Kultography

5 lemez, amelyek még színesebbé varázsolják az őszt

5 lemez, amelyek még színesebbé varázsolják az őszt

Kultography írása itt: - 2015-11-11 16:09

Az időjárás leginkább a tavaszt juttatja az eszünkbe, de ne legyen kétségünk, jön még ránk szürke ősz, amikor az ablakon doboló esőt jó eltompítani valamilyen kedvünkre való muzsikával. Összegyűjtöttünk 5 albumot az elmúlt hetekből, amelyek alkalmasak lehetnek erre.5_lemez_narancsos_hangjegyek_kiemelt.jpg

Rudimental – We the Generation

5_lemez_rudi.jpgA brit Rudimental dupla hatost dobott a Waiting All Night c. slágerrel, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a Szigeten is főszínpados attrakcióvá nőtték ki magukat. A platina- és aranylemezeket bezsebelő Home korongnak 2015-ben megérkezett a folytatása, és a We the Generation nem merészkedik nagyon feltérképezetlen területekre. De hát miért is tenné, hiszen az elődnél fényesen bevált a recept! Ezzel együtt már a borító is kellően színes: olyan hatású a kép, amely ködös novemberi reggeleken a nyár felhőtlenségét juttatja az eszünkbe. A dalok is tele vannak élettel, legyen szó akár hagyományos drum’n’bass megközelítésű tételekről, vagy popos, fúvósokkal gazdagított, r’n’b-s megoldásokról. Ezúttal is van egy csomó vendég (pl. Will Heard, Dizzee Rascal, Ella Eyre), akik közül a legnagyobb név nyilván Ed Sheeran, aki két nótában (Bloodstream, Lay It All on Me) is hallatja a hangját. Bár a 14 dal náluk is egy kicsit sok, mivel nem kellően érdekfeszítő mindegyik szerzemény, de aki egy kis őszi pörgésre vágyik, az nem nagyon nyúlhat mellé a We the Generationnel.

Hurts – Surrender

5_lemez_theoek.jpgTheo Hutchcraft és Adam Anderson duója rendkívül ügyesen és – a szó szoros értelmében – elegánsan slisszolt be a Depeche Mode által elhanyagolt piaci résbe, és minőségi szintipoppal igyekeztek felvidítani a szomorkodó női szíveket. A koncerteken virágokat dobáló énekes és a korszellemnek megfelelően szakállat növesztett társa harmadszor tárja a lelkét és a dalait a nagyközönség elé; habár az kisebb skandalumnak minősül, hogy két év után mindössze egy 33 percnyi lemezt sikerült csak kiizzadniuk magukból. A Happiness és az Exile elkényeztetett minket: hozzászoktunk ahhoz, hogy mézédes, de közben mégis kesernyés melódiákat csempész a hallójáratainkba a páros, de a Surrenderön nem találni Stay, Sunday vagy Somebody to Die For szintű, a plafont is leszaggató alkotást. Ráadásul Anderson most a gitárjátékot sem vitte túlzásba, pedig az előző anyagnak ez kimondottan erős eleme volt. Persze beúszik az összképbe egy kis hatás a 80-as és 90-es évekből is, meg némi pillecukor súlyosságú wo-hooo vokál, vagyis egy hamisítatlan poplemezzel van dolgunk, ahol a szövegeket sem feszítik szét a világmegváltó gondolatok. Némileg óvatosan érdemes tehát közelíteni a Surrenderhöz, de lehet, hogy ha pár pillanatra megfeledkezünk az első két albumról, máris jobban előjönnek az anyag erényei.

