártak a death/doom metal éles sziklái között, felkapaszkodtak a gótikus rock fennsíkjára, és cuppogtak az elektronikus zenék ingoványában is. De mindvégig jellemezte őket, hogy hazánkat is útba ejtették, és ez alól 2015 októbere sem volt kivétel. A Dürer Kertes koncertjük előtt a csapat kedves, ám nem éppen szószátyár basszusgitárosa, Steve Edmondson látott vendégül minket a turnébuszban egy beszélgetés erejéig.

Szerencsére elég gyakran jöttök Magyarországra…

- Igen, tulajdonképpen minden második évben.

…de az utolsó, önálló, igazi klub bulitok még 2003-ban volt. Hogy emlékszel vissza azokra a poszt-Symbol of Life időkre?

- Hú, hát nehéz felidézni, mert tényleg már a 90-es évek eleje óta játszunk nálatok. Amúgy nem volt akkoriban semmi gond a csapaton belül, ahogy most sincs. Az ősidők óta barátok vagyunk, ezért is működik még a zenekar. Ugyanazok a fickók vagyunk, mint akik elkezdték ezt a bandát.

A legutóbbi, The Plague Within lemezetek nemcsak a rajongók körében aratott osztatlan sikert, de gyakorlatilag minden európai sikerlistára beverekedtétek magatokat vele. Ez azért titeket is meglephetett.

- De még mennyire! A koncertjeink szerencsére szinte mindenhol teltházasak, de erre még mi sem számítottunk.

Meglepő módon a Beneath Broken Earth című dalhoz készítettetek videoklipet, a lemez legvontatottabb és leghosszabb dalához. Miért ezt a számot választottátok ki?

- Mert direkt valami mást akartunk csinálni. A kereskedelmi sikerre törő zenekarok mindig valamilyen tempós, popos nótácskát választanak ki a klipjeikhez. A kiadónk is áldását adta rá, bár ők más koncepciót képzeltek el, ám végül maradt a végső változat. Túl sok minden nem történik a videóban, csak eljátsszuk a dalt, de a végeredmény szerintem így is elég meggyőző lett.

A zenekar maradék 3/5-e nem lepődött meg azon, amikor a két fő dalszerző, a gitáros Greg és az énekes Nick ilyen marcona, súlyos, hörgős témákkal állt elő?

- Nekünk az elejétől fogva nagyon tetszettek az elképzeléseik. Greg és Nick mindig is a legjobbat hozták ki magukból, és ez most sincs másként. De mindenki azon volt, hogy igazán odategye magát a saját hangszerén. Szóval tetszett, amibe belekezdtünk, bár a munkálatok elején általában még kissé ködös, hogy mire jutunk majd a stúdiózás befejezésekor (mosolyog).

Egy kicsit meglepődtem, mert azt hittem, hogy Nick a Bloodbath-ban, Greg pedig a Vallenfyre-ben kiéli a legvadabb témáit, de ezek szerint ezekből jutott bőven a Paradise Lostnak is.

- Így van, de talán legközelebb majd megint más irányba kanyarodunk. Bár ezt most még nem lehet tudni.

Sok csapatnál a lemez utolsó dala szinte fércmunka, nálatok viszont a Return to the Sun igazán grandiózus befejezést hoz. A címe pedig egyfajta pozitív jövőképet is sugallhatna, de Nicket ismerve erről aligha lehet szó…

- Nick mindig is ügyelt arra, hogy meghagyja a hallgató szabadságát, nem ad egyértelmű iránymutatást azzal kapcsolatban, hogy mit gondolj a szövegekről. Nála nincsenek fekete vagy fehér sorok, te döntöd el, hogy neked mit jelentenek. Egyébként a Return to the Sun az egyik személyes kedvencem a The Plague Withinről.

Néhány éve volt pár koncertetek, ahol a teljes Draconian Times lemezt eljátszottátok. Sok munkátok volt ezekkel a szerzeményekkel? Hiszen 20 esztendős dalokról beszélünk, amelyek közül némelyiket talán sosem vettétek elő élőben.

- Nem volt vészes a dolog, mert szinte kapásból beugrottak a témák. Tudod, ezek valahol elraktározódnak a fejünkben, és a megfelelő pillanatban előjönnek. Így aztán hamar jött az a felismerés, hogy nem lesz gond az olyan nótákkal sem, mint mondjuk a Hands of Reason, amit tényleg soha azelőtt nem játszottunk élőben.

A One Second lemezetek, ami a maga nemében szintén egy csúcsalkotás, pedig 2017-ben lesz 20 éves. Elképzelhetőnek tartod, hogy lesznek akkor olyan koncertjeitek, ahol az egész albumot elnyomjátok?

- Lehet, de először 2016-ra koncentrálunk. A Gothic akkor lesz 25 éves, és azzal vannak ilyen terveink.

Hamarosan kijön egy új DVD-tek, amit Plovdivban rögzítettetek, méghozzá egy komplett szimfonikus zenekar társaságában.

- Ez talán egy egyszeri és megismételhetetlen alkalom volt, hogy egy római kori amfiteátrumban léphettünk fel, egy klasszikus nagyzenekar kíséretével. Ez nekünk is nagy élmény volt, már csak abból a szempontból is, hogy testközelből láthattuk, hogy mennyire profi muzsikusokkal van dolgunk. Fantasztikus volt látni, ahogy szinte olvassák a zenét, kétórányi közös próbánál többre nem is volt szükség. Egyrészt élveztük az egész kihívást, másrészt ez olyasmi, amivel nem túl sok rockbanda dicsekedhet el. A DVD is nagyon menő lesz, annyit mondhatok.

Az utóbbi lemezeitekre elég erős hatással volt a középkor hangulata. Szeretted gyerekkorodban ezt a korszakot, a páncélos lovagokat, a nagy csatákat?

- Gyerekként nem igazán, hiszen tudod, akkoriban minden ellen lázadsz, ami a suliban kötelező (mosolyog). De később határozottan elkezdtem érdeklődni a téma iránt. Szóval, ami miatt korábban nyűgösek voltunk, hogy meg kell tanulni, annál később magunktól rájöttünk, hogy mennyire sok érdekességet rejt.

Nick egyszer azt nyilatkozta, hogy ettől függetlenül egyáltalán nem szeretne a középkorban élni.

- Én sem! Már rég halott lennék (nevet). Bőven elég, ha olvashatok arról az időszakról.

Kihagyhatatlan kérdés, hogy a rajongókat megosztó, gyakorlatilag teljesen elektronikára épülő Host albumnak milyen a megítélése a zenekaron belül. Azt tudni lehet, hogy Greg és Nick szeretik azokat a dalokat, de mi a te személyes véleményed?

- Úgy gondolom, ha nem készítjük el azt a lemezt, most nem tartanánk ott, ahol vagyunk. A Host egyértelműen a kísérletezésről szólt, és ezt talán kicsit túlzásba vittük. Nincs semmi gond az elektronikával, de nem lett volna szabad teljesen abba az irányba elvinni a produkciót. Némileg elvesztettük az arányokat, utólag úgy érzem. De magukkal a dalokkal az égvilágon semmi gond sincs, a So Much Is Lostot mind a mai napig játsszuk még néha. Az érzés a Host albumon is megvan, a hangulata egyáltalán nem idegen tőlünk.

A dobos váltásokat leszámítva az indulás óta ugyanabban a felállásban zenéltek, szóval elég összeszokott társaság a tiétek. De azért így is adódhattak kellemetlen szituációk. Fel tudsz idézni egy különösen kínos színpadi bakit?

- Húú… hát konkrétat nem igazán. Talán azért is, mert volt pár belőlük az évek során (mosolyog). A legrosszabb az, amikor elmegy a hangosítás, és csak állsz a nagy csendben, és fogalmad sincs, mihez kezdj. Csak abban bízhatsz, hogy a technikai személyzet megoldja a problémát, mielőtt a közönség elkezd zúgolódni. De olyanra is volt példa, hogy a világítás mondta be az unalmast, akkor meg az orrunkig nem láttunk.

Basszusgitárosként melyik minden idők legnehezebben eljátszható Paradise Lost száma?

