Azonnal a vetítés után egy izgatott büféslány megkérdezte, a könyvhöz képest milyen volt Az éhezők viadala: A kiválasztott - 1. rész (16). Azt feleltem, a könyvhöz képest ez volt a legjobb, ami, mivel a könyvek közül is magasan az utolsó a kedvencem, elég nagy szó. Pár nappal később már kevésbé lelkesen annyit mondhatok, a kettévágott történetek minden hibáját felvonultató film gyönyörűen megalapoz a lezárásnak, miközben libabőrözős pillanatokban is jócskán részünk lehet.

Ahhoz, hogy számomra Az éhezők viadala-sorozat messze legerősebb része az utolsó kötete (kivéve a legvégét) nagyban hozzájárul, hogy eddigre sikerül ledobnia magáról a Battle Royale-utóízt, ami a történet minden pozitívuma ellenére mindig is rettentően zavart. Katniss kalandjai immár az arénán kívül, egy forrongó, az elnyomás hatására militarizálódott világban folytatódnak, ahol a hataloméhes felnőttek továbbra is azzal vannak elfoglalva, hogy a saját céljaik eléréséhez használják a halál karmai közül éppen kiszabadult lányt. Innen több kisebb-nagyobb meglepetéssel és fordulattal egészen a Kapitólium megtámadásáig vezet az út, miközben egyre több érdekességet is megtudunk mind Panem világáról, mind a karakterekről. Ám A kiválasztott 1. részében a könyv igazi cselekményéig még nem sikerült eljutni, ami valóban okot ad a lassúság miatti panaszokra, de a pluszidő lehetőséget ad a médiakritika további mélyítésére és egyes erős pillanatok teljes átélésére is. Így az, hogy a vetítés után elégedetten távozunk-e a teremből a személyes preferenciánktól függ leginkább: ha egy, az előzőekhez hasonló, pörgős, gyilkolászós filmre számítottunk csalódni fogunk, ám ha az egyre izgalmasabb sztori széleskörű kibontására éhezünk, akkor vágyaink teljesülni fognak.

A történetbe ott kapcsolódunk vissza, amikor Katniss (Jennifer Lawrence) a rég elpusztultnak hitt 13. körzetbe érve szembesül azzal, milyen előrehaladott forradalmi készülődések zajlanak a föld alatt. A viadalon szerzett hírnevét pedig, a Kapitóliumhoz egész hasonlatosan, itt is arra akarják használni, hogy maguk mellé állítsák a többi, senyvedő körzetet. Katniss vonakodva, de végül kötélnek áll, és magára vállalja a jelkép szerepét. A modern hadviselés egyik fő platformja, a média kihasználása végett forgatott kisfilmek készítése közben azonban testközelből tapasztalja meg, az aréna szörnyűségeinél is borzasztóbb háborús helyzetet és lesz egyre biztosabb abban, hogy a harc elkerülhetetlen. A Kapitólium és Snow elnök (Donald Sutherland) kezei között ragadt Peetát (Josh Hutcherson) eközben éppen a lány ellenében próbálják felhasználni, ami nemcsak a forradalmárok bukásához, de a fiú halálához is vezethet.

Az éledező forradalom egyik legérdekesebb hozadéka az, hogy nem a Katniss-központú jelenetek, hanem a lassan, de biztosan fellobbanó, egyre erősödő jelei a legerősebb pillanatok a filmben. Szinte elementáris erővel mászik le a vászonról az elkeseredett szabadságvágy, amikor tömegek indulnak a biztos halálba a közös cél érdekében. Ugyanígy a pusztítás, a halál gyomron vágó képei és az ezeket elfedni akaró hatalmasok pofátlan sérthetetlenség-képzete viszik a legérdekesebb vonalat a filmben. Ahogy Snow elnök reggeli közben laza fél mondattal mészárlást rendel el és a neki ellenszegülők médiában való megnevezéséről értekezik, miközben mások az életüket adják azért, hogy az életben maradottak egyetlen, aprócska lépéssel közelebb kerüljenek egy méltóbb élethez, az gyönyörűen leírja az egész helyzet visszásságát. Ez a vetülete valóban lebilincselő a filmnek, ahogyan a Julianne Moore által alakított Coin elnök karakterének bevezetése is. Emellett azok, amelyek Katniss fejlődését, Peeta miatt érzett bűntudatát, sarokba szorítottságát hivatottak felfesteni elég hullámzóra sikeredtek, igazi mélypontok nélkül, de azért nem egyszer a nyálas vagy az érdektelen felé fordulva.

A vizuálisan továbbra is remek, a könyvhöz éppen eléggé hű alkotás így nem mentes az unalomtól, de általában véve szépen megágyaz a remélhetőleg hasonlóan körültekintő és reális végjátékhoz, ami majd nagyot fog szólni. Nem úgy tűnik, hogy Hollywood a közeljövőben képes lenne leállni a sikeres sorozatok utolsó részének kettévágásával - két film ugye kétszer annyi bevételt is jelent - de Az éhezők viadala utolsó fél-fejezete legalább nem fulladt teljes unalomba, ami ennyire kevés felhasználható tartalommal azért nagy szó. Hiszen a nagy robbanásokat általában mindig a történet második fele szolgáltatja, a félbetört filmmel pedig éppen csak ennek a kapujáig jutottunk. Lehet ezen bosszankodni, vagy lehet abban reménykedni, hogy jövőre egy méltó és izgalmas lezárásra válthatunk jegyet, kinek milyen a vérmérséklete. Az viszont biztos, hogy aki, hozzám hasonlóan egyáltalán az nem bánja utolsó könyv minél behatóbb feldolgozását, az élvezni fogja ezt a két órát is.