A 22 éves pályafutást maga mögött tudó Apocalyptica akár megelégedhetett volna azzal, hogy csak a Metallica és egyéb más bandák dalait dolgozzák át csellóra, ám ezeket a finn húrnyűvőket hajtotta a művészi önkifejezés vágya. Olyannyira, hogy ötévnyi hallgatás után már a nyolcadik albumukon húzzák el a nótánkat, egy állandó énekessel, kicsit furcsa hangzással és az elődhöz viszonyítva nem olyan erős lemezanyaggal.

A 2010-ben kiadott 7th Symphony-nak ugyanis nem csupán a borítója volt gyönyörű, hanem a korongra kottázott szerzemények is szinte egytől egyig méregerősek voltak. Most már tudjuk, egy időre biztosan az volt az utolsó Apocalyptica album, amelyen vendégénekesek váltották egymást a mikrofon előtt. A Shadowmakeren egyes egyedül Franky Perez felelt a vokálokért, pedig korábban a csapat védjegyének számított, hogy olyan nem piskóta nevek jódliztak náluk, mint Till Lindemann (Rammstein), Corey Taylor (Slipknot, Stone Sour), Cristina „istennő” Scabbia (Lacuna Coil), Gavin Rossdale (Bush), a honfitárs Ville Valo (HIM), és még hosszan sorolhatnánk a közreműködőket. A Shadowmaker azonban szakít ezzel a hagyománnyal, bár egyáltalán nem válik a CD kárára, hogy Perez rekeszt bő 50 percen át.

Azt már inkább megsínyli a lemez, hogy Eicca Toppinen és másik két vonós társa – 5 évnyi feltöltődés ide vagy oda – ezúttal nem látogatott el annyiszor a kreatív ötletek szaunájába, mint a 7th Symphony megírásának idején. A sötéten bekúszó nyúlfarknyi bevezető (I-III-V Seed of Chaos) után a klipes Cold Blood jön, aminél érződik, hogy itt bizony egy könnyen emészthető slágert akartak összehegeszteni a csellisták. Alapvetően nincs ezzel gond, hiszen korábban is voltak ilyen számaik, a kiszámíthatóság és az izzadságszag azonban visszavesz a nóta élvezeti értékéből. Már itt kiütköznek a hangzás hiányosságai: főként a dob tűnik erőtlennek (pedig Mikko Sirén nem az a seprűvel simogatós fajta), de az egész produkcióból hiányzik a dög – mintha a hangszerek nem töltenék ki teljesen a rendelkezésükre álló teret.

A Cold Bloodhoz hasonló a Slow Burn is, amiből egy nap még szintén klip lehet, de azért ijedtségre nincs ok: az Apocalyptica nem ment át popslágereket gyártó bérmuzsikusok tömörülésébe. A címadó kapásból 7 perc felett kalimpál, és van benne egy terjedelmes, pilinckázós, afféle „manók táncát” idéző instrumentális betét, ami fel is dobja a dalt. Kell egy ballada is (figyelem, újabb klipveszély!), amit ugyancsak megkapunk a Hole in My Soul képében; és rendben van ez a nóta is, de mégsincs benne az a húzás, az a mélység, az a képfestő képesség, mint a 7th Symphony remek alkotásaiban. Az egyértelműen keménynek szánt House of Chains-ben sem dörrenek meg igazán a torzított csellók, az élesnek szánt dob kiállások inkább csak puffognak, és a dal dallamvilága is csak közepes. Magyarán szólva: alig van olyan nóta, amelynél azt érzem, hogy „hú, ezt most annyira meghallgatnám újra”.

Ilyen az instrumentális Riot Lights, amiben végre tényleg villantanak a finnek, ráadásul a morzejel szerű effekt és az elektronikus alap is különlegessé teszik ezt a tételt. De ilyen a szomorkás, folkos hatású Sea Song is, amiben Perez különösen szép dallamokat énekel. Lehet, ha nem ismerném a Shadowmaker közvetlen elődjét, jobban tudnék lelkesedni ezért a lemezért, mert hát a zenészek fantasztikus képességeihez ezúttal sem férhet kétség, és az is elvitathatatlan, hogy még mindig egyedi, amit csinálnak, de egy kicsit mégis a megfáradás jeleit vélem felfedezni. Lehet, hogy ezúttal az árnyékban tapogatództak a világhírű finn csellósok?