- Nincs nagyon ilyen. Sőt, azt kell mondjam, hogy zenészként kifejezetten egyszerű feladványnak találom a számainkat. Még ha a dalainkban van is néhány csavar, azért mi nem a Meshuggah vagy a Dream Theater vagyunk (mosolyog).

Fotók: Demjén Zoltán

Két holland és egy finn előadó lép fel november 5-én a Club 202 színpadán, ahol a dallamos, szimfonikus hatásokkal felvértezett metal zene lesz rivaldafényben: a főzenekarként visszatérő Delain mellett Anneke Van Giersbergen mutatja majd be a The Gentle Storm nevű projekt dalait, a műsort pedig az új lemezével érkező Amberian Dawn nyitja.

A Delain 2014-ben megjelent, Human Contradiction című lemezével nem csak a szimfonikus metal régi rajongóit próbálta megfogni, hanem a műfajt még nem ismerőket is: emlékezetes refrének, elbűvölő dallamok, szimfonikus monumentalitás és persze egy jó adag keménység voltak az összetevők. A holland zenekar 2002-ben alakult, és eddig négy stúdiólemezt adott ki. Az együttes arcának egyértelműen a magával ragadó, elképesztően erős és sokszínű énekhanggal rendelkező énekesnő, Charlotte Wessels számít. A Delain időről időre meghívja a műfaj legismertebb képviselőit is egy-egy vendégszereplésre: készítettek közös dalt Sharon Den Adellel (Within Temptation), Alissa White-Gluzzal (Arch Enemy) Burton C. Bell-lel (Fear Factory) vagy éppen Marco Hietalával (Nightwish).

A turnén egy másik holland előadó, Anneke van Giersbergen is ott lesz, aki saját, válogatott zenészekből álló együttese élén mutatja majd be a The Gentle Storm nevű zenei projekt dalait, valamint néhány további klasszikust szólólemezeiről és korábbi zenekarának (The Gathering) diszkográfiájából válogatva. A The Gentle Storm Anneke és Arjen Lucassen közös zenei vállalkozása. Bár a két művész zenei pályája meglehetősen eltérő irányba fejlődött az elmúlt évtizedben, a közös gyökerek és a korábbi ismeretség megteremtette azt az alapot, ami a közös projekt létrehozását lehetővé tette. Ez a fajta kettősség a The Diary című lemezen is tetten érhető, hiszen a dupla albumnál az első rész egy mindent-bele jellegű kemény metal csapás, míg a második disc könnyedebb, népzenei hangszereket is felvonultató darabokat tartalmaz.

A budapesti estét a finn Amberian Dawn koncertje nyitja. Az Innuendo címen a napokban új albumot kiadó zenekar 2006 óta működik, és ez már a hatodik stúdiólemezük. Az alapító gitáros, Tuomas Seppälä elmondása szerint ez pályafutások eddigi legdallamosabb és leginkább ének-központú kiadványa. A szimfonikus metal műfajú dalok komolyzenei megoldásokat is felmutatnak, de érződik rajtuk Jean Michel Jarre vagy éppen Vangelis hatása is.

A koncertről további információ IDE kattintva érhető el.

Egészen sokat kellett várniuk arra a magyar híveknek, hogy egy klub falain belül adjon egész estés koncertet a brit Paradise Lost, de kifizetődött a böjt, mert zseniálisan teljesített Budapesten a 27 éve alkotó ötös. Lehengerlő hangzás, jó dalok, lelkes és fogékony közönség: minden adott volt egy kifogástalan sötét szeánszhoz. GALÉRIÁVAL!

Paradise Lost, Lucifer – Dürer Kert – 2015. október 26.

Nem akármilyen örömünneppel búcsúzott 2015 10. hónapja a fekete fém rajongóitól, hiszen három napon belül a gótikus/dark metal színtér két alapcsapata is ellátogatott Budapestre. A Moonspell szombaton bizonyította be, hogy nem csak a 20 éveseké a világ – meg a színpad -, de ha lehet, ezt hétfőn a Paradise Lost megfejelte egy még intenzívebb koncertélménnyel.

A melankolikus britek legutolsó albuma olyan erősre sikerült, mint a csípős paprika hegyéből kotyvasztott lecsó, így aztán nem lehetett csodálkozni azon, hogy sűrű sorokban menetelt a rajongók fekete hada a Dürer Kert felé. A főattrakció előtt még illedelmesen megnéztük a Lucifer műsorát, akiknek a buliját a totális unalomba fulladástól a jó hangzás és az énekesnőjük dekoratív megjelenése mentette meg. Nem volt bántó az a koszos doom/sludge hibrid, amit elővezettek, de legnagyobb jóindulatom ellenére sem tudnék felidézni egyetlen emlékezetes momentumot sem a nótáikból. Annyira voltak izgalmasak és eredetiek, mint a nevük, vagy mint egy kereskedelmi tévés reklámblokk.

Az átszerelés alatt azon morfondíroztam, hogy hova lehet még fokozni a Lucifernél is tapasztalt bivaly hangzást, ráadásul a Paradise Lost élőben két dolgon szokott elhasalni: a gyenge hangzáson és Nick Holmes énekes teljesítményén. Nos, a Dürerben előbbi akkora jelesre vizsgázott, hogy még most is cseng a fülem, és Nick bátyó is kiérdemel legalább egy négyes fölét. Főleg Aaron gitárja szokott vékony lenni, de itt most az is lemezminőségben döngölt, mint ahogy az egész produkció is. A Lost sosem a vehemens színpadi jelenlétről volt ismert, és most sem történt túl sok minden azon kívül, hogy kijöttek és eljátszották a dalaikat; ám ahogy két éve a Balaton partján, úgy most is bebizonyították, hogy még mindig nagymesterei a szakmájuknak. Mivel rendszeresen jönnek hozzánk, ezért volt viszonyítási alap, és bár a sok koncert között voltak halovány alkalmak is, ez az este közel hibátlan volt.

Ahogy az 5 feketébe öltözött zenész felvonult a középkori hangulatú intro alatt, már annak megvolt a hatása, és ez a monumentális, elegáns légkör mindvégig velünk maradt. A zenéjükben egyszerre van ott a gyötrelem, és közben mégis szárnyaló íve van az egésznek. A 2015-ös albumon Nick megint elővette azt a hörgős tónusát, amelyet utoljára a 90-es évek elején vetett be, és amellyel a Dürerben sem vallott szégyent. Talán lehetett volna egy kicsivel több kakaó az éneken, és amikor valaki ezt megjegyezte az első sorokból („Nick, nem hallunk téged”), Mr. Holmes jellegzetes, fapofával előadott humorát is megcsillogtatta („Én se magamat, de oda se neki”). A beköszönése is ütött („Mi vagyunk a Paradise Lost, egy norvég death zenekar Svédországból”), és az is jópofa volt, ahogy a közönség egészségére ivott, majd eljátszotta, hogy a sörtől elment a hangja. Sokat nem konferált, de azért ott is szellemeskedett egy sort, mikor az As I Die előtt benyögte, hogy meglepő módon a következő szám is a halálról szól. Vidám egy zenekar a PL, efelől semmi kétsége ne legyen senkinek.

A műsor gerincét adó The Plague Within szerzemények mellett arra is ügyeltek, hogy néhány kevésbé egyértelmű darabot is előráncigáljanak, így jött a 91-es Gothic-ról a The Painless, és irgalmatlanul nagyot szólt az In Requiemes Praise Lamented Shade is. Az viszont továbbra is bántja a csőröm velük kapcsolatban, hogy most sem játszottak többet uszkve 80 percnél, pedig bőven lett volna még miből válogatniuk. Hogy mást ne mondjak, egy The Last Time, egy True Belief, egy One Second és egy Tragic Idol minden megerőltetés nélkül jöhetett volna. És tudom, hogy felér egy Istenkáromlással, de ezzel az állat hangzással szívesen meghallgattam volna egy So Much Is Lostot is…

A PL intenzitásban most sem hazudtolta meg magát: a kopasz Aaron a maga szokásos módján előre hátra hintázott, mint részeg egyetemista hajnali 3-kor a 907-es éjszakain, Nick kétségbeesetten kapaszkodott a mikrofonba, a basszer Steve mozgásmennyisége gyakorlatilag mérhetetlen volt, míg a raszta gitáros Greg a maga egyedi módján varázsolt a hangszerén, és hol a szövegeket énekelte átszellemülten, hol a derékig érő rőzséjét reptette. Aki viszont látvány szempontjából mindenkit felülírt, az a dobos, Waltteri Väyrinen volt. Esetében azt írni, hogy srác, semmi esetre sem túlzó, hiszen kábé a tagok gyereke lehetne - még talán borotválkoznia sem kell. Szemtelenül fiatal korát meghazudtolva viszont olyan elképesztő lazasággal és pontossággal játszott, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. És egyetlen díszítést vagy pörgetést sem spórolt ki, sőt, gyakran még rá is tett egy lapáttal a lemezes verziókra. Tudom, hogy csak besegít ezen a turnén a Lostnak, de ha úgy adódna, hogy végleg mellette tennék le a voksukat, azzal egyáltalán nem csinálnának rossz vásárt.

