Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy XVII. századi holland tengerész, aki kedvesét hátrahagyva távoli tájak felé hajózott, ám nem feledkezett meg szíve választottjáról, így gyakran írt neki hosszú leveleket. Erről a szép történetről pedig Anneke van Giersgbergen írt hosszú dalszövegeket, hogy aztán egy teljes album képében tegye ki a pontot a mondatai végére. Most pedig minden hollandok egyetlen és legtündéribb énekesnője Budapestre is ellátogatott, hogy a Club 202-ben el is énekelje ezeket a szerzeményeket. Szerencsére előtte volt ideje arra, hogy jelen sorok elkövetőjével beszélgessen – többek között a narancssárga futballválogatott hanyatlásáról is.

Mielőtt rátérnénk a The Gentle Storm dolgaira, mondj kérlek néhány szót a The Sirens projektedről, ahol olyan északi tüneményekkel álltál egy színpadon, mint Kari Rueslatten és Liv Kristine Espenaes Krull.

- Livvel ezer éve ismerjük egymást, de mégis nagyon ritkán találkoztunk. Aztán pár éve egy romániai fesztiválon léptünk fel mindketten, és felraktunk egy közös képet a Facebookra, mire elkezdtek özönleni a kommentek, hogy „hú, de jó titeket együtt látni”. Ez indított el mindent, mi is komolyabban eljátszottunk a gondolattal, hogy legyen egy közös megmozdulásunk. Egy másik ügyből kifolyólag én már kapcsolatban voltam Kari Rueslattennel, és az jutott eszembe, hogy kiállhatnánk akár hárman is a színpadra. Összeállítottunk egy műsort, amelyben mindannyiunk korábbi (the Gathering, The 3rd and the Mortal, Theatre of Tragedy) és jelenlegi bandáitól is szerepeltek nóták, de írtunk pár közös dalt is. Volt pár kisebb turnénk, felléptünk fesztiválokon, szóval igazán nagy öröm volt összehozni ezt az egészet.

A következő kérdésem nagyjából ugyanez, csak már a The Gentle Stormmal kapcsolatban. Honnan jött az ötlet, hogy Arjen Lucassen társaságában létrehozzatok egy ilyen nagyszabású, történetmesélős produkciót?

- Valamilyen teljesen más indokból írtam egy mailt Arjennek, és közben már motoszkált bennem az elképzelés, hogy megint közösen kellene muzsikálnunk, hiszen erre korábban is többször volt példa. A véletlen egybeesés folytán a válaszlevelében elküldött két dalt, hogy éppen ezeken dolgozik, és örömmel venné, ha csatlakoznék hozzá. Mindkét felvétel zseniális volt, és innentől meglódult a szekér: kitaláltuk a koncepciót, kiválasztottuk a történetet, és megírtuk a zenét és a szövegeket. Nem is hittem, hogy ebből a végén egy dupla lemez lesz, de nagyon jól haladt előre minden. Egy új zenekart is összeraktunk hozzá, mert a témáinkhoz metalosabb muzsikusokra volt szükségünk. A legjobb zenészeket kérdeztem meg Hollandiában, és mind igent mondtak. És ezért én most éppen lebegek (nevet), hiszen fantasztikus emberekkel játszhatok együtt, a bulik is nagyon jók, tehát teljes az őrület (nevet).

Nem lehetett egyszerű feladat a szövegírás, hiszen tartanod kellett magad az eredeti történethez.

- Nem is annyira nehéz volt, mint inkább érdekes. Soha korábban nem készítettem konceptalbumot. Tíz dal van a lemezen, és mindegyikben konkrét történések szerepelnek. Ez nem azt jelenti, hogy a korábbi szövegeim nem szóltak semmiről, de ebben az esetben tényleg megtörtént eseményekhez kellett tartanom magam. A legnehezebb az volt, hogy a tartalom mellett megőrizzük a költőiséget is. Nem írhattam le száraz tényként, hogy a főhős most éppen hajózik, most meg éppen balesetet szenved a tengeren (nevet). Ez egy nagy kihívás volt. Sokkal több időt is vett igénybe a szövegírás, mint eddig bármikor. Plusz a dalok is meglehetősen hosszúak: sokszor legalább öt különböző versszak kellett, és a refrének sem mindig a tipikus, ismétlődő fajtából kerültek ki. Normál esetben én csak 2-3 versszakot és egy refrént írok, de a The Diary lemeznél egész papírokat körmöltem tele (mosolyog).

Nem merült fel bennetek, hogy a szomorú végkifejletet átírjátok, és valódi happy endet kanyarintotok a történet végére?

- Nem igazán. Mikor Arjennel elkezdtük kitalálni a koncepciót, én ragaszkodtam ahhoz, hogy egy love story-t zenésítsünk meg. Ugyanis így a hallgatóság is könnyebben tud azonosulni a történésekkel, a drámával. A befejezésről pedig azt gondolom, hogy egyfelől valóban kicsit szomorú, hiszen az asszony meghal, de közben apa és fia egymásra talál. Így még egy kis kapu nyitva is maradt egy esetleges folytatáshoz. Hűek akartunk maradni a valódi eseményekhez: amiről a The Diary dalai szólnak, azok valóban részét képezik az életnek. A születés, a halál, a szerelem, a vágyakozás.

Ez a történet mennyire népszerű Hollandiában?

- Akinek én előzetesen meséltem róla, azok közül mindenki ismerte Joseph Warwijck utazásait és a feleségével folytatott levelezését. Büszkeséggel tölt el, hogy az országunk aranykorára felhívhatom a figyelmet, mivel ez egy rendkívül érdekes időszak volt Hollandia történelmében. Az is volt a célunk, hogy más országok zenerajongóival is megismertessük ezt a kort, hogy bemutassuk a saját múltunkat.