Duran Duran – Paper Gods

5_lemez_durran.jpgA Rudimental friss lemezéhez hasonlóan már az új Duran Duran CD borítója is ezernyi színben játszik, így már ebből a szempontból is alkalmas arra, hogy felvegye a versenyt az őszi levelekkel. Az már más kérdés, hogy mennyire ízléses az alkotás, de a tigris miatt mi megszavaztunk nekik egy jó pontot. A belbecs pedig modern formában mutatja meg az 1978 óta (oh my god…) létező csapatot. Szóval becsülendő, hogy nem akartak egy újabb Rio-t, Wild Boys-t vagy All She Wants Is-t leszállítani – minden bizonnyal nem is ment volna -, hanem bátran a jelenbe léptek. És hogy még inkább up-to-date legyen a Papír Istenek, Taylorék is meghívtak egy egész feljátszóhelységnyi vendéget a stúdióba: a Red Hot Chili Peppers korábbi gitárosa, John Frusciante, a kanadai énekesnő, Kiesza, a szerzőként is feltüntetett angol producer, Mr Hudson, a Mew énekese, Jonas Bjerre, a hegedűs Davidé Rossi, sőt a színésznő, Lindsay Lohan is valamilyen formában kivette a részét a Paper Gods elkészítéséből. Nem állítjuk, hogy úgy fogunk sok év múlva visszaemlékezni 2015-re, hogy ’bakker, akkor jött ki a Duran Duran 14. lemeze’, de korrekt cuccal van dolgunk, amelynek különösen a két záró tétele (Only in Dreams, The Universe Alone) dobogtatja meg a szívünket. Persze Simon Le Bon hangja mellett.

Editors – In Dream

5_lemez_edit.jpgKevés melankolikusabb zenekar létezik a staffordi Editors-nál, akiknél remek arányokkal olvad egymásba a new wave, a britpop és a színtiszta rock. A szolidan kattantnak és nagyon művészinek tűnő Tom Smith énekes/zongorista/gitáros vezette ötös szeret szabadon barangolni a különböző műfajok között, így eshetett meg, hogy a 2009-es lemezük elektronikában bővelkedett, hogy aztán ennek a 2013-as Weight of Your Love-ra írmagja se maradjon. Most egy érdekes csavarral visszatértek a kompjúterből előcsalogatott hangminták használatához, olyannyira, hogy az is kérdéses, egyáltalán rögzítettek-e élő dobokat és gitárokat az In Dream felvételei során. Akárhogy is, ettől még a sorban ötödik hangzóanyaguk ragyogó album lett. Elsőre talán kicsit barátságtalan, mint a frissen befogott kockás piton, de lassanként, szinte dalról dalra haladva megszelídül. A barátkozást nagyban segítik az olyan tételek, mint a zongorás és gyönyörű Ocean of Night, a vonósokkal nyitó Salvation, az annyira 80-as évek Our Love, hogy szinte rá lehet énekelni a Bronski Beat klasszikus Small Town Boy nótájának refrénjét, de a záró Marching Orders a közel 8 perce során is végig tud valami újat mutatni. Azt, hogy a színpadon mennyire képes mindezt visszaadni az Editors, december 8-án a Barba Negra Music Clubban bárki lecsekkolhatja.

Skindred – Volume

5_lemez_hangero.jpegA Skindred a koncertjein egyáltalán nem egy visszafogott csapat, és ezt a lendületet átmentették a lemezkészítés procedúrájára is, hiszen alig egy évvel az ezüsthátú gorillák mancsizmánál is erősebb Kill the Power után október végén máris itt az új korong, a Volume. A walesi brigád nem lacafacázott sokat, láthatóan nagyon ösztönösen dolgoztak, és a hangzás is meglehetősen organikusra sikerült. Mikeydemus ezer közül is felismerhető gitárriffjei, Arya Goggin rendkívül impulzív és valódi élményt jelentő dobolása, no meg Benji Webbe énekes jellegzetes hajlításai, melódiái és szófröcsögései viszik a prímet. A Skindred atombiztos tulajdonságának számít a megbízhatóság, így mind élőben, mind albumon lehengerlőek tudnak lenni. Ebben most sincs hiba, és már-már hajlamosak vagyunk hangot adni azon véleményünknek, hogy a szigetországiak egyszerűen képtelenek bármi selejteset kiadni a kezükből. Ez még akkor is igaz, ha az egy év alatt összekalapált tömegtermelésből azért óhatatlanul is előkerültek kevésbé ütős számok (a No Justice, Stand Up kettős minden különösebb nyom nélkül zakatol el a semmibe); de a Volume végén ott a Three Words, ami zeneileg is kiemelkedő, és amelyben Benji szövegíróként is nagyon jó gondolatokat vetett papírra. És hát mivel a Skindredet akár tiszteletbeli magyar bandává is avathatnánk, gyakorlatilag természetesnek minősül, hogy az új albummal is visszatérnek hozzánk – méghozzá ismét az Akvárium Klubba, november 28-án.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kommentek

süti beállítások módosítása