A 2000-es évek elején nem lehetett úgy lemenni egy szórakozóhelyre – de még egy diszkóba se nagyon -, hogy ne csendült volna fel a Crazy Town szerzeményei. A Butterfly című dalra világszerte ringtak a hátsók, és ez a mozgáskoordináció december 2-án a fővárosban is bemutatható lesz.

Crazy Town (USA) - lemezbemutató turné, vendég: Strong Deformity
2015. december 2., Dürer Kert

Sokak agyába szinte kitörölhetetlenül beégtek az alábbi veretes sorok: „Come my lady, Come come my lady // You're my butterfly, Sugar baby”. Igen, a Crazy Town minden bizonnyal a Butterfly című nótájának köszönhetően ismerős elsőre. A videót, amelyben a félmeztelen, kellően kisportolt testű énekes pillangók és jó testű csajok között nyomja a szöveget, idehaza is szétjátszották a zenetévék.

Valóban az első korongon (The Gift of Game) szereplő sláger hozta meg a nagy sikert az egyébként 1995-ben Bret Mazur és Seth Binzer által alapított Los Angeles-i csapatnak – a két tagot egyébként a kezdetekkor Will I Am mutatta be egymásnak. Második korongjuk, a 2002-es Darkhorse fogadtatása nem volt túl jó, és miután kiadójuk is kihátrált a projektből, jó időre pihenőre küldték a zenekart. Aztán 2011 őszén három új dallal jelentkeztek, de ismét kisebb leállásra kényszerültek, mivel 2012-ben az énekes Shifty drogfüggősége miatt kómába esett.

De szerencsére nem ért itt véget a történet: 2013-ban stúdióba vonultak, és elkezdtek új dalokat írni, melyek egy részét tavaly nyáron nagy sikerrel be is mutatták számos fesztiválon, köztük a Rock am Ringen és a Nova Rockon is. A visszatérés annyira jól sikerült, hogy a zenekar idén augusztusban egy tizenhárom számos új albummal jelentkezett. A The Brimstone Sluggers korong jó értelemben nyúlik vissza a gyökerekhez, de egyben a Crazy Town újjászületése is, fogós riffekkel és az ismerős szövegvilággal. Ezzel a lemezzel látogatnak el pályafutásuk során elsőként december 2-án Magyarországra is - a Dürer Kert színpadán a legjobb értelemben véve élednek újjá a régi szép idők.

A közönséget hazánk fiai, a Strong Deformity melegíti be a Los Angeles-i formáció előtt.

November végén és december elején a rocké lesz a főszerep az Akváriumban. Európa és az ország legenergikusabb előadói gondoskodnak majd arról, hogy a tél közeledtével is a fesztiválszezonban érezhessük magunkat.

November 26., KisHall – Ozone Mama, Hollywoodoo, The White Dominos (DK)

Az est headlinere, a dögös rock n’ rollban utazó, lehengerlő Ozone Mama, egészen friss, szeptemberben megjelent, Sonic Glory című új nagylemezét mutatja be, de legújabb videoklipjük is itt debütál. Előttük régi ismerőseink, a Trócsányi Gergely vezette, nem kevésbé lehengerlő Hollywoodoo fog karmolni-harapni; és ezúttal nem magyar, hanem egy külföldi, közelebbről dán együttes, a szoknyarebegtető rock n’ rollt játszó The White Dominos lesz az előzenekar.

November 28., KisHall – Skindred (WLS), Headbengs, Chemia (PL), Deadly Circus Fire (UK)

A hónap utolsó szombatján gyakorlatilag egy mini rockfesztivál várja lelkes közönségét, amelynek headlinere a világ egyik legjobb koncertzenekaraként számot tartott Skindred. A walesi brigád már tavaly is óriási, teltházas bulin bizonyította az Akváriumban, hogy nem véletlenül vonzanak milliókat évente egy-egy turnéjuk során. Az egyszerűség kedvéért „ragga-metalban” utazó Skindred Pump Up The Volume elnevezésű koncertsorozatán legújabb (hatodik) nagylemezét, a Volume-ot fogja ezúttal bemutatni, és lehet, hogy nem árt búvárruhát hozni, mert ha a bulijuk alatt leszakad a plafon, úszni kell.

A Skindred előtt három zenekar is melegít: a magyar Headbengs, akik tökös rock n’ rollt játszanak, és akik nemrég jelentették meg hatszámos EP-jüket, aminek igen beszédes már a címe is: Bele az éjszakába. Mellettük fellép még a dallamos, pörgős, modern rockot játszó lengyel Chemia, valamint a súlyosabb, bonyolultabb, sötétebb, progresszív metalban utazó londoni Deadly Circus Fire.

UPDATE: a Skindred lemondta a koncertet, ugyanis november 28-án a Five Finger Death Punch előzenekara lesznek beugróként a Wembley-ben, így az Akvárium szervezői az egész bulit törölték.

December 3., KisHall – Mongooz And The Magnet, My Baby (NL)

A norvég, ír és magyar tagokból álló, pécsi illetőségű Mongooz And The Magnet első önálló budapesti koncertjén jövőre megjelenő nagylemeze anyagát is bemutatja, meg azt, milyen fergeteges hangulatot tudnak teremteni funkos, bluesos rock n’ rolljukkal. Az est másik fellépője a holland My Baby, akik 150 (!) állomásos európai turnéjuk keretén belül érkeznek az Akváriumba, és akik sámánisztikus, modern voodoo bluesukkal mindenkit megbabonáznak majd.

Fotók: Horváth Kata

A legendás The Cure 2016 őszén 17 országban összesen 30 koncertet ad Európában - ez lesz az első turnéjuk az öreg kontinensen 8 év után. Ennek a limitált számú fellépésnek hazánk is része lesz, ugyanis Robert Smith bandája október 27-én a Budapest Arénában lép fel.