Az utolsó Say Just Words-szel (mi más lett volna?) még felidézték, hogy valaha az elektronika volt a fajsúlyosabb a zenéjükben, semmint a torzított gitár – és mellékesen abban a korszakban is királyok voltak -, majd Nick olyan sebesen hagyta el a színpadot, hogy a „Thank” után a „you” talán már az öltözőben találta. De ez Nick, és ez a Paradise Lost, és mi így szeretjük őket. Főleg egy ilyen lehengerlő koncert után.

Fotók: Demjén Zoltán

Tizenöt évvel világhírű albuma után látogat Budapestre a St Germain. Nem egyszerű nosztalgiakoncertről van azonban szó: a formáció friss albuma igazi visszatérést jelent.

Az már önmagában nagy hír, hogy visszatért a St Germain, ám az külön öröm, hogy Ludovic Navarre zenei projektje végre Budapestre is ellátogat produkciójával. Az ezredforduló meghatározó acid jazz-formációja november 3-án a Budapesti Kongresszusi Központban mutatja be legújabb lemezét.

Nem egyszerű szünet ért véget október 9-én az új, a St Germain címet viselő album kiadásával: a zenekar utolsó albuma 15 évvel ezelőtt látott napvilágot. A 2000-es Tourist több mint négymillió példányban kelt el világszerte, hála az olyan slágereknek, mint a Rose Rouge, a So Flute vagy a Sure Thing. A dzsesszt és a bluest a deep house-zal keverő, downtempo vagy éppen pörgös elektronikus zene után az új lemezzel Ludovic Navarre visszatér a 2003-as, Soellel kiadott Memento című albumon is fontos szerepet kapó afrikai zenékhez. Ezúttal is afrikai zenészek vettek részt a felvételen, az albumon a hagyományos mai hangszerek, mint a kora, a balafon vagy a n'goni mellett, elektromos gitár, zongora és szaxofon keveredik olyan titkos képletet követve, amilyet csak St Germain készít.

A koncertre jegyek kaphatók a Ticketpro országos hálózatában, a Broadway jegyirodákban, valamint a Jegymester webáruházban.

Visszaédesgetett minket a portugál Moonspell jó 10 évet az időben: budapesti koncertjük igazi örömünnep lehetett a dark és gótikus muzsikák sötét szerelmeseinek, és olyan hangulatot idéztek meg az egybegyűlt beavatottaknak, amelyet már elveszettnek hittünk. Pedig ahogy Fernando Ribeiro énekes is mondta: az éjszaka a miénk. És az éjszaka örök.

Ha nem 2015. október 24-én rendezik meg ezt a koncertet, hanem úgy 2003 magasságában, sanszos, hogy még alaposabban megtöltik a Barba Negrát a talpig feketébe öltözött vámpírok és komor menyasszonyaik. Nagyszerű ötlet volt előhívni a hajdanán volt Nightbreed és Gothica Fesztiválok szellemiségét, aminek olyan hazai bandák voltak a részesei, mint a Gyöngyvér, a De Facto és a Nevergreen. Valamennyi csapat megkerülhetetlen és meghatározó szereplője volt a színtérnek a 2000-es évek elején, amikor valódi virágkorát élte a műfaj Magyarországon. Most egyetlen estére sikerült feltámasztani tetszhalott állapotából a valaha volt szép napokat, és az este díszeként a francia Dagoba és a portugálok koncertjei csillogtak. Hatalmas sajnálatomra egyedül a Moonspell fellépést sikerült elcsípnem, kötelezettségeim a korábbi órákban távol tartottak a budai klubtól.

A földig érő szoknyákba öltözött hölgyek és a sötét zenék hosszú hajú fejedelmei egyaránt régi jó ismerősként üdvözölték a színpadon Portugália legismertebb rockzenekarát. A Moonspell jó 20 éve tartja uralma alatt a gótikus metal birodalmát, és számtalan alkalommal megfordultak már nálunk is. Ezúttal nem volt annyira látványos a fellépésük, mint 1998-ban az E-Klubban – ki tudná feledni Fernando reverendáját vagy a strandröplabdázást – vagy mint a Petőfi Csarnokos koncertjeiken, sőt, meglepő módon a színpad teljes mélységét sem használták ki. A külsőségekről ezúttal a dob kos koponyás díszítése, a billentyűs Pedro orgonasípokat mintázó előtere, valamint a füstoszlopok és a háttérbeli vetítés gondoskodott.

Pályafutása teljes rutinjával zenélt a Moonspell, és emiatt óhatatlanul jelen volt egy kis kiszámíthatóság a műsoruk alatt. Ez nem kritika akar lenni, mert veszett szórakoztatóak voltak, és a dalaik továbbra is óriásiak, egyszerűen csak arról van szó, hogy minden bizonnyal Fernando pont ugyanezeket a mozdulatokat és konferálásokat használja a világ bármely más pontján is. Magyarán: semmi olyasmit nem kaptunk tőlük, amit korábban már ne láttunk volna ettől az 5 dél-európai zenésztől. A hangzás sem volt az igazi, főleg Ricardo hófehér gitárja volt halk, és Aires basszusgitárja sem bömbölt kellően, így pont a produkció alja tűnt el némileg.

A rájuk jellemző dráma, intellektuális és művészi mélység, átszőve a horror és a káprázat elemeivel, ezúttal is ott ragyogott az előadásukban, aminek persze Fernando volt a fő karaktere. Hihetetlen karizmával rendelkezik a frontember, őt az ég is arra teremtette, hogy vezéralakja legyen ennek az egyedülálló formációnak. A maga – jó értelemben vett – színpadiasságával és szenvedélyével tartotta kézben az eseményeket, és egyetlen szavára mozdult meg az előtte álló fekete massza, amely kényelmesen nyújtózott el a keverőig.

A programjuk sem tartogatott különösebb meglepetéseket, főleg az idei Extinct albumra (különösen a sárga fényekbe öltöztetett, keleties Medusalem és a rendesen megdörrenő Malignia emelkedett ki), illetve a két klasszikus alkotásukra, a Wolfheart és Irreligious lemezekre koncentráltak. Ezeken kívül mindössze egy-egy dal (Nocturna, Everything Invaded, Night Eternal) fért be más anyagokról, illetve több olyan hanghordozójuk is volt (pl. Alfa Noir/Omega White, Memorial), amelyeket teljesen hanyagoltak.

Remek volt az Ataegina, amivel egy kortynyi ízelítőt kaptunk a metalba oltott portugál népzenéből is – Fernando még azt is megmutatta, milyen ütemre és koreográfiára kell tapsolni –, és a beszédes című Vampiria, amihez Ricardo egy fecskefarkú gitárt vett a nyakába, amely végre rendesen hasított is; az Alma Mater meg a szokásos monumentális-együtt éneklős pillanatokról gondoskodott. A ráadás hármasa (Everything Invaded, The Future Is Dark, Full Moon Madness) rendkívül epikus volt, és különösen a középső tétel zseniális szólója volt emlékezetes, ahogy Ricardo a rivaldafényben gitározott, miközben hullott rá a (mű)hó.

A biztos pontot jelentő és rengetegszer hallott-látott elemek ellenére a Moonspell továbbra is egy energiától duzzadó zenekar, amely tele van kiváló nótákkal, és amely tényleg teljesen egyedi és izzó, mediterrán lelkületű színfoltja a metal világának. A Full Moon Madness után még hosszú ideig szólt nekik a taps, és a mosolyaik arról árulkodtak, hogy számukra is valódi élmény volt az Európa turnéjuk második állomása.

