Régen vártuk a St Germain budapesti koncertjét, de csak félig voltunk elégedettek, amikor végre élőben láthattuk a produkciót.

„Hogy milyen volt? Hát elbóbiskoltam közben, mert olyan bólogatós” - mutatja a buszon távozóban a St Germain koncertjéről egy hetven felé közelítő hölgy. Az életkor első pillantásra meglepő, ám a Kongresszusi Központ nézőterén tényleg minden generáció képviseltette magát a jazz, a house, a funk, a blues és még ezer más stílust igen elegánsan keverő francia formáció koncertjén.

És valljuk be, együtt bóbiskoltunk. Amit részben magyaráz az a laza középtempó, amely gyakorlatilag végig uralta a másfél órát. Azt a másfél órát, amely pont úgy zajlott le – a zenekar tagjainak bemutatását és a végén a kötelező meghajlást leszámítva –, mintha csak egy albumot hallgattunk volna végig a CD-játszón.

Minimális izgalom nélkül.

És most igazságtalanok voltunk, hiszen a St Germain zenéje igenis izgalmas minden repetitív eleme ellenére. Izgalmas volt az ezredfordulón, amikor a St Germain második albuma, a Tourist meghozta az áttörést a produkció agyának, Ludovic Navarre-nak. Izgalmas volt tíz éve is, amikor megvettem az első olyan mobilomat, amelyiken cserélni lehetett a csengőhangot, én meg a So Flute-ot tettem rá - és azóta az összes mobilomra. Na és izgalmas most is, amikor mali zenészekkel készítette el új lemezét.

Csak hát az a sok érdekes hangszer picit elveszett a színpadi tömegben, az alapritmus fölött a Kongresszusi Központ hangosításával többnyire csak annyi hallatszott, hogy a klasszikus bluesgitáros hangzást egy picit megbolondítja az afrikai hatás. (Különösen a már említett okok miatt általam és a környezetem által is rongyosra hallgatott So Flute esett szét.) Sajnáltam is rendesen, úgyhogy egy idő után különböző budapesti helyekre vizionáltam a koncertet. Végül sikerült megállapodni az A38 hajónál, ott éppen kellemes lenne az a hullámzás, ami itt iszonyúan hiányzott.

Ahogy a frontember is. Mert hát Ludovic Navarre egy magas pult mögé bújva keverte végig a koncertet, amelyet zenekara közben jó háttérzenészek módjára, élvezettel, de egyáltalán nem egyénieskedve darált le. És igen, még ez is elment volna, kivéve persze azokat a dalokat, ahol a bluesének szólt – énekes nélkül.

Tudom, hogy leírtam már egy párszor, de ha a St Germainnek lehet, hadd legyek én is repetitív: sajnálom ezt a régen várt koncertet a sok kihagyott ziccer miatt. Inkább meghallgatom még egyszer az új albumot. Az legalább szépen szól.

De azért egy pillanatra el kellett gondolkoznom azon, hogy tíz év után lecseréljem-e a csengőhangom.