Az 1976-ban alapított zenekart a 70-es évek végén megjelentetett dalaik alapján a post-punk és new wave vonalhoz sorolták, de a 80-as évek elején zenéjükben egyre több sötét téma került előtérbe, amellyel a gothic rock vonalához kapcsolódtak. Végül a 80-as évek közepére Smith rátalált az igazi stílusukra, és a popzenei elemek ötvözésével a csapat igazi szupersztárrá vált. Olyan dalokkal járultak hozzá az évtized slágereihez, mint a Just Like Heaven, a Lovesong, a Boys Don't Cry, a The Love Cats, a Friday I'm in Love vagy a Lullaby. A The Cure több mint 30 millió albumot adott el pályafutása során, 13 stúdióalbumot, 10 EP-t és több mint 30 kislemezt jelentetve meg.

A THE CURE TOUR 2016 Robert Smith (ének / gitár), Simon Gallup (basszusgitár), Jason Cooper (dobok), Roger O'Donnell (billentyűs hangszerek) és Reeves Gabrels (gitár) közreműködésével zajlik majd. A zenekar közel 4 évtizedes pályafutásának kedvencei, ritkaságai és néhány, még kiadatlan dal egy vadonatúj színpadi produkció keretében garantálja majd, hogy ezt a show-t mindenképpen látni kell! A teljes turnén, így Budapesten is a The Twilight Sad lesz az előzenekar.

A hazai rajongók által nagyon várt bulira belépők november 27-én 10.00 órától a www.livenation.hu oldalon keresztül vásárolhatók. A koncertre limitált számban közvetlenül a színpad elé szóló kiemelt állójegy is kapható lesz.

Az elektronikus zenéért rajongó közönség egyik nagy hazai kedvence, a Brains, december 5-én és 6-án dupláz az Akvárium NagyHalljában. A koncertet megelőző hetekben klip is érkezik, melyet egy vadonatúj dalhoz, a Balance-hoz forgattak.

A Brains 2015-ös koncertnaptárának egyik legfontosabb eseménye az évzáró dupla buli az Akváriumban, ahová vendég MC-k és énekesek is érkeznek. Első este a PASO frontembere, KRSA, és a Brains aktuális kislemeze, az Akkor hívsz közreműködői, Marsalkó Dávid és Járai Márk, vagyis a Halott Pénz tartanak velük. Másnap pedig a Punnany Massifos Felcser Máté és Wolfie, valamint Ganxsta Zolee jön, hogy még emlékezetesebbé tegyék az estét. A bulik hétvégéjére a zenekar saját ruhakollekciója is frissül - érdemes lesz keresni a merch pultot a helyszínen, ahol elsősorban a hölgyek számíthatnak majd egyedi tervezésű újdonságokra.

Az elkövetkező hetekben egy videóval is jelentkezik a zenekar, a most elkészült, Balance című számukhoz, mely Kálló Péter fotográfus különleges vizuális művészeti projektjével kapcsolódik össze.

"Az új dalunk címe Balance, azaz egyensúly, ami számunkra több dolgot is jelent. A szó utal többek között az életmódunk tempójára, az egyre többször ismételt természeti egyensúly borulására vagy a sajnálatos módon napjainkban igen erős társadalmi egyenlőtlenségekre is." – foglalta össze a szám legfontosabb üzenetét MC Columbo, a Brains frontembere.

A csapat rendkívüli időszakot tudhat maga mögött: tavaszi lemezbemutató koncertjükre a Budapest Parkban közel hétezren váltottak jegyet, a nyarat pedig szinte szó szerint a hazai fesztiválok nagyszínpadain töltötték, „főműsoridőben”, minden eddiginél komolyabb érdeklődés mellett, hiszen a májusban megjelent nagy sikerű Stand Firm albumukkal még nagyobbra duzzasztották rajongótáborukat. Eközben az országos turné sem áll le: legközelebb - az Akváriumbeli duplakoncert után - a Pécsi Est Caféban és a tatabányai Roxxy Musicban lehet elcsípni őket. Akinek viszont ismét duplázni támad kedve, az december 29-30-án Debrecenben ugrálhat a drum’n’bass ütemekre a Roncsbárban, ahol szintén két koncerttel búcsúzik el 2015-től a Brains.

Fotók: Demjén Zoltán

Szeged szinte egy összevont orosz-osztrák város a Russkaja szemében, de néhány napon belül Budapest bevételére indulnak az orosz turbo polka metal stílus nagykövetei, november 21-én ugyanis a BalkanBeats keretein belül az Akvárium Klubot fordítják ki a négy sarkából. A szép üzeneteket számos nyelven megfogalmazó, új albummal (Peace, Love & Russian Roll) érkező csapatból a Moszkvában született, de Ausztriában élő Georgij Makazaria énekes elégítette ki a kíváncsiságunkat.

Szinte nincs olyan év, hogy ne lépnétek fel a Szegedi Ifjúsági Napokon. Lefogadom, hogy már fejből tudjátok a fesztivál térképét.

- Minden évben örömmel jövünk Szegedre, de arról azért nincs szó, hogy becsukott szemmel is ismernénk a járást a fesztiválon. Szeretünk barangolni a területen, és mindig felfedezünk valami újdonságot.

Budapest sem ismeretlen terep a számotokra. Jutott már időtök körülnézni a fővárosunkban?

- Zenekarilag erre még nem volt lehetőségünk, de turistaként már jártam nálatok néhány barátommal, és bizony sok szép és kellemes emlékkel gazdagodtunk!

Klubkoncertek vagy fesztiválok? Melyiket kedvelitek jobban?

