Kultography

Mindig valami mást, mindig szemben az árral

Mindig valami mást, mindig szemben az árral

Blahó Dávid írása itt: - 2015-11-03 11:20

Nem lehet azt mondani, hogy sablonos zenekar lenne a Paradise Lost. A búskomor britek már jártak a death/doom metal éles sziklái között, felkapaszkodtak a gótikus rock fennsíkjára, és cuppogtak az elektronikus zenék ingoványában is. De mindvégig jellemezte őket, hogy hazánkat is útba ejtették, és ez alól 2015 októbere sem volt kivétel. A Dürer Kertes koncertjük előtt a csapat kedves, ám nem éppen szószátyár basszusgitárosa, Steve Edmondson látott vendégül minket a turnébuszban egy beszélgetés erejéig.img_6756_crop_resize.jpg

img_6571_resize.JPGSzerencsére elég gyakran jöttök Magyarországra…

- Igen, tulajdonképpen minden második évben.

…de az utolsó, önálló, igazi klub bulitok még 2003-ban volt. Hogy emlékszel vissza azokra a poszt-Symbol of Life időkre?

- Hú, hát nehéz felidézni, mert tényleg már a 90-es évek eleje óta játszunk nálatok. Amúgy nem volt akkoriban semmi gond a csapaton belül, ahogy most sincs. Az ősidők óta barátok vagyunk, ezért is működik még a zenekar. Ugyanazok a fickók vagyunk, mint akik elkezdték ezt a bandát.

A legutóbbi, The Plague Within lemezetek nemcsak a rajongók körében aratott osztatlan sikert, de gyakorlatilag minden európai sikerlistára beverekedtétek magatokat vele. Ez azért titeket is meglephetett.

- De még mennyire! A koncertjeink szerencsére szinte mindenhol teltházasak, de erre még mi sem számítottunk.

Meglepő módon a Beneath Broken Earth című dalhoz készítettetek videoklipet, a lemez legvontatottabb és leghosszabb dalához. Miért ezt a számot választottátok ki?

- Mert direkt valami mást akartunk csinálni. A kereskedelmi sikerre törő zenekarok mindig valamilyen tempós, popos nótácskát választanak ki a klipjeikhez. A kiadónk is áldását adta rá, bár ők más koncepciót képzeltek el, ám végül maradt a végső változat. Túl sok minden nem történik a videóban, csak eljátsszuk a dalt, de a végeredmény szerintem így is elég meggyőző lett.

A zenekar maradék 3/5-e nem lepődött meg azon, amikor a két fő dalszerző, a gitáros Greg és az énekes Nick ilyen marcona, súlyos, hörgős témákkal állt elő?

- Nekünk az elejétől fogva nagyon tetszettek az elképzeléseik. Greg és Nick mindig is a legjobbat hozták ki magukból, és ez most sincs másként. De mindenki azon volt, hogy igazán odategye magát a saját hangszerén. Szóval tetszett, amibe belekezdtünk, bár a munkálatok elején általában még kissé ködös, hogy mire jutunk majd a stúdiózás befejezésekor (mosolyog).

Egy kicsit meglepődtem, mert azt hittem, hogy Nick a Bloodbath-ban, Greg pedig a Vallenfyre-ben kiéli a legvadabb témáit, de ezek szerint ezekből jutott bőven a Paradise Lostnak is.

- Így van, de talán legközelebb majd megint más irányba kanyarodunk. Bár ezt most még nem lehet tudni.

img_6810_resize.JPG

Sok csapatnál a lemez utolsó dala szinte fércmunka, nálatok viszont a Return to the Sun igazán grandiózus befejezést hoz. A címe pedig egyfajta pozitív jövőképet is sugallhatna, de Nicket ismerve erről aligha lehet szó…

- Nick mindig is ügyelt arra, hogy meghagyja a hallgató szabadságát, nem ad egyértelmű iránymutatást azzal kapcsolatban, hogy mit gondolj a szövegekről. Nála nincsenek fekete vagy fehér sorok, te döntöd el, hogy neked mit jelentenek. Egyébként a Return to the Sun az egyik személyes kedvencem a The Plague Withinről.

Néhány éve volt pár koncertetek, ahol a teljes Draconian Times lemezt eljátszottátok. Sok munkátok volt ezekkel a szerzeményekkel? Hiszen 20 esztendős dalokról beszélünk, amelyek közül némelyiket talán sosem vettétek elő élőben.