Budapesten az éjszaka a miénk volt. Együtt, közösen. Ezen a teliholdas, farkasüvöltés kínozta éjszakán.

Fotók: Barba Negra Music Club/PZsP Photography

Ez a Love Story nem az a Love Story. Hiszen a film a70-es években vált kultikussá, ez meg itt az Amigod 2015-ös lemeze. Persze retro érzésből azért itt sincs hiány, úgyhogy senki se csodálkozzon azon, ha a csapat első albumának meghallgatása után leküzdhetetlen vágyat érez ahhoz, hogy a Flashdance vagy a Pretty Woman VHS-ek után kotorásszon.

Amennyiben valóban Ákosnak tulajdonítjuk a szintirock jelzőt, akkor most annak is eljött az ideje, hogy egy újabb hazai zenekart köszöntsünk a műfajban. Csakhogy amíg az „Ikonnak” ténylegesen van múltja a 80-as évek magyar popmuzsikájában, addig az Amigod négyfős tagságának jó része akkoriban arra koncentrálta az energiáit, hogy az óvónőt eltágítsa attól, hogy a spenótot a szájukba erőltesse. Az meg már csak hab a tortán, hogy a Köteles Leander, Maczák Márk, Fábri András, Czifra Miklós összetételű banda gyökerei a rock- és népzenében keresendők. Van is mindkettőből a Love Story korongon, tehát senki se arra készüljön, hogy egy true időutazás vár rá a 11 dal során, amely alatt majd Zoltán Erika és az Első Emelet lesznek a leghűségesebb szárnysegédjei.

Ehhez képest a nyitó Hősöd kapásból berobbantja a 80-as évek feelinget, és az ebben rejlő lehetőséget az Amigod rendesen ki is aknázta a dal klipjében. Komolyan, szinte kedvem lenne ráénekelni az I Need a Hero sorait a zenei alapokra, és ilyen szemszögből megközelítve talán a Hősöd cím sem véletlen (az elektronikus dobpörgetéseket meg mintha a Beverly Hills-i zsaruból kölcsönözték volna). A dal refrénje veszettül betáncol a hallójáratokba, de ez még mind semmi ahhoz a hatáshoz képest, amit a másodikként felhangzó címadó idéz elő. Balaton, lángos és hekk, fecske fürdőnaci és Ötvös Csöpi: van egy olyan érzésem, hogy jövő nyáron semmi sem ment meg minket attól, hogy még a Pajtás önkiszolgáló étteremben is ez a nóta szóljon - ha lehet, még a Hősödet is felülmúlja slágeresség tekintetében.

Viszont ezzel szinte a végére is értünk a retro hullámnak, ugyanis a folytatásban más vizekre evez a brigád, de ez a változatosság egyértelműen az anyag előnyére válik. A friss klipes Taníts meg élni egy hatalmas refrénű stadion ballada, felemelő szöveggel, abból a koncerten becsukott szemmel üvöltős fajtából; majd érkezik a lemez csúcspontja, az Este van népdal átirat. Egyrészt Leander hihetetlen erővel énekel benne, de a magányos hegedű dallamai, illetve a bágyadt alföldi naplemente remegésével pendülő gitárszólamok is végigfuttatják a hideget az ember karján. Bámulatos nóta! Tulajdonképpen a Love Story első négy dala mind telitalálat, de a többi számmal sincs probléma. A Levegő egy igazi power pop/rock szerzemény, újabb monumentális refrénnel, a Monsters modern megfogalmazású rock menetelés, a Love Machine meg újfent a líraibb vonalat erősíti. A hajrára pedig marad a Hősöd és a Taníts meg élni angol nyelvű és kicsit átformált verziója (Walking Down, Touch Me to Hear Me); az albumot pedig két feldolgozás, az Imagine Dragons Warriors-ának élő átirata, valamint az Edda Elhagyom a várost című, alaposan bekeményített újragondolása zárja.

Az október 24-én megjelenő Love Story olyan, mint egy válogatáskazetta – nem véletlen a puritán, ám ötletes borító sem -, hiszen minden felkerült rá, amit az elmúlt pár évben az Amigod megmutatott magából. Ez még mindig csak a történet eleje, és a bemutatkozás felettébb ígéretesre sikerült. Legközelebb jöhet C.C Catch, meg akár a Dirty Dancing is: Leanderék tálalásában azt is úgy fogjuk szeretni, mint a kakasos nyalókát.

Nagyon régen, egészen pontosan 2007-ben adott utoljára önálló klubkoncertet Budapesten a portugál Moonspell, akik senkihez sem hasonlítható intelligenciával és művészi megközelítéssel alkotnak a gótikus rock/metal keretein belül, immáron 23 esztendeje. Az ötfős fogat az idei Extinct album turnéja keretében visszatér a fővárosba, így volt miről kikérdezni a falkavezért, Fernando Ribeiro énekest.

Egyes vélemények szerint az Extinct olyan, mintha az Irreligious második része lenne, de én úgy gondolom, hogy csak egyenes folytatása a 2012-es Omega White lemeznek.

- Lehet ebben valami, de nehéz erre egyértelműen igent mondani. Minden album a saját történetét meséli el a zene által. Persze egyik lemez sem szigetelődik el teljesen, az Extinct is felhasznál dolgokat a múltból, de azt azért nem jelenteném ki, hogy az Irreligious második epizódja lenne. Nem az, és ennek nem is nagyon látnám értelmét. Az új anyagnál arra törekedtünk, hogy túlszárnyaljuk magunkat dalszerzőkként. Megvan az album saját személyisége, amire persze hatással van a múlt, de természetesen előre is tekint.

Az Extincttel meg akartátok mutatni, hogyan kell klasszikus dark/gótikus rockot játszani friss, modern megközelítéssel?

- Nem gondolom, hogy bármit is meg akartunk mutatni azon kívül, hogy az érzelmeinket szerettük volna kifejezni. Azt, hogy hogyan nézünk szembe az élettel, az elkerülhetetlen elmúlással, a fantáziálásokkal. Azon voltunk, hogy az Extinct másképp szóljon, mint manapság a legtöbb gótikus metal produkciók; és be akartuk bizonyítani a rajongóknak, hogy lehet ezt a stílust női énekes nélkül, a szépség és szörnyeteg, durva és lágy kettősség mellőzésével is játszani.

Úgy hallatszik, az Extinct készítése során különösen a gitáros Ricardo és a billentyűs Pedro volt elemében, és nagyon kitettek magukért. Szinte lubickolnak a dalokban.

- Egyetértek. Ricardo különösen kimagaslik ezen az albumon, Pedrónak pedig ezúttal több ideje volt a saját témáira és a hangszerelésre, mivel kizárólag a billentyűs hangszerekkel kellett foglalkoznia. De mindenekfelett csapatmunka eredménye a lemez, amiből a producerünk, Jens Bogren is alaposan kivette a részét, hiszen ő volt az, aki összeillesztgette a kirakós darabjait.

A Breathe című nyitó tételben egy elég komoly és sötét kijelentésre ragadtatod magad, amikor azt énekled, hogy a földön szinte mindenki bűnös és hazug.

- Az igazság általában fáj. Sőt, szerintem sokkal inkább hazugok és bűnösök vagyunk, mint a sátánisták, a droghasználók vagy az ateisták. Nem egy szervezett vallásnak, példabeszédeknek vagy akár a Bibliának, hanem saját magunknak hazudunk. Ami engem illet, én már rég ebben az igazságban hiszek – és ebben kell túlélnem.

A La Baphomette című szám egy igazán dekadens megnyilvánulás, amit a 19. századi Párizs légköre hat át. Mintha ez a hangulat mindig is a Moonspell sajátja lett volna.

- Így van. Nemcsak a szavak, vagy a zene gyakorol ránk nagy hatást, hanem a letűnt idők atmoszférája is, vagy az olyan korok szellemisége, amit már csak néhányan tartanak életben, zárt ajtók mögött. A La Baphomette pontosan ezt testesíti meg a számunkra: a fényűző, tiltott, de velejéig kiélvezett dekadenciát, bűnt és avantgardizmust.