- Mindkettőt! A fesztiválokra sok ember gyűlik össze, akik talán nem is miattad jöttek el, mégis esélyt kapsz rá, hogy megfogd őket. A klubbulidra viszont miattad váltanak belépőt, tehát kicsit olyan, mintha családi körben lennél.

Ha már család: Moszkvában nőttél fel, mégpedig még a kommunista érában. Gyerekfejjel milyenek voltak a hétköznapok a Szovjetunióban?

- Nem nagyon tudnék semmilyen rossz emléket felidézni, sőt, még arra is volt lehetőségem, hogy spanyolul tanuljak. Nagyon klassz gyerekkorom volt, éppen ezért nehezen is viseltem, hogy 16 éves koromban, amikor édesanyám egy osztrák férfi felesége lett, elköltöztünk Moszkvából. Nem volt könnyű feldolgozni, hogy búcsút kell vennem a nagyszüleimtől és a barátaimtól, akik igazán közel álltak hozzám.

Hogyan lépett be az életedbe a balkán és az orosz népzene?

- Wladimir Kaminer Russendisko (magyarul Orosz diszkó címmel jelent meg – a szerző) könyvében van egy rész, ahol bemutat egy orosz srácok vezette berlini diszkót, amelyben főleg balkán és orosz zene szól, amitől az oda betérők teljesen eldobják az agyukat, és amitől egyre népszerűbb lesz a hely. Ez az olvasmány nagy hatással volt rám, és később a Russkaja fel is lépett itt, sőt, ez volt a BalkanBeats főhadiszállása, ahol még az alapító arcokkal is találkozhattam. Ezt az élményt sem cserélném el semmiért!

Már egy ideje a Napalm Records egyengeti az utatokat. Sokat jelent nektek, hogy az egyik legnagyobb osztrák kiadónál jelenhetnek meg a lemezeitek?

- Egyszerre vagyunk büszkék és boldogok, hogy velük dolgozhatunk. Egy kemény zenét játszó csapat számára ők a tökéletes választás.

A Peace, Love & Russian Roll lemezen az angol és az orosz mellett spanyolul és franciául is énekelsz. Honnan jött a késztetés, hogy ennyi nyelven megszólalj?

- Élvezem annak a szabadságát, hogy a dalok megírásakor eldönthetem, hogy melyik általam beszélt nyelven írjak szöveget. Minden nótának megvan a maga hangulata, és ugyanez igaz a különböző nyelvekre is. A hangzásuk is nagyon különböző, amitől mind tartalmilag, mind zeneileg színesebbek leszünk.

A kiadótok promóciós szövegében az szerepel, hogy a 2015-ös albumotokkal szeretnétek elősegíteni a nemzetek közti megbékélést. Nagyszabású terv egy rock-folk bandának.

- Ez így van! Illetve ezen felül a szeretet is nagy hangsúlyt kapott. A szeretet ereje hozhatja el a békét. A lemez címében feltüntetett Russian Roll a mi motorunk, és ez hajt minket, hogy az üzenetünket a világ legtöbb pontjára eljuttassuk.

Magyarországon 1990 előtt kötelező nyelv volt az iskolákban az orosz, éppen ezért az emberek rendesen meg is utálták. Hogyan lehetne meghozni újra a kedvet az orosztanuláshoz?

- Nagyon egyszerűen: le kell választani a politikai hozadékot az orosz kultúráról! Pusztán azért elfordulni az orosztól, mert hülyék alkotják az ország kormányát, nagyjából olyan lenne, mint a terroristák miatt szabotálni az arab nyelvet. Az orosz elsajátítása fejleszti és serkenti az agyi funkciókat, valamint segít abban, hogy többet megtudj az orosz emberekről.

Készítettetek egy egészen zseniális feldolgozást Avicii Wake Me Up című dalából. Honnan jött az ötlet?

- Poénból egyszer elkezdte valamelyikünk játszani a főtémát, és rájöttünk, hogy milyen jól megszólal a mi hangszereinkkel. Innen pedig már csak egy lépés volt összerakni a teljes nótát.

Oroszország és Ausztria ugyanabból a selejtezőcsoportból volt kénytelen kivívni a kijutást a 2016-os labdarúgó Európa-bajnokságra. Kinek szurkoltál?

- Jaj, ez mindig nagyon kemény dió nekem. A fiammal mindketten nagy focirajongók vagyunk, ő nagyon szereti az orosz válogatottat és az osztrák egyesületeket is, tehát kiegyeztünk abban, hogy annak drukkolunk, hogy jó meccseket láthassunk. És most örülünk, mert mindkét ország ott lesz a kontinenstornán.

A dalaitokat hallgatva elképzelhetetlennek tartom, hogy valaki ne hatalmas mosollyal és rommá izzadt pólóval jöjjön el egy Russkaja koncertről.

- Nincs is annál jobb érzés, mint mikor mosolyt tudunk varázsolni valakinek az arcára. Aki izzad, az mozgott, a mozgás pedig maga az élet!

A Russkaja november 21-én az Akváriumban lép fel a BalkanBeats sorozat keretein belül, a Szilvási Gypsy Folk Band, a Ramses Hoppá és Suefo társaságában.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy XVII. századi holland tengerész, aki kedvesét hátrahagyva távoli tájak felé hajózott, ám nem feledkezett meg szíve választottjáról, így gyakran írt neki hosszú leveleket. Erről a szép történetről pedig Anneke van Giersgbergen írt hosszú dalszövegeket, hogy aztán egy teljes album képében tegye ki a pontot a mondatai végére. Most pedig minden hollandok egyetlen és legtündéribb énekesnője Budapestre is ellátogatott, hogy a Club 202-ben el is énekelje ezeket a szerzeményeket. Szerencsére előtte volt ideje arra, hogy jelen sorok elkövetőjével beszélgessen – többek között a narancssárga futballválogatott hanyatlásáról is.