- Nem volt vészes a dolog, mert szinte kapásból beugrottak a témák. Tudod, ezek valahol elraktározódnak a fejünkben, és a megfelelő pillanatban előjönnek. Így aztán hamar jött az a felismerés, hogy nem lesz gond az olyan nótákkal sem, mint mondjuk a Hands of Reason, amit tényleg soha azelőtt nem játszottunk élőben.

A One Second lemezetek, ami a maga nemében szintén egy csúcsalkotás, pedig 2017-ben lesz 20 éves. Elképzelhetőnek tartod, hogy lesznek akkor olyan koncertjeitek, ahol az egész albumot elnyomjátok?

- Lehet, de először 2016-ra koncentrálunk. A Gothic akkor lesz 25 éves, és azzal vannak ilyen terveink.

img_6583_resize.JPGHamarosan kijön egy új DVD-tek, amit Plovdivban rögzítettetek, méghozzá egy komplett szimfonikus zenekar társaságában.

- Ez talán egy egyszeri és megismételhetetlen alkalom volt, hogy egy római kori amfiteátrumban léphettünk fel, egy klasszikus nagyzenekar kíséretével. Ez nekünk is nagy élmény volt, már csak abból a szempontból is, hogy testközelből láthattuk, hogy mennyire profi muzsikusokkal van dolgunk. Fantasztikus volt látni, ahogy szinte olvassák a zenét, kétórányi közös próbánál többre nem is volt szükség. Egyrészt élveztük az egész kihívást, másrészt ez olyasmi, amivel nem túl sok rockbanda dicsekedhet el. A DVD is nagyon menő lesz, annyit mondhatok.

Az utóbbi lemezeitekre elég erős hatással volt a középkor hangulata. Szeretted gyerekkorodban ezt a korszakot, a páncélos lovagokat, a nagy csatákat?

- Gyerekként nem igazán, hiszen tudod, akkoriban minden ellen lázadsz, ami a suliban kötelező (mosolyog). De később határozottan elkezdtem érdeklődni a téma iránt. Szóval, ami miatt korábban nyűgösek voltunk, hogy meg kell tanulni, annál később magunktól rájöttünk, hogy mennyire sok érdekességet rejt.

Nick egyszer azt nyilatkozta, hogy ettől függetlenül egyáltalán nem szeretne a középkorban élni.

- Én sem! Már rég halott lennék (nevet). Bőven elég, ha olvashatok arról az időszakról.

Kihagyhatatlan kérdés, hogy a rajongókat megosztó, gyakorlatilag teljesen elektronikára épülő Host albumnak milyen a megítélése a zenekaron belül. Azt tudni lehet, hogy Greg és Nick szeretik azokat a dalokat, de mi a te személyes véleményed?

- Úgy gondolom, ha nem készítjük el azt a lemezt, most nem tartanánk ott, ahol vagyunk. A Host egyértelműen a kísérletezésről szólt, és ezt talán kicsit túlzásba vittük. Nincs semmi gond az elektronikával, de nem lett volna szabad teljesen abba az irányba elvinni a produkciót. Némileg elvesztettük az arányokat, utólag úgy érzem. De magukkal a dalokkal az égvilágon semmi gond sincs, a So Much Is Lostot mind a mai napig játsszuk még néha. Az érzés a Host albumon is megvan, a hangulata egyáltalán nem idegen tőlünk.

A dobos váltásokat leszámítva az indulás óta ugyanabban a felállásban zenéltek, szóval elég összeszokott társaság a tiétek. De azért így is adódhattak kellemetlen szituációk. Fel tudsz idézni egy különösen kínos színpadi bakit?

- Húú… hát konkrétat nem igazán. Talán azért is, mert volt pár belőlük az évek során (mosolyog). A legrosszabb az, amikor elmegy a hangosítás, és csak állsz a nagy csendben, és fogalmad sincs, mihez kezdj. Csak abban bízhatsz, hogy a technikai személyzet megoldja a problémát, mielőtt a közönség elkezd zúgolódni. De olyanra is volt példa, hogy a világítás mondta be az unalmast, akkor meg az orrunkig nem láttunk.

img_6834_resize.JPG

Basszusgitárosként melyik minden idők legnehezebben eljátszható Paradise Lost száma?

- Nincs nagyon ilyen. Sőt, azt kell mondjam, hogy zenészként kifejezetten egyszerű feladványnak találom a számainkat. Még ha a dalainkban van is néhány csavar, azért mi nem a Meshuggah vagy a Dream Theater vagyunk (mosolyog).

Fotók: Demjén Zoltán

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kommentek

süti beállítások módosítása