A legvarázslatosabb dal a Future is Dark: szinte kézzelfogható benne a tipikus portugál saudade lelkiállapot.

- Köszönöm. Nekem is ez a kedvencem a lemezről, és igazán hízelgőek a szavaid. A saudade egy olyan érzés, ami meghatározza a portugál lelket, és ez rendkívül fontos alkotóeleme a zenénknek.

A kígyó visszatérő szereplő a számaitokban. Tervezted valaha, hogy tarts egyet otthon?

- Régebben voltak kígyóim, de már nincsenek. Túl elfoglalt vagyok ahhoz, hogy gondoskodni tudjak ezekről a gyönyörű és békés hüllőkről.

Szomorú, hogy az újságírók általában úgy említik a sok vitát kiváltó, ám remek Sin/Pecado albumot, mint pályafutásotok ballépését, amellyel letértetek a jól kitaposott ösvényről. Pedig inkább a The Butterfly Effect volt az a CD, ami a legtávolabb esik a Moonspell zabolázatlan, lángoló déli szenvedélyétől. Te hogy látod ezt?

- A The Butterfly Effect a századforduló gyötrelmét ragadta meg, a Zeitgeistot. Ezért lett olyan hűvös, indusztriális, apokaliptikus. Annak ellenére, hogy a rajongóinkból felháborodást váltott ki, én szeretem azt az albumot, és nem tudtuk nem elkészíteni. Mindig a lelkiállapotunkra figyelünk a dalszerzés során, és meg kell mondjam, borzasztó nehéz összhangban lenni egy olyan közeggel és színtérrel, amely fantasy meséken alapuló dalszövegeket és magas, visító éneket vár el.

Az olvasmányélményeid, az irodalom mindig is nagy hatást gyakoroltak a Moonspell dalszövegeire. Ott van példának a teljes The Antidote album, valamint a Herr Spiegelmann, a Memphisto és az Opium című számok.

- Felhasználtam néhány könyv anyagát ehhez az albumhoz is. Főleg olyanokat, amik arról szólnak, hogy miként idegenedtünk el ennyire a természettől. Az Extinctet ezekhez a művekhez kötöm.

A nyugodtan klasszikusnak is nevezhető Irreligious albumotok jövőre lesz 20 éves. Van valamilyen speciális tervetek ennek a szép jubileumnak a megünneplésére? Esetleg egy turné, amin a teljes albumot eljátsszátok?

- Lehet, hogy megpróbálkozunk vele, ha az időnk engedi. Már van egy különleges fellépésünk beütemezve a 70.000 Tons of Metal hajóútra, de jó lenne, ha jövőre az Irreligious lemeznek is méltó módon megadhatnánk, ami neki jár.

A Moonspell 2015. október 24-én a Barba Negra Music Clubban lép fel a Gyöngyvér, a De Facto, a Jaded Star, a Dagoba és a Nevergreen társaságában.

Új formáció élén mutatkozik be a Leander Risingból ismert Köteles Leander, és ennek a bemutatkozásnak két kézzelfogható jelét is adja az Amigod: október 24-én jelenik meg az első lemezük Love Story címmel, amit aztán rögtön aznap este színpadra is visznek az A38 Hajón. Én viszont csak egy kávézóba vittem el a rockkal és a szintipoppal egyaránt flörtölő csapat háromnegyedét, és bár a kérdések legjavát az énekes/billentyűs/basszeros Leander válaszolta meg, azért Fábri „Jingis” András gitáros és Maczák Márk dobos is Hősiesen kivette a részét a beszélgetésből (Czifra Miklós gitáros igazoltan volt távol).

Mivel távolról sem őskövület a zenekar, nem ússzátok meg, hogy néhány mondatban ne meséljetek a kezdetekről.

Leander: Ha jól emlékszem, Jingis-szel 2001-ben alapítottuk meg az első zenekarunkat, aminek körülbelül 4-5 évig tartott a szavatossága, aztán különváltak az útjaink. Gyakorlatilag azóta beszélünk arról, hogy újra együtt kellene muzsikálnunk. Márkkal pedig a Leanderben játszottunk együtt az induláskor, és utána vele is többször dumáltunk arról, hogy össze kellene hoznunk valamit közösen. A másik gitárost, Czifra Mikit pedig egy átmulatott éjszakán sodort utamba a sors, és ahogy szó szót követett, kiderült, hogy két közös zenei fétisünk van: a metal és a 80-as évek szintipopja. Így aztán össze is állt a tagság, nem volt más út, csak előre.

Rögtön meg is volt a közös nevező?

Leander: Keresgéltük az elején rendesen a stílusunkat, próbáltunk egy picit belenyúlni valamennyiünk populáris és közérthető világába; és bár az elején angol nyelvű rocklemezt csináltunk, a végén a magyar nyelvű popnál kötöttünk ki. Két évig „bolyongtunk” a műfajok között, iszonyatosan sok változat született a dalokhoz, és nagyjából mostanra állt össze a kép.

És ez most egy olyan irány, amit mindenki a sajátjának érez?

Leander: Azt hiszem, igen, ráadásul mindannyiunkban annyiféle zene van, hogy biztos nagyon színes lesz az, amivel kiállunk a közönség elé. Amúgy tervezzük is azt, hogy élőben kimozdulunk ebből az elektronikusabb megközelítésből, és sokkal zeneibb lesz a produkció. Sőt, ha kell, akkor egy kicsit oda is csapunk.

Jingis: Azért tegyük hozzá, hogy ezt a legkisebb közös többszöröst elég nehéz volt megtalálni (nevet). A hangszerek nem tűntek el, a lemezen is minden számban ott vannak a gitárok, csak a torzítást sok helyen clean hangzás váltotta fel.

Leander: Konkrétan a Hősöd című dalban 32 gitársáv van. Egyébként meg csak a végeredmény számít. A ma használt cuccainkkal a traktorhangtól kezdve az ufó leszállásig bármit elő tudunk csiholni. Kinyílt egy új világ a gitárosok számára, és mi élünk ezzel.

Más bandákkal már mindannyian letettetek jó pár dolgot arra a bizonyos asztalra. Nem volt nehéz, hogy most megint a nulláról kell startolnotok?

Leander: Ez egy belső késztetés volt a részünkről. Tudtuk, hogy akarjuk, és biztosak voltunk abban is, hogy csinálni fogjuk. Ezt az egészet épp a nulláról kezdés teszi izgalmassá és ijesztővé egyszerre. Az Amigod esetében nem titok, hogy szeretnénk nyitni a szélesebb tömegek felé. Mindannyian underground körből jövünk, ezért nekünk is kihívás, hogy képesek vagyunk-e ezt elérni.

Az előzőekben már néhány szóval érintettétek az október 24-én megjelenő bemutatkozó lemezeteket. Mire számítson az, aki megpörgeti otthon a Love Story albumot?

Leander: Tulajdonképpen végigkísérhetik az első két év útkeresését. Ahogy mondtam, elindultunk a rocktól, eljutottunk a szintipopig, és az Este van című népdal feldolgozással kikacsintottunk a népzene felé is. Készítettünk egy reklámzenét, ez volt a Touch Me To Hear Me, aminek a magyar verzióját feltettük a lemezre, és aki elküldi nekünk az A38-as jegye kódját az a38@hearhungary.hu e-mail címre, az már a megjelenés előtt hozzájuthat a Taníts meg élni című nótához.

Amelynek nálunk debütál a vadiúj klipje!

A megjelenés napján azonnal be is mutatjátok a Love Story albumot az A38 Hajón, és ha minden igaz, ez lesz az Amigod első, teljes estés bulija.

Márk: Pontosan, ez lesz az első teljesen önálló koncertünk. Voltak már kisebb fellépéseink, az Eddával játszottunk a Fonogram díjátadón, illetve az Esport Fesztiválon is megmutattuk magunkat, de egyértelműen ez lesz az eddigi legnagyobb dobásunk. És nem csak a miénk, hiszen a TÉR-IDŐ és a Nomad is itt mutatja be a lemezét.

A beszélgetés során többször került szóba a szintipop kifejezés, mint egy Pet Shop Boys interjúban. Kik a kedvencek a 80-as évekből?