Mielőtt rátérnénk a The Gentle Storm dolgaira, mondj kérlek néhány szót a The Sirens projektedről, ahol olyan északi tüneményekkel álltál egy színpadon, mint Kari Rueslatten és Liv Kristine Espenaes Krull.

- Livvel ezer éve ismerjük egymást, de mégis nagyon ritkán találkoztunk. Aztán pár éve egy romániai fesztiválon léptünk fel mindketten, és felraktunk egy közös képet a Facebookra, mire elkezdtek özönleni a kommentek, hogy „hú, de jó titeket együtt látni”. Ez indított el mindent, mi is komolyabban eljátszottunk a gondolattal, hogy legyen egy közös megmozdulásunk. Egy másik ügyből kifolyólag én már kapcsolatban voltam Kari Rueslattennel, és az jutott eszembe, hogy kiállhatnánk akár hárman is a színpadra. Összeállítottunk egy műsort, amelyben mindannyiunk korábbi (the Gathering, The 3rd and the Mortal, Theatre of Tragedy) és jelenlegi bandáitól is szerepeltek nóták, de írtunk pár közös dalt is. Volt pár kisebb turnénk, felléptünk fesztiválokon, szóval igazán nagy öröm volt összehozni ezt az egészet.

A következő kérdésem nagyjából ugyanez, csak már a The Gentle Stormmal kapcsolatban. Honnan jött az ötlet, hogy Arjen Lucassen társaságában létrehozzatok egy ilyen nagyszabású, történetmesélős produkciót?

- Valamilyen teljesen más indokból írtam egy mailt Arjennek, és közben már motoszkált bennem az elképzelés, hogy megint közösen kellene muzsikálnunk, hiszen erre korábban is többször volt példa. A véletlen egybeesés folytán a válaszlevelében elküldött két dalt, hogy éppen ezeken dolgozik, és örömmel venné, ha csatlakoznék hozzá. Mindkét felvétel zseniális volt, és innentől meglódult a szekér: kitaláltuk a koncepciót, kiválasztottuk a történetet, és megírtuk a zenét és a szövegeket. Nem is hittem, hogy ebből a végén egy dupla lemez lesz, de nagyon jól haladt előre minden. Egy új zenekart is összeraktunk hozzá, mert a témáinkhoz metalosabb muzsikusokra volt szükségünk. A legjobb zenészeket kérdeztem meg Hollandiában, és mind igent mondtak. És ezért én most éppen lebegek (nevet), hiszen fantasztikus emberekkel játszhatok együtt, a bulik is nagyon jók, tehát teljes az őrület (nevet).

Nem lehetett egyszerű feladat a szövegírás, hiszen tartanod kellett magad az eredeti történethez.

- Nem is annyira nehéz volt, mint inkább érdekes. Soha korábban nem készítettem konceptalbumot. Tíz dal van a lemezen, és mindegyikben konkrét történések szerepelnek. Ez nem azt jelenti, hogy a korábbi szövegeim nem szóltak semmiről, de ebben az esetben tényleg megtörtént eseményekhez kellett tartanom magam. A legnehezebb az volt, hogy a tartalom mellett megőrizzük a költőiséget is. Nem írhattam le száraz tényként, hogy a főhős most éppen hajózik, most meg éppen balesetet szenved a tengeren (nevet). Ez egy nagy kihívás volt. Sokkal több időt is vett igénybe a szövegírás, mint eddig bármikor. Plusz a dalok is meglehetősen hosszúak: sokszor legalább öt különböző versszak kellett, és a refrének sem mindig a tipikus, ismétlődő fajtából kerültek ki. Normál esetben én csak 2-3 versszakot és egy refrént írok, de a The Diary lemeznél egész papírokat körmöltem tele (mosolyog).

Nem merült fel bennetek, hogy a szomorú végkifejletet átírjátok, és valódi happy endet kanyarintotok a történet végére?

- Nem igazán. Mikor Arjennel elkezdtük kitalálni a koncepciót, én ragaszkodtam ahhoz, hogy egy love story-t zenésítsünk meg. Ugyanis így a hallgatóság is könnyebben tud azonosulni a történésekkel, a drámával. A befejezésről pedig azt gondolom, hogy egyfelől valóban kicsit szomorú, hiszen az asszony meghal, de közben apa és fia egymásra talál. Így még egy kis kapu nyitva is maradt egy esetleges folytatáshoz. Hűek akartunk maradni a valódi eseményekhez: amiről a The Diary dalai szólnak, azok valóban részét képezik az életnek. A születés, a halál, a szerelem, a vágyakozás.

Ez a történet mennyire népszerű Hollandiában?

- Akinek én előzetesen meséltem róla, azok közül mindenki ismerte Joseph Warwijck utazásait és a feleségével folytatott levelezését. Büszkeséggel tölt el, hogy az országunk aranykorára felhívhatom a figyelmet, mivel ez egy rendkívül érdekes időszak volt Hollandia történelmében. Az is volt a célunk, hogy más országok zenerajongóival is megismertessük ezt a kort, hogy bemutassuk a saját múltunkat.

Vétek lenne nem színpadra állítani színházi körülmények között a The Diary lemezt, színészekkel, grandiózus díszletekkel, és minden szükséges körítéssel.

- Nem te vagy az első, akinek ez a véleménye, és mi is hajlunk erre. De ehhez rengeteg időre és erőfeszítésre lenne szükségünk, és nem biztos, hogy valaha is mindkettő a rendelkezésünkre fog állni. Inkább tartom elképzelhetőnek, hogy ezt a bizonyos időt inkább a második rész elkészítésére szánjuk. De most Arjen és én is a szólóalbumainkon dolgozunk, szóval biztosan nem holnap lesz, hogy újra összeülünk ötletelni.