Vétek lenne nem színpadra állítani színházi körülmények között a The Diary lemezt, színészekkel, grandiózus díszletekkel, és minden szükséges körítéssel.

- Nem te vagy az első, akinek ez a véleménye, és mi is hajlunk erre. De ehhez rengeteg időre és erőfeszítésre lenne szükségünk, és nem biztos, hogy valaha is mindkettő a rendelkezésünkre fog állni. Inkább tartom elképzelhetőnek, hogy ezt a bizonyos időt inkább a második rész elkészítésére szánjuk. De most Arjen és én is a szólóalbumainkon dolgozunk, szóval biztosan nem holnap lesz, hogy újra összeülünk ötletelni.

Talán minden lány olyan szerelemre vágyik, amelyről a The Diary dalai szólnak. Olyanra, amely átível tengereken és éveken. Te álmodoztál valaha valami hasonlóról?

- Szeretnéd tudni, hogy mi volt az én személyes tündérmesém?

Még szép!

- Hát kérlek, a zene! Persze, fiatalon nekem is voltak romantikus képzelgéseim a szerelemről és a fehér lovon bevágtató hercegről, de amikor arról ábrándoztam, hogy miként képzelem el az életemet, mindig a zenére gondoltam. Dalokat írok, kifejezem önmagam, és előttem ott a közönség, amely miattam jött el. A pasik vagy a családalapítás mind csak ezután jöttek, de közben persze ezek sem maradtak ki az életemből, hiszen már nekem is van gyerekem. Hálás vagyok érte, hogy teljesültek az álmaim.

Említetted, hogy már dolgozol a szólóalbumodon. Milyen irányba kanyarodsz legközelebb?

- Sokkal súlyosabb lesz, mint az Everything Is Changing és a Drive lemezek. Azt hiszem, végeztem a popzenével. Néhány éve még nagy késztetést éreztem arra, hogy könnyedebb dalokat írjak, de a Drive elkészülte után azt éreztem, hogy azon az úton eljutottam a végállomásig. A The Gentle Storm projekt is közrejátszhat abban, hogy újra felfedeztem magamnak a keményebb zenéket, mert imádom ezeket a nótákat élőben játszani. Vagyis nagyjából úgy képzeld el a készülő dalaimat, mintha The Gentle Storm számok lennének, csak a folkos hatás nélkül. És nagyon izgalmas duettek is várhatók, igazi nagykutyákkal a metal színtérről, de ne is kérdezd, neveket egyelőre nem árulhatok el.

Nagy csalódásként élte meg Hollandia, hogy a labdarúgó válogatott nem jutott ki a 2016-os Európa-bajnokságra?

- Ó, de még mennyire! A férjemhez négy napon keresztül szólni sem lehetett (nevet). Mindenki nagyon maga alatt volt. De tudod, mit gondolok?

Még nem, de élek-halok azért, hogy egy mélységekbe menő holland futballelemzést kapjak tőled.

- A játékosaink olyanok, mint a primadonnák: az egyetlen gondjuk, hogy jól nézzenek ki a minél nagyobb fejhallgatójukkal, miközben nem beszélnek a sajtóval, nem törődnek a szurkolókkal, és még sorolhatnám. Egyénieskedőek lettek, nem funkcionálnak csapatként, miközben ott a rögbi, amely egyre híresebb nálunk, és meg is érdemlik a figyelmet, mert soha nem nézik le az ellenfelet, tisztelik a szurkolókat és tisztelik egymást. Ezek nagyon fontos dolgok. Kőkemény játékosok, de helyén van a szívük. És az emberek ezt megérzik. Hiába jók a futballistáink, ha közben emberileg nullák. És ez visszaüt a pályán. Magyarországon mit szóltak az emberek a kudarcunkhoz?

Meglepődött mindenki rendesen. Főleg, hogy oda-vissza kikaptatok Izlandtól.

- Ne is mondd! Az egyik meccs idején éppen Izlandon tartózkodtam, és ott valóságos népünnepély alakult ki (nevet). Azt gondolom, hogy a foci ilyen szempontból hasonlít a zenéhez: ha nem tiszteled és becsülöd a társaid és a közönséged, idővel elmaradnak a sikerek. Talán ez jó lecke volt a focistáinknak, hogy újra két lábbal álljanak a földön, és megtanuljanak csapatként küzdeni.

Ha lenne egy egyedülálló barátnőd, aki éppen pasira vadászik, kinek mutatnád be őt: Danny Cavanagh-nak, az Anathema gitárosának, vagy Fernando Ribeiro-nak, a Moonspell énekesének?

- Váó, ez milyen jó kérdés! (nevet) Hű, mindkettőjük lenyűgöző fickó. Amennyire tudom, Danny többnyire egyedülálló, szóval ilyen szempontból ő lenne a jó választás. De ha nem vesszük figyelembe a családi állapotot, akkor egy hangyányival Fernando lenne a befutó. Ő a legédesebb emberek egyike a földön! Bármikor turnéztam velük, mindig elbűvölő volt, mindig nagyon figyelt rám, és mindig érdekelte az, amiről beszélek. Márpedig ez nagyon fontos egy nőnek.

Felírom.

- Mindenképp (nevet). Nehéz dönteni köztük, mert mindketten valódi sztárok. Ahogy mondtam, Fernando igazi cukorfalat, Danny-vel viszont hatalmasakat lehet nevetni, ragyogó humorérzéke van. Rendkívül tehetséges is, ami szintén igen vonzóvá teszi. Tényleg nehéz lenne választani, de ha egy barátnőmről lenne szó, akkor inkább Fernando-t mutatnám be neki. A felesége igazán szerencsés nő (mosolyog).