Jingis: A Kacsamesék (nevét).

Leander: Ööö… az a kellemetlen, hogy állandóan dicsekszem a szintipop rajongásommal, aztán most hirtelen egy nevet sem tudok felsorolni. Na, egy megvan: imádom a Modern Talkingot. De ezt inkább ne írd le. De, írd le nyugodtan (nevet).

Jingis: Én meg tényleg a Walt Disney zenéket szerettem (mosolyog).

Márk: Úgy látszik, én vagyok a kilógó ember a zenekarból, mert én csak 90-ben születtem, szóval nekem ez az egész szintipop vonal kimaradt. De így legalább egy új látásmódot tudok belevinni a dalainkba, és valami olyat hozzátenni, ami nem feltétlenül odaillő, de mégis működik.

És a mai zenék között találtatok olyat, aminek a hatását bele akartátok csempészni a lemezbe?

Leander: Hááát, igazából nincs ilyen. Bár Mikivel mostanában elég sokat hallgattuk a The 1975-ot, és az ő dolgaikat eléggé figyelgettük, illetve meg kell említeni még az Electric Youth nevét is. Nagyon érdekes az ő világuk, és mivel mi alapvetően mind „élő” zenészek vagyunk, jó tanulás nekünk, hogy milyen hangzásokat lehet kihozni egy szintiből. Ebben egyébként nagy segítségünkre volt Somogyvári Dani is, amit nagyon köszönünk innen is!

A 80-as évek szintipopjára nem feltétlenül a komoly mondanivaló volt a jellemző. Nálatok mennyire fontosak a szövegek?

Leander: Én mindig a tragikomédiában hittem. Úgy vélem, hogy a tragédia és a komédia között egy nagyon vékony határvonal húzódik, amit érdemes megtalálni. Ez jellemzi a Hősöd és a címadó dalt is. Az említett két műfaj egyensúlyozásából próbálom megírni úgy a szövegeket, hogy szóljanak valamiről, tudjanak velük azonosulni a hallgatók, de legyen meg bennük az úgynevezett bemondás is, amitől általában egy sláger működik.

Jingis: Létező társadalmi problémákról szólnak a dalaink, csak ezeket kicsit viccesebb megfogalmazásban tárjuk a közönség elé.

Leander: És hát ugye a párkapcsolati témák is központi szerepet játszanak. A Hősöd például arról szól, hogy manapság a férfiak elnőiesedtek, a nők meg túlságosan kemények, férfiasak tudnak lenni. Ezt szerettük volna némileg kiparodizálni.

Jingis: De hasonló dolgokkal foglalkozik a Love Machine című szám is.

A kommentek alapján a többség levette a Hősöd klip világát, és láthatóan jó fogadtatása volt.

Leander: Sajnos itthon főként az elégedetlenség és a negatív hozzáállás szokott előtérbe kerülni, elég, ha csak megnézel egy fórumot vagy a Facebookot. Ugyanakkor úgy látom, hogy a Leander Risinggal és az Amigoddal is egy olyan generációnak kezdtünk el zenélni, ahol ez mintha kezdene megszűnni. Persze mindig lesz egy réteg, amelyik már csak elvből is mindennel szembe megy, de szerencsére a közönség nagyobb része tudott azonosulni a videóval és a dallal.

Márk: Nekem kimondottan vannak olyan ismerőseim, akik a Leander Risingot annyira nem hallgatták, mert túl kemény az ízlésüknek, de az Amigod tényleg tetszik nekik.

Leander: Tudatos volt a részünkről, hogy szeretnénk egy kicsit jobban körülnézni a világban, és kijönni a rétegzenék közül.

Jingis: Meg akarjuk azt is mutatni, hogy ebben a csapatban van humor.

És feldolgozások lesznek az Amigodnál?

Leander: Most majdnem rávágtam, hogy nem, aztán rájöttem, hogy három is van (mosolyog). Ugye ott az Este van, ami egy továbbgondolt népdal átirat, az Imagine Dragons Warriors című számát a már említett Esport Feszten nyomtuk el, és mivel volt az Eddával közös fellépésünk is, ezért az Elhagyom a várost is felkerült a Love Story-ra.

Leander, neked húzós estéd lesz október 24-én, hiszen az A38 Hajóról indulhatsz Tatabányára, ahol a Leander Risinggal lépsz fel.

Márk: Azért nekem se lesz könnyű, mert én meg Hódmezővásárhelyre megyek a Watch My Dyinggal.

Jingis: Én meg szegedi vagyok, valaki igazán hazavihetne (kollektív nevetés).

Leander: Hű, mennyire bulváros lenne: Ki viszi haza Jingist ma este? (újabb össznépi nevetés)

Szóval, visszatérve a kérdésre, mennyire lesz megerőltető egyetlen este alatt a két buli?

Leander: Azért különösen húzós a helyzet, mert a Leander Rising búcsúturnén van, extra hosszú műsorral, ami nagyjából két órányi darálást jelent. Október 23-án ráadásul Szolnokon játszunk, aztán másnap A38, és utána még Tatabánya. De Tatabánya legalább nincs messze Budapesttől.

És még arra is van esély, hogy a Budapest-Tatabánya buszúton a leutazó rajongók (a részvételi szándékot az a38@hearhungary.hu címen lehet jelezni – a szerk.) halljanak néhány friss nótát a metal projektedtől, a Leander Kills-től?

Leander: Igen, van egy ilyen elképzelés, hogy adjunk egy kis ízelítőt a demókból, én meg úgy voltam vele, hogy miért is ne. Van nagyjából 5-6 dalom, kíváncsi leszek majd a reakciókra.

Jingis: Még olyan szerzemény is van közte, ami eredetileg Amigodnak indult, aztán Leander Kills lett belőle. Ez a Madár című szám.

Mennyire terveztek előre az Amigoddal, milyen távlatokat láttok a csapat előtt?

Leander: Október 24-ig tervezünk előre (nevet). Komolyra fordítva a szót, a hajós buli után visszatérünk ahhoz a módszerhez, hogy egyszerre írunk dalokat és koncertezünk, de a legfontosabb, hogy eljussunk a közönséghez. Ma már nem az a világ van, hogy az emberek a bulikon ismernek meg egy-egy zenekart, hanem nagyon jó dalokkal nagyon gyorsan lehet elérni nagyon jó embereket.

Jingis: Nagy célokat kell meghatározni, és ha azok nem is mindegyike teljesül, de jó pár közülük igen, akkor már elégedettek lehetünk. Jó lenne, ha 2016 nyarán a nagyobb fesztiválokon már jelen lennénk. És nem délután 3-kor…

Márk: …hanem 4-kor (össznépi nevetés).

Leander: Előbb-utóbb pedig a külföld lenne a cél. Ebben a zenekarban nagyon színes egyéniségek vannak, nagyon színes zenei elképzelésekkel, így hosszabb idő lesz 100%-osan összeállni. Úgy tűnik, hogy most, az internet korában jött el annak az ideje, hogy végérvényesen megszűnnek a határok. Szerintem mi már megérjük azt, hogy egy magyar zenekar is lehet világhírű.

Hosszas hallgatást tört meg 2014-ben a Nomad zenekar a Hotel Polimer albummal, amelyet aztán a közönség, a szakma és a kritikák felsőfokú jelzőkkel illettek. A négyfős csapat 2015. október 24-én mutatja be a lemez anyagát az A38 Hajón, de persze a koncerten kívül sok minden másról is szó esett, mikor a próbatermükben a diktafonnal szemben helyet foglalt Nagy Levente basszusgitáros, Juhász Marci énekes és Jánosi „Cicó” Szabolcs gitáros (Újvári Péter dobos igazoltan maradt távol).

A Végál.om.. című debütáló lemezetek 2007-ben jelent meg, aztán viszont évekig nagyon nagy csend vette körül a zenekart. Mi történt?