Talán minden lány olyan szerelemre vágyik, amelyről a The Diary dalai szólnak. Olyanra, amely átível tengereken és éveken. Te álmodoztál valaha valami hasonlóról?

- Szeretnéd tudni, hogy mi volt az én személyes tündérmesém?

Még szép!

- Hát kérlek, a zene! Persze, fiatalon nekem is voltak romantikus képzelgéseim a szerelemről és a fehér lovon bevágtató hercegről, de amikor arról ábrándoztam, hogy miként képzelem el az életemet, mindig a zenére gondoltam. Dalokat írok, kifejezem önmagam, és előttem ott a közönség, amely miattam jött el. A pasik vagy a családalapítás mind csak ezután jöttek, de közben persze ezek sem maradtak ki az életemből, hiszen már nekem is van gyerekem. Hálás vagyok érte, hogy teljesültek az álmaim.

Említetted, hogy már dolgozol a szólóalbumodon. Milyen irányba kanyarodsz legközelebb?

- Sokkal súlyosabb lesz, mint az Everything Is Changing és a Drive lemezek. Azt hiszem, végeztem a popzenével. Néhány éve még nagy késztetést éreztem arra, hogy könnyedebb dalokat írjak, de a Drive elkészülte után azt éreztem, hogy azon az úton eljutottam a végállomásig. A The Gentle Storm projekt is közrejátszhat abban, hogy újra felfedeztem magamnak a keményebb zenéket, mert imádom ezeket a nótákat élőben játszani. Vagyis nagyjából úgy képzeld el a készülő dalaimat, mintha The Gentle Storm számok lennének, csak a folkos hatás nélkül. És nagyon izgalmas duettek is várhatók, igazi nagykutyákkal a metal színtérről, de ne is kérdezd, neveket egyelőre nem árulhatok el.

Nagy csalódásként élte meg Hollandia, hogy a labdarúgó válogatott nem jutott ki a 2016-os Európa-bajnokságra?

- Ó, de még mennyire! A férjemhez négy napon keresztül szólni sem lehetett (nevet). Mindenki nagyon maga alatt volt. De tudod, mit gondolok?

Még nem, de élek-halok azért, hogy egy mélységekbe menő holland futballelemzést kapjak tőled.

- A játékosaink olyanok, mint a primadonnák: az egyetlen gondjuk, hogy jól nézzenek ki a minél nagyobb fejhallgatójukkal, miközben nem beszélnek a sajtóval, nem törődnek a szurkolókkal, és még sorolhatnám. Egyénieskedőek lettek, nem funkcionálnak csapatként, miközben ott a rögbi, amely egyre híresebb nálunk, és meg is érdemlik a figyelmet, mert soha nem nézik le az ellenfelet, tisztelik a szurkolókat és tisztelik egymást. Ezek nagyon fontos dolgok. Kőkemény játékosok, de helyén van a szívük. És az emberek ezt megérzik. Hiába jók a futballistáink, ha közben emberileg nullák. És ez visszaüt a pályán. Magyarországon mit szóltak az emberek a kudarcunkhoz?

Meglepődött mindenki rendesen. Főleg, hogy oda-vissza kikaptatok Izlandtól.

- Ne is mondd! Az egyik meccs idején éppen Izlandon tartózkodtam, és ott valóságos népünnepély alakult ki (nevet). Azt gondolom, hogy a foci ilyen szempontból hasonlít a zenéhez: ha nem tiszteled és becsülöd a társaid és a közönséged, idővel elmaradnak a sikerek. Talán ez jó lecke volt a focistáinknak, hogy újra két lábbal álljanak a földön, és megtanuljanak csapatként küzdeni.

Ha lenne egy egyedülálló barátnőd, aki éppen pasira vadászik, kinek mutatnád be őt: Danny Cavanagh-nak, az Anathema gitárosának, vagy Fernando Ribeiro-nak, a Moonspell énekesének?

- Váó, ez milyen jó kérdés! (nevet) Hű, mindkettőjük lenyűgöző fickó. Amennyire tudom, Danny többnyire egyedülálló, szóval ilyen szempontból ő lenne a jó választás. De ha nem vesszük figyelembe a családi állapotot, akkor egy hangyányival Fernando lenne a befutó. Ő a legédesebb emberek egyike a földön! Bármikor turnéztam velük, mindig elbűvölő volt, mindig nagyon figyelt rám, és mindig érdekelte az, amiről beszélek. Márpedig ez nagyon fontos egy nőnek.

Felírom.

- Mindenképp (nevet). Nehéz dönteni köztük, mert mindketten valódi sztárok. Ahogy mondtam, Fernando igazi cukorfalat, Danny-vel viszont hatalmasakat lehet nevetni, ragyogó humorérzéke van. Rendkívül tehetséges is, ami szintén igen vonzóvá teszi. Tényleg nehéz lenne választani, de ha egy barátnőmről lenne szó, akkor inkább Fernando-t mutatnám be neki. A felesége igazán szerencsés nő (mosolyog).

Itthon eddig nem alkalmazott filmes technikával készült el az Ivan & The Parazol legújabb -  Michel Gondry és a hatvanas évek kísérleti filmjeinek világát egyszerre idéző - egysnittes videója. A Cold & Deep a csapat harmadik, The All Right Nows címet viselő lemezének szintén harmadik beharangozó dala - az albumot először november 21-én, egy rendhagyó premier-bulin vehetik kézbe a rajongók a Toldi Moziban.

A klip Damokos Attila rendező és Nagy Marcell operatőr közös munkája - az alkotók karakteres, fekete-fehér kubista világot teremtettek, amely az álló- és a mozgókép határán táncol a dal lüktető ritmusára. Az izgalmas és dinamikus videóban a banda különböző terekben és helyzetekben adja elő a nótát, amelynek szövege a szerelem lejtős útjain kalauzol végig.

