Minden adott volt ahhoz, hogy zseniális film legyen a Kötéltánc: az alaptörténet, a rendező, a szereplők és a technika is garantálják. A végeredmény mégis csalódás.

Bő háromnegyed órát sétálgatott 1974 augusztusában az akkor befejezett New York-i Világkereskedelmi Központ ikertornyai között Philippe Petit. A francia artista partizánakciója egyben élete álmának beteljesülése volt, az utókornak meg merengenivalót adott arról, az attrakció vajon a gyarló ember korlátainak legyőzése, vagy csupán egy gigantikus cirkuszi mutatvány volt.

Robert Zemeckis filmjében, a Kötéltáncban (12) sajnos ez utóbbivá silányult az, ami James Marsh hét évvel ezelőtti dokumentumfilmjében még valóban egy egyszerre érthetetlen, mégis tiszteletre méltó, több ember sorsát, kapcsolatát egy életre meghatározó tett volt. Pedig az Ember a magasban és a Kötéltánc ugyanabból merítkezik: Petit önéletrajzából. Sőt, egyes képek mindkettőben fel is tűnnek, ám a látszat csal, a dokumentum még akkor is szimpla fikciónak tűnik, ha az valóban úgy történt meg, ahogy Zemeckis is bemutatja.

Csak hát az a sok klisészerű jelenet a „nagyon francia” Párizsról, a „nagyon művész” művészvilágról, a börleszkszerű artistákról, vagy a Petit körül segédkező, viccesnek vagy tanulságosnak szánt figurák (a fiát kitagadó apa, a mentor – Ben Kingsley – meg a tériszonyos vagy állandóan betépett „cinkostársak”) mind úgy tűnnek, mintha azért pakolták volna tele velük a filmet, mert a történetet fel kellett dobni valamivel.

Innen csókoltatjuk a producereket és a forgatókönyvírókat, és üzenjük nekik: ez a történet önmagában sem unalmas. Csak merték volna megmutatni benne a drámát, annak az embernek a tragédiáját, aki beteljesítette lehetetlen vágyát, és utána kiüresedett az élete. Nem, a Kötéltánc nem erről szól, sokkal inkább az ikertornyokról, amelyek Petit és kortársai szemében még az elérhetetlen magasságot jelképezték, mára azonban a terrorizmus pusztításának szimbólumává váltak. És ez rendben is lenne így. Azzal sem lenne bajunk, hogy még ennél is központibb szerepet kapott a 21. századi filmes technika, amely megelevenítette a 14 éve lerombolt épületeket, és amely teljesen valósághűvé teszi 3D-ben Petit magányos útját ott a magasban.

Nem tartom magam különösebben tériszonyosnak, de rég szerettem volna ennyire kimenni az Imaxből, mint a Kötéltánc közben. Félreértések elkerülése végett ez most egy dicséret akart lenni – leszámítva persze azt, hogy a „szédülős” jelenetek néha pont annyira öncélúak és feleslegesek, mint a Petit körül sündörgő börleszkfigurák. Márpedig nehéz úgy átélni a katarzist, ha közben a nézőt a hideglelés kerülgeti.

És hát akármennyire is szeretjük Joseph Gordon-Levittet, a Kötéltáncban belőle is túl sok jutott. Az egy dolog, hogy végig ő meséli a filmet, de mindezt olyan Pumukli frizurában teszi, amelyre egész egyszerűen nincs magyarázat. Ahogyan arra sincs, hogy Robert Zemeckisnek, aki még egy magányos hajótörött vergődéséből is egy csodálatos drámát kreált a Számkivetettel, hogyan sikerült szimpla technikai bravúrrá degradálni Philippe Petit nagyszerű történetét.