Cicó: Az eredeti énekesünkkel, Fodor „Fodi” Zoltánnal már a Bedlamban is együtt játszottunk, és 2009-ben ez a csapat újjáalakult egy turné erejéig. Viszont a koncertkörút végén Fodi bejelentette, hogy Japánba költözik, így a Nomad is kénytelen volt leállni. Közel fél-egy évig nem is történt semmi, aztán Levivel és Petivel elkezdtünk jammelni és dalokat összerakni. Az volt a cél, hogy összehozunk egy párszámos demot, és azzal keresünk énekest. Ez meg is történt, sok embert kipróbáltunk, de nem találtuk meg az igazi pacsirtát. Végül aztán a korábbi Tankcsapda gitáros, Cseresznye révén került a képbe Marci, és nála éreztük azt, hogy minden a helyére került.

Marci: Végérvényesen 2012. szeptember 16-án léptem be, akkor jöttem az első próbára.

Cicó: A most is érvényes felállásnak pedig 2013. április 12-én volt az első fellépése.

Bele is csaptatok rendesen a sűrűjébe, hiszen a Tankcsapdát és a Kowalsky meg a Vegát is elkísértétek egy-egy országos turnéra. Meglett a hozadéka ezeknek a köröknek?

Cicó: Gyakorlatilag a két turné hatására nagyjából 1500 emberrel nőtt a Facebook követőink száma.

Levi: Abszolút lemérhető volt, hogy sokan akkor ismertek meg minket. Mindkét turnéról vannak olyan arcok, akik minden Nomad koncerten ott vannak. Annak pedig most jön majd el az ideje, hogy önállóan is felkerekedjünk, és nyakunkba vegyük az országot.

Marci a Csillag születik című televíziós tehetségkutató műsorban országos ismertségre tett szert. Hogy fogadott a Nomad közönsége?

Marci: Az biztos, hogy Fodi nehéz örökséget hagyott maga után, kezdetben mindenki hozzá hasonlítgatott. Aztán viszont elég gyorsan elfogadtak, már egy ideje nem a Csillag születikes Marci vagyok, hanem a Nomados Marci.

Cicó: Gyorsan, igen. Az a laza két év hamar elszállt (nevet).

Tavaly októberben pedig napvilágot látott közös munkátok gyümölcse, a második Nomad album, a Hotel Polimer. Fantasztikusan szól a lemez, nagyon büszkék lehettek rá.

Cicó: Úgy gondolom, hogy a lehetséges maximumot kihoztuk belőle. De nem szeretnénk megállni, ezt a szintet akarjuk überelni legközelebb. A dobokat egyébként a SuperSize stúdióban rögzítettük, minden mást pedig itt, a próbateremben, majd a keverésre visszamentünk a SuperSize-ba. És igen, elégedettek vagyunk a végeredménnyel.

Levi: Szerintem az a jó, ha elkészül egy lemez, és mikor először meghallgatod, már tudod, hogy legközelebb mit akarsz másképp csinálni. Nem szabad leülni és hátradőlni, nem is tesszük ezt, már megvannak a terveink, hogy miként lehet a következő Nomad album még jobb.

Mit jelent egyébként az a szó, hogy polimer?

Cicó: Azt jelenti, hogy műanyag. Kazincbarcikán – ahonnan én és Marci jövünk - van egy hotel, aminek valóban ez a neve. Az a durva, hogy ide belépve szembesülsz azzal, hogy minden műanyagból van. Még a fa lambéria, az ajtó és az éjjeli szekrény is. Talán a tévé is (nevet). Ki kellett nyitni az ablakot, hogy levegőt kapjál, hogy valami természetes legyen a közeledben (nevet). Úgy éreztük, hogy ez egy párhuzam a mai világgal: minden, ami igazi érték lehetne, ahelyett kapunk valami hasonlót, csak műanyagból.

Levi: De szerencsére ez nem mindenkinek kell.

Cicó: Igen, ez nem mindenkinek kell, „mert itt mindenki meg van szállva, pedig a hotel be van zárva.”

Van számotokra kiemelten fontos szám a lemezről?

Cicó: Most talán a Légy jó című dalról beszélünk a legtöbbet az UNICEF gyermekbántalmazás ellenes kampánya miatt. Szépen forrta ki magát ez a nóta, eredetileg a címe is más lett volna, de végül erre esett a választásunk.

Levi: Az UNICEF pedig felfigyelt erre a dalra, és most próbáljuk összehozni az ő kampányukkal. Ezért is készítettünk egy EP-t, amire négy különféle verzióban került fel a Légy jó. Például az 1960-ban forgatott Légy jó mindhalálig filmből, amelyben Bessenyei Ferenc játssza a kollégiumigazgatót, használtunk fel narrációkat az egyik változathoz. Így talán kicsit figyelemfelkeltőbb, és jobban inspirálja arra az embereket, hogy figyeljenek a gyerekek kiszolgáltatottságára. Akik támogatni szeretnék ezt a kampányt, azoktól várunk egy gyerekkori és egy jelenkori fotót a nomad@legyjo.hu címre, és ezekből a képekből rakunk össze klipeket, melyek zenekari és kiadói részesedését az UNICEF-nek ajánlottuk fel, akik az Ébresztő-óra programra fordítják az adományt. Az első ’early bird’ videó már el is készült, de szeretnénk sok továbbit készíteni, hogy minél több emberhez eljusson a kezdeményezés. Céges támogatókat is keresünk, mert velük összefogva szólhatna ez a kampány igazán nagyot.

És mit talál még, aki benyit a Hotel Polimer szobáiba?

Cicó: Én úgy látom, hogy mindenkinek van valamilyen tripje manapság. Mindenki próbál valami olyan hobbit találni, ami élteti. Kicsit ezt is jelképezik a Hotel Polimer szobái. Ebbe sok mindent bele lehet gondolni, de nyilván egy dalszöveg akkor igazán jó, ha mindenki saját értelmezést tud hozzá társítani.

Levi: Szerencsére sok visszajelzést kaptunk arról, fiataloktól is, amin meglepődtünk, mert ez a lemez nem a 16-18 éveseknek szól, hanem egy idősebb korosztálynak, szóval még az ifjabbak is azt mondták, hogy bejönnek nekik a szövegek.

Cicó: Azoknak szeretnénk zenélni, akik valamit keresnek. Titokban várom azt, mivel magunkon kívül senkinek és semminek nem kell megfelelnünk, hogy megtalálnak bennünket azok az emberek, akik hozzánk hasonlóan élnek, éreznek és gondolkodnak. Persze látom azt, hogy az okostelefon-generációnak nincs meg az igénye arra a rendszertől való elszakadásra, mint ami mondjuk az egész hippi mozgalmat jellemezte. De hiszem, hogy lesz egy új hulláma ennek. Minőséget kell csinálni, és azt, ami te vagy – kompromisszum nélkül.

Levi: Igényes zenét igényes megszólalással, és bízni abban, hogy minél több emberhez eljuthatunk így. Jó lenne színfoltnak lenni ebben a „szép, új világban”.

Alapvetően pozitív gondolatokat próbáltok meg átadni, de nem szájbarágós módon. Jól érzem?

Levi: Így van, illetve tükröt is tart a lemez, a hallgató bele tudja képzelni magát az adott helyzetbe.

Cicó: Pont a címadóban van az a sor, hogy „csillogás és fény, ez a sivatag nagyon kemény”. Szóval lehet, hogy csillog meg villog ez a mai világ, de egyúttal egy nagyon kemény sivatag is.

A Kimondhatatlan elején egyértelmű népzenei hatásokkal találkozhatunk. Ez Marcinak köszönhető?

Marci: Múcsonyból származom, eleve ízesen beszélek, így nem nehéz beletenni ezeket az elemeket a Nomadba. Meg aztán a zene szeretete szinte a születésem pillanatától elkísér, 4 esztendősen már népdalversenyeken szerepeltem, és gyakorlatilag a teljes Kodály-gyűjteményt kívülről fújtam.

Levi: Alapvetően a rockzene és a népzene nem áll közel egymáshoz, de ha belülről jön az indíttatás erre, akár egy dallam vagy egy szövegrészlet formájában, az mindenképpen kirí ebből a környezetből, és ha sikerül összekapcsolni a két stílust, abból csak jó származhat. Céltudatosan nem törekszünk erre, de van bennünk annyi hazafiasság, ami ezt előhozhatja.