„A Cold & Deep egy olyan tipikus párkapcsolati helyzetet jár körbe, amikor az egyik fél jobban szereti a másikat, ami nem mindig egyszerű.” – mesélte a csapat frontembere, Vitáris Iván. “A klip egyik különlegessége, hogy a nyitó- és a zárókép is az albumborítónk. Hogy a végén három dimenzióban is életre keljen a fotó, teljes valójában felépítettük alterego zenekarunk, a The All Right Nows rajongójának virtuális szobáját, aki az utolsó képkockákon „élőben” tartja kézben a lemezt.”

A találékony perspektíva-váltás alaposan kimozgatja a nyaki csigolyákat, ha követjük az összes kamerállást, amivel körbejárták a stúdióteret a készítők a folyton mozgó díszletek között.

„Hihetetlen csapatmunka eredménye ez a klip”  - mesélte a rendező, Damokos Attila. - “A stáb egyik fele a kamera dobókocka-szerű keretét mozgatta egyik oldalról a másikra, a többiek pedig a díszletet rendezték a megfelelő helyre, miközben Ivánék rohangáltak a kamera mögött, hogy odaérjenek a következő szettbe. Mivel vágás nélkül dolgoztunk, mindennek pontosan ugyanarra az ütemre kellett történnie. Nagyon jó és izgalmas feladat volt, kábé mint egy tízórás színházi performansz.”

Az új koronggal november 21-én a Toldi moziban lehet először találkozni, ahol az Ivan & The Parazol bemutatja az azonos című dokumentumfilmet is az új anyag születéséről, Müller András rendezésében. Ezen kívül kiállítás nyílik az album dalai által inspirált használati tárgyakból, melyek márkaként viselik magukon a számcímeket. Az alkotásokat kortárs művészek és dizájnerek tervezték, kifejezetten a Parazol lemez megjelenésének alkalmából. A zenekar december 3-án tartja lemezbemutató koncertjét az A38-on, amire már most, bő három héttel a dátum előtt elfogyott az összes jegy!

Az időjárás leginkább a tavaszt juttatja az eszünkbe, de ne legyen kétségünk, jön még ránk szürke ősz, amikor az ablakon doboló esőt jó eltompítani valamilyen kedvünkre való muzsikával. Összegyűjtöttünk 5 albumot az elmúlt hetekből, amelyek alkalmasak lehetnek erre.

Rudimental – We the Generation

A brit Rudimental dupla hatost dobott a Waiting All Night c. slágerrel, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a Szigeten is főszínpados attrakcióvá nőtték ki magukat. A platina- és aranylemezeket bezsebelő Home korongnak 2015-ben megérkezett a folytatása, és a We the Generation nem merészkedik nagyon feltérképezetlen területekre. De hát miért is tenné, hiszen az elődnél fényesen bevált a recept! Ezzel együtt már a borító is kellően színes: olyan hatású a kép, amely ködös novemberi reggeleken a nyár felhőtlenségét juttatja az eszünkbe. A dalok is tele vannak élettel, legyen szó akár hagyományos drum’n’bass megközelítésű tételekről, vagy popos, fúvósokkal gazdagított, r’n’b-s megoldásokról. Ezúttal is van egy csomó vendég (pl. Will Heard, Dizzee Rascal, Ella Eyre), akik közül a legnagyobb név nyilván Ed Sheeran, aki két nótában (Bloodstream, Lay It All on Me) is hallatja a hangját. Bár a 14 dal náluk is egy kicsit sok, mivel nem kellően érdekfeszítő mindegyik szerzemény, de aki egy kis őszi pörgésre vágyik, az nem nagyon nyúlhat mellé a We the Generationnel.

Hurts – Surrender

Theo Hutchcraft és Adam Anderson duója rendkívül ügyesen és – a szó szoros értelmében – elegánsan slisszolt be a Depeche Mode által elhanyagolt piaci résbe, és minőségi szintipoppal igyekeztek felvidítani a szomorkodó női szíveket. A koncerteken virágokat dobáló énekes és a korszellemnek megfelelően szakállat növesztett társa harmadszor tárja a lelkét és a dalait a nagyközönség elé; habár az kisebb skandalumnak minősül, hogy két év után mindössze egy 33 percnyi lemezt sikerült csak kiizzadniuk magukból. A Happiness és az Exile elkényeztetett minket: hozzászoktunk ahhoz, hogy mézédes, de közben mégis kesernyés melódiákat csempész a hallójáratainkba a páros, de a Surrenderön nem találni Stay, Sunday vagy Somebody to Die For szintű, a plafont is leszaggató alkotást. Ráadásul Anderson most a gitárjátékot sem vitte túlzásba, pedig az előző anyagnak ez kimondottan erős eleme volt. Persze beúszik az összképbe egy kis hatás a 80-as és 90-es évekből is, meg némi pillecukor súlyosságú wo-hooo vokál, vagyis egy hamisítatlan poplemezzel van dolgunk, ahol a szövegeket sem feszítik szét a világmegváltó gondolatok. Némileg óvatosan érdemes tehát közelíteni a Surrenderhöz, de lehet, hogy ha pár pillanatra megfeledkezünk az első két albumról, máris jobban előjönnek az anyag erényei.

Duran Duran – Paper Gods

A Rudimental friss lemezéhez hasonlóan már az új Duran Duran CD borítója is ezernyi színben játszik, így már ebből a szempontból is alkalmas arra, hogy felvegye a versenyt az őszi levelekkel. Az már más kérdés, hogy mennyire ízléses az alkotás, de a tigris miatt mi megszavaztunk nekik egy jó pontot. A belbecs pedig modern formában mutatja meg az 1978 óta (oh my god…) létező csapatot. Szóval becsülendő, hogy nem akartak egy újabb Rio-t, Wild Boys-t vagy All She Wants Is-t leszállítani – minden bizonnyal nem is ment volna -, hanem bátran a jelenbe léptek. És hogy még inkább up-to-date legyen a Papír Istenek, Taylorék is meghívtak egy egész feljátszóhelységnyi vendéget a stúdióba: a Red Hot Chili Peppers korábbi gitárosa, John Frusciante, a kanadai énekesnő, Kiesza, a szerzőként is feltüntetett angol producer, Mr Hudson, a Mew énekese, Jonas Bjerre, a hegedűs Davidé Rossi, sőt a színésznő, Lindsay Lohan is valamilyen formában kivette a részét a Paper Gods elkészítéséből. Nem állítjuk, hogy úgy fogunk sok év múlva visszaemlékezni 2015-re, hogy ’bakker, akkor jött ki a Duran Duran 14. lemeze’, de korrekt cuccal van dolgunk, amelynek különösen a két záró tétele (Only in Dreams, The Universe Alone) dobogtatja meg a szívünket. Persze Simon Le Bon hangja mellett.

Editors – In Dream

Kevés melankolikusabb zenekar létezik a staffordi Editors-nál, akiknél remek arányokkal olvad egymásba a new wave, a britpop és a színtiszta rock. A szolidan kattantnak és nagyon művészinek tűnő Tom Smith énekes/zongorista/gitáros vezette ötös szeret szabadon barangolni a különböző műfajok között, így eshetett meg, hogy a 2009-es lemezük elektronikában bővelkedett, hogy aztán ennek a 2013-as Weight of Your Love-ra írmagja se maradjon. Most egy érdekes csavarral visszatértek a kompjúterből előcsalogatott hangminták használatához, olyannyira, hogy az is kérdéses, egyáltalán rögzítettek-e élő dobokat és gitárokat az In Dream felvételei során. Akárhogy is, ettől még a sorban ötödik hangzóanyaguk ragyogó album lett. Elsőre talán kicsit barátságtalan, mint a frissen befogott kockás piton, de lassanként, szinte dalról dalra haladva megszelídül. A barátkozást nagyban segítik az olyan tételek, mint a zongorás és gyönyörű Ocean of Night, a vonósokkal nyitó Salvation, az annyira 80-as évek Our Love, hogy szinte rá lehet énekelni a Bronski Beat klasszikus Small Town Boy nótájának refrénjét, de a záró Marching Orders a közel 8 perce során is végig tud valami újat mutatni. Azt, hogy a színpadon mennyire képes mindezt visszaadni az Editors, december 8-án a Barba Negra Music Clubban bárki lecsekkolhatja.

Skindred – Volume

A Skindred a koncertjein egyáltalán nem egy visszafogott csapat, és ezt a lendületet átmentették a lemezkészítés procedúrájára is, hiszen alig egy évvel az ezüsthátú gorillák mancsizmánál is erősebb Kill the Power után október végén máris itt az új korong, a Volume. A walesi brigád nem lacafacázott sokat, láthatóan nagyon ösztönösen dolgoztak, és a hangzás is meglehetősen organikusra sikerült. Mikeydemus ezer közül is felismerhető gitárriffjei, Arya Goggin rendkívül impulzív és valódi élményt jelentő dobolása, no meg Benji Webbe énekes jellegzetes hajlításai, melódiái és szófröcsögései viszik a prímet. A Skindred atombiztos tulajdonságának számít a megbízhatóság, így mind élőben, mind albumon lehengerlőek tudnak lenni. Ebben most sincs hiba, és már-már hajlamosak vagyunk hangot adni azon véleményünknek, hogy a szigetországiak egyszerűen képtelenek bármi selejteset kiadni a kezükből. Ez még akkor is igaz, ha az egy év alatt összekalapált tömegtermelésből azért óhatatlanul is előkerültek kevésbé ütős számok (a No Justice, Stand Up kettős minden különösebb nyom nélkül zakatol el a semmibe); de a Volume végén ott a Three Words, ami zeneileg is kiemelkedő, és amelyben Benji szövegíróként is nagyon jó gondolatokat vetett papírra. És hát mivel a Skindredet akár tiszteletbeli magyar bandává is avathatnánk, gyakorlatilag természetesnek minősül, hogy az új albummal is visszatérnek hozzánk – méghozzá ismét az Akvárium Klubba, november 28-án.

Az év utolsó két hónapjában hatalmas bulihajrá vár minket Budapest szívében, az Erzsébet téri Akvárium Klubban. Lesz születésnapi buli, évzáró nagykoncert, lemezbemutató a hazai zenei élet legjavával és kiemelt nemzetközi fellépőkkel.

November 12-én rögtön egy születésnapi koncert vár minket az Akvárium Kishallban. A Nagy-Szín-Pad  idei győztese, az Ocho Macho idén 12 éves, ezt ünnepli egy fergeteges koncerttel. Másnap a NagyHallba érkezik az Irie Maffia, majd lesz Tesco Disco, míg a Kishallban Thissizz Dominik Eulberg (D) b2b Gabriel Ananda (D) fokozza a hangulatot. Ezen a hétvégén még lesz egy szombat, amikor fellép a Soerii & Poolek a KisHallban és az Intim Torna Illegál a nagyobbik koncertteremben.