Cicó: A magyar népzene hungarikum, ez tény. Olyan nagy zeneszerzők is hozzányúltak, mint Liszt Ferenc, Bartók Béla vagy Kodály Zoltán. Nagy értékünk, hiszen a mulatós ága mellett megvannak a melankolikus dalok is. Én mindenképpen szeretném ezt kiaknázni, egy kicsit már érintettük is a Kimondhatatlannal, de ez még csak az út eleje számunkra.

Levi: Jó lenne, ha a zenénkkel tudnánk segíteni az embereknek abban, hogy felismerjék azt, hogy tulajdonképpen hol is élnek. Mert lehetne ezt a helyet sokkal jobbá is tenni, de a struccpolitika és a „mindegy, csak szóljon valamilyen zene” hozzáállás nem előremutató. Ha belegondolunk, a régi magyar népzene tulajdonképpen mulatós muzsika. Az egy olyan érzést hív elő, hogy buli van, táncolunk, mindenki jól érzi magát. És ezzel önmagában nincs is gond, de ez csak kikapcsolásra való. Arra, hogy elgondolkozz, hogy magadba mélyedj, hogy találj olyan mondanivalót, amely felnyitja a szemed, arra nem alkalmas.

Viszont a Hotel Polimer dalai erre maximálisan alkalmasak, és mindezen túlmenően még nagyon egyéni is, amit megmutattok.

Cicó: Egy év távlatából elmondhatjuk, hogy ez egy időtlen lemez. Látom a kommentekből, hogy van, aki még csak most fedezi fel magának. Értékeket rögzítettünk az albumon, ami nem csak 2014-ben szólt az emberekhez, hanem bármikor megtalálhatja őket.

Levi: Cicóval közös kedvencünk a Metallica, de míg én alapvetően a zúzósabb, bólogatósabb zenéket kedvelem, ő a progresszív, elszállt dolgoknak a rajongója, és ebből jön létre a Nomad érdekes egyvelege.

Cicó: Levi a vaddisznó a zenekarban, aki feltúrja a színpadot (nevet).

Marci: Igen, ő stadionban játszik állandóan. Nekem egyébként olyan csapatok a nagy kedvenceim, mint a régi Beatrice, az ős Bikini, a Dinamit vagy a Yes, a maiak közül pedig a Foo Fighters jön be.

Levi: A régi magyar, értékes rockzene szeretete összeköt minket. Az Edda első két lemeze, a P.Box vagy Deák Bill Gyula munkássága előtt mindannyian fejet hajtunk.

Mintha 2014-ben egyszer már hirdettetek volna egy lemezbemutató bulit, de az október 24-ei koncertet is így reklámozzátok. Hogy van ez?

Levi: Most annyiban lesz más a helyzet, hogy a Barba Negrában a Kowalsky meg a Vega vendégeként léptünk fel, ráadásul csak 1-2 nappal előtte készült el az album, és időnk se volt arra, hogy mindent eljátsszunk. Az A38-on szeretnénk a teljes lemezt elnyomni, hivatalosan ez lesz a Hotel Polimer bemutatója, de azért pár nótát előveszünk a Végál.om.. anyagról is.

Aki arra számított, hogy az Apocalyptica majd modoros és csokornyakkendős vonós előadást prezentál Budapesten, miközben a közönség elmélyült hümmögések közepette kortyolgatja a pincehőmérsékletű Sató Lafittyot, az nagyot tévedett. Aki viszont egy jó hangulatú koncertre volt kíváncsi, ahonnan a zúzás és a jókedv sem hiányzott a zenei élmény mellől, az jól tette, hogy beruházott a finnekre. GALÉRIÁVAL!

Apocalyptica, Tracer – Barba Negra Music Club – 2015. október 11.

Azt távolról sem lehet állítani, hogy a látogatókat kegyeibe fogadta volna az őszi időjárás: hideg is volt, esett is, szóval pont olyanok voltak a kinti viszonyok, amikor az ember még kajáért sem szívesen mozdul ki, hanem a pizzafutár megérkezése után egy takaróba bugyolálva egy szuszra megnézi a Harry Potter vagy A Gyűrűk Ura összest. Ezzel szemben felettébb dicséretes volt, hogy mennyien választották vasárnap este tartózkodási helyül a Barba Negrát, így már a vendégzenekar Traceren is teltházközeli állapot alakult ki. Az ausztrál trió tagjai vigyorogtak is bőszen, amire meg is volt az okuk, hiszen a sűrű sorok vették a lapot, és a tapsoltatásra és hejjegésre irányuló felkérések sem maradtak viszonzatlanok. A Tracer gyökerei amúgy egy másik auszi bandában keresendők, mégpedig egy bizonyos AC/DC-nél, bár a hármas azért nem csak a 2/4 erejében hitt, így elszállásokról és szólókról is gondoskodtak. Korrekt buli volt, azt hiszem, ők is szeretni fogják Budapestet.

Hogy az Apocalyptica szereti a fővárosunkat, az biztos, hiszen ennek többször is hangot adtak a két órás showjuk alatt, meg aztán nem is először jártak már nálunk. És ez valóban show volt a javából, remek fényekkel, kellően eltalált hangzással, igazi metalos pózokban csellózó zenészekkel és a fanatikusok elmaradhatatlan hergelésével. Egészen különleges élmény volt a gitárokhoz szokott szemnek, ahogy a zenészek csellóikat nyakon ragadva lakták be a színpadot, és ha a vehemenciájuk úgy diktálta, a fejük fölé tartva reszelték a hangszerüket, máskor meg a földre fektetve tépték rajta a húrokat. Ennél a pontnál fogalmazódott meg bennem, hogy az Apocalyptica esetében nagyon kíváncsi lennék egy, a rock világától Budapest-Helsinki távolságra elhelyezkedő ember véleményére, ugyanis a finnek igazi virtuózok, még ha ezt torzító pedálokon keresztül is szólaltatják meg.

A vaduláson túlmenően azért voltak visszafogottabb pillanatok is, amikor a csellók a maguk természetes, búgó hangján szólaltak meg: egy szakasz erejéig még műanyag székek is felkerültek a színpadra, ám Toppinenék nem sokáig bírták ki ülve. Ennél a résznél Mikko Sirén dobos kapott egy kisebb felszerelést a színpad oldalára, és még egy dobszólót is a nyakunkba sózott. Káprázatos volt a csóka, eleve úgy szólt a cucca, mint az atom, és annyira látványos volt a játéka, hogy szinte kényszerítenem kellett magam, hogy a többiekre is ránézzek. A hölgyek minden valószínűség szerint főleg a józanul sem könnyen kimondható Perttu Kivilaakso felép rebesgették a pilláikat, ugyanis ő a buli hevében a zubbonyától majd a pólójától is megszabadult, megcsillantva így felsőtestét is a muzikális tudása mellett.

Ő volt az is, aki a ráadás előtti In the Hall of the Mountain King közepére beillesztette a Himnuszunkat – el lehet képzelni, milyen elsöprő volt a reakció Grieg kompozíciója után... Egyébként is nagyon működött az összhang a színpad és a küzdőtér között, a fekete mellényes Paavo Lötjönen is folyamatosan tapsoltatott és magas hőfokon tartotta a hangulatot. Sőt, mikor Perttu nagyon szórakoztatóan bemutatta a zenekar tagjait, az 50-hez közel járó Paavo még egy cigánykereket is bevállalt. Hiába no, a jófajta zene kondiban tartja a testet és a lelket.

Egyedül az új, immáron állandó énekes, Franky Perez hangja nem volt kellően erőteljes az olyan daloknál, mint a Not Strong Enough vagy az I’m Not Jesus; de nem is lehet egyszerű olyan karakterek nyomába érni, mint mondjuk Corey Taylor; meg aztán a hurrikán után a viharos szél is legfeljebb hűs szellőnek hat. Természetesen főleg a Franky-vel készült idei album tételeit húzták el(ő), de nem hiányoztak a Metallica feldolgozások (Master of Puppets, Seek & Destroy, One) és a régebbi sikerszámok (Bittersweet, Hope vol. II., I Don’t Care) sem, és a Dead Man’s Eyes epikus balladája is működött utolsóként.

Pazar este volt, ami után szinte mindenki széles mosolyok kíséretében fordult a ruhatár irányába, és a finnek is hasonló lelkiállapotban indulhattak meg az öltöző – meg a további sikerek – felé.

Fotók: Demjén Zoltán