A következő hétvégét, 19-én csütörtökön DJ Krush (J) nyitja, aki a  Butterfly Effect album turnéjának egyik állomásaként érkezik az Akváriumba. Pénteken a KisHallban ezerrel pörög a rock and roll, lesz Mystery Gang, Ed Phillips and the Memphis Patrol és Gorilla; míg a NagyHallban az EATBRAIN NIGHT keretében fellép a State of Mind (NZ), a Machine Code (D) és a Disprove (IT). Szombaton szintén mindkét koncertterem fullosan pörög majd. A nagyobbikban Szabó Balázs Bandája koncertezik, a kisebbikben pedig a fantasztikus Balkan Beats sorozat várja a nagyérdeműt, benne Russkaja (A), Szilvási Gipsy Folk Band, Ramses Hoppá és Suefo.

Egy héttel később már szerdától kiváló programmal indítja a hétvégét az Akvárium. Jön a kortárs költőket és zenészeket felvonultató Rájátszás. Csütörtökön a KisHallban lesz mit nézni és hallgatni: Ozone Mama és a The White Dominos (DK). Péntek a pihenésé, hogy aztán szombaton teljes erővel bevethessük magunkat a sűrűjébe. Lesz az egyik teremben Magashegyi Underground, a másikban pedig  Skindred (UK) - fűszerezve Deadly Circus Fire-rel (UK), Chemia-val (PL) és Headbengs-szel.

December első hétvégéjének csütörtökén a KisHallban a Mongooz and the Magnet (NOR / IRL / HUN) és a My Baby (NL) koncertezik. Pénteken a Kéknyúl tart lemezbemutatót, szombaton és vasárnap pedig a KisHallban a Kelemen Kabátban dupla lemezbemutatóval várja közönségét, míg a NagyHallban a Brains ad mindkét napon koncertet, a szombatot megfejelve egy PLASTIC w/ The Advent (UK) bulival.

Egy héttel később, december 10-11-én a Halott Pénz dupla évzáró nagykoncerttel tölti meg a NagyHallt, 12-én pedig a Marina and the Diamonds (UK), lép fel, vendégül hívva a  Mary Popkids csapatát.

December 14-én  - hétfőn – a KisHallban extra fúvósokkal kiegészülve lép fel a Barrio Latino. Ezen a héten, pénteken Quimby koncert, majd ON w/ LTJ Bukem (UK), Riya live, Paul SG buli, majd szombaton, a nagy várakozásra tekintettel ismét jönnek Kiss Tibiék, majd Jan Blomqvist LIVE (D) buli.

És lassan véget ér az év, de nem az Akváriumban! Még az ünnepek előtt, 22-én a NagyHallban Retrostars Xmas Edition, majd karácsony második napján, 26-án Oliver Koletzki (D) érkezik. 27-én  - vasárnap – a NagyHallban Vad Fruttik lemezbemutató koncert, a KisHallban Bëlga, 28-án pedig ismét Vad Fruttik buli lesz az Akvárium nagyobbik termében.

Fotók: Horváth Kata és Demjén Zoltán

Régen vártuk a St Germain budapesti koncertjét, de csak félig voltunk elégedettek, amikor végre élőben láthattuk a produkciót.

„Hogy milyen volt? Hát elbóbiskoltam közben, mert olyan bólogatós” - mutatja a buszon távozóban a St Germain koncertjéről egy hetven felé közelítő hölgy. Az életkor első pillantásra meglepő, ám a Kongresszusi Központ nézőterén tényleg minden generáció képviseltette magát a jazz, a house, a funk, a blues és még ezer más stílust igen elegánsan keverő francia formáció koncertjén.

És valljuk be, együtt bóbiskoltunk. Amit részben magyaráz az a laza középtempó, amely gyakorlatilag végig uralta a másfél órát. Azt a másfél órát, amely pont úgy zajlott le – a zenekar tagjainak bemutatását és a végén a kötelező meghajlást leszámítva –, mintha csak egy albumot hallgattunk volna végig a CD-játszón.

Minimális izgalom nélkül.

És most igazságtalanok voltunk, hiszen a St Germain zenéje igenis izgalmas minden repetitív eleme ellenére. Izgalmas volt az ezredfordulón, amikor a St Germain második albuma, a Tourist meghozta az áttörést a produkció agyának, Ludovic Navarre-nak. Izgalmas volt tíz éve is, amikor megvettem az első olyan mobilomat, amelyiken cserélni lehetett a csengőhangot, én meg a So Flute-ot tettem rá - és azóta az összes mobilomra. Na és izgalmas most is, amikor mali zenészekkel készítette el új lemezét.

Csak hát az a sok érdekes hangszer picit elveszett a színpadi tömegben, az alapritmus fölött a Kongresszusi Központ hangosításával többnyire csak annyi hallatszott, hogy a klasszikus bluesgitáros hangzást egy picit megbolondítja az afrikai hatás. (Különösen a már említett okok miatt általam és a környezetem által is rongyosra hallgatott So Flute esett szét.) Sajnáltam is rendesen, úgyhogy egy idő után különböző budapesti helyekre vizionáltam a koncertet. Végül sikerült megállapodni az A38 hajónál, ott éppen kellemes lenne az a hullámzás, ami itt iszonyúan hiányzott.

Ahogy a frontember is. Mert hát Ludovic Navarre egy magas pult mögé bújva keverte végig a koncertet, amelyet zenekara közben jó háttérzenészek módjára, élvezettel, de egyáltalán nem egyénieskedve darált le. És igen, még ez is elment volna, kivéve persze azokat a dalokat, ahol a bluesének szólt – énekes nélkül.

Tudom, hogy leírtam már egy párszor, de ha a St Germainnek lehet, hadd legyek én is repetitív: sajnálom ezt a régen várt koncertet a sok kihagyott ziccer miatt. Inkább meghallgatom még egyszer az új albumot. Az legalább szépen szól.

De azért egy pillanatra el kellett gondolkoznom azon, hogy tíz év után lecseréljem-e a csengőhangom.