Régóta vártuk, hogy Pink Martini fellépjen Budapesten, és a portlandi zenekar Müpa-beli koncertje után be kellett látnunk: lehet, hogy túl magasra tettük a lécet.

Jártunk mi már itt? - tették fel a kérdést a Pink Martini tagjai leginkább saját maguknak a Müpa-beli koncertjük vége felé. És ez a kérdés nem is bizonyult olyan egyszerűnek a számukra, China Forbes énekesnő végül a közönségre bízta a válaszadást. A közönség pedig úgy emlékezett: Budapesten soha, Magyarországon csupán egyszer, a Balaton Soundon lépett fel a zenekar.

A Sound persze átalakult az elmúlt öt évben, de a jazz-pop-lounge stílusú – vagyis gyakorlatilag behatárolhatatlan szalonzenét játszó – zenekar már 2010-ben is nehezen passzolt a fesztivál repertoárjába. Amikor az akkori – égig érő porban, negyven fokban, a délutáni műsorsávban öltönyben és iszonyatos fegyelemmel végigjátszott – koncert után arról kérdeztük az énekesnőt és a zenekar alapítóját, Thomas Lauderdale-t, mégis miért vállalták el, csak annyit válaszoltak: mindig is szerettek volna Magyarországra jönni, és hát csak ide hívták őket.

A Müpa hangversenytermére senkinek nem lehet panasza, ám ez a végtelen alázat itt is ugyanúgy átjött. És ahogy Lauderdale minden erejét összeszedve próbált magyarul szólni a közönséghez, ahogy a 11 fős zenekar is felváltva énekelt a világ összes nyelvén, az sokkal közelebb hozta őket a világzenei mozgalom lényegéhez, mint maga a világzene.

Pedig csak egy szép nagy szalonba csöppentünk, ahol a pár évvel ezelőtti hangszálműtétjéből még ragyogóbb hanggal felépült China Forbes énekel, vagy éppen Timothy Nishimoto, de az is megesik, hogy egyszer csak az amúgy érezhetően lelkes és hálás nézők kezdenek táncolni a színpadon. Egymás után szólaltak meg olyan feldolgozások, mint az Amado Mio és a Brazil, vagy olyan standardnak tűnő, bár valójában a zenekar által szerzett dalok, mint a Let's Never Stop Falling in Love vagy az Una notte a Napoli. Tisztára mint a boldogult húszas években – legalábbis szeretnénk így képzelni, hogy akkor minden dzsesszklubban minden zenekar ilyen produkciót mutatott be.

Ez persze azt is jelenti, hogy akármennyire is volt minden hang a helyén, akármennyire is volt összeszokott a zenekar (húsz év után ez a minimum), és akármennyire is vártuk ezt a fellépést – ami engem illet, azóta, hogy először meghallottam egy autóreklámban azóta is legismertebb dalukat, a francia nyelvleckét parodizáló Sympathique-ot –, végül is egy tisztességes koncertet kaptunk, semmi többet. Nyilván ilyen lehetett az előző, és ilyen a következő is a Pink Martini sűrű turnérendjében.

Erre persze valóban az a legadekvátabb megoldás, hogy kicsit sűrűbben kellene erre járniuk, és kicsit kevesebbet máshol, de a Pink Martini már csak ilyen. Mi pedig továbbra is várni fogjuk őket, hogy visszatérjenek, pedig tisztában leszünk vele, ők ezt tudják. Talán tényleg egy dzsesszklubban kellene találkoznunk, egy Martinival a kézben.

Fotó: Kotschy Gábor/CAFe Budapest

Tudtuk, hogy a szintipop létezik, de most Ákos jóvoltából a szintirock is megérkezett. A magyar zenei porond egyik – ha nem a – legsikeresebb előadója ülhetne a babérjain, ő azonban jobb szereti forgatni a koszorúját. És nem a köpönyegét, mert bármibe is kezd, az igényes, profi és Ákosos lesz. Meg most egy kicsit Bonanzás. Pláne úgy, ha egy régi harcostárs nyomogatja mögötte a billentyűket.

Nem volt előzmények nélküli Ákos alig pár napja megjelent új albuma, a Még egyszer. Holott a 2010-es A katona imája gitárközpontú volt, az azt követő élő hanghordozó, az Arénakoncert 2011 pedig már több rokonságot mutatott a Rammstein szikárságával, mint a korai évek lófarkas, távolba révedő misztikusságával. Aztán viszont Ákos gondolt egyet, csavarintott egy újabbat a karrierjén, lefújta a port az analóg szintikről, és egymaga elkészítette a 2084 lemezt. Most nincs ekkora kacskaringó az útján, a Még egyszer nagyvonalakban viszi tovább az előző korongon kijelölt irányt, de azért Ákos nem Ákos lenne, ha ne hajtott volna végre néhány változtatást.

Először is toborzott társakat maga mellé, így a dalszerzés dandárját az a Hauber Zsolt végezte el, aki a dinoszauruszok hajnalán, már a Bonanzai Banzaiban is a billentyűs hangszereket bűvölte Ákos mellett. A gyökereket pedig nem tagadja meg – és valószínűleg nem is akarja – a páros, így az olyan számokban, mint például az Ugyanúgy vagy A cég, akkora 80-as évek feeling van, hogy még a műbőr dzsekim is mocorogni kezd a gardróbban, az Erasure bakelitekről pedig maguktól eltakarodik a por. De annyira régre nem is kell visszaásni, mert helyenként meg a Violator korszakos Depeche Mode elevenedik meg, olyannyira, hogy a prüntyögésbe belekókadt Martin Gore kezébe simán odanyomnék egy példányt a Még egyszerből, hogy „látod, lehet ezt így is”.

Az sem véletlen, hogy az Újrakezdhetnénk és az Igazán voltak a lemez első hírmondói: itt különösen sikerült elcsípni a lényeget, és Ákos-módra a sláger-faktor sem hiányzik. Persze vannak lírai szerzemények is, melyek közül az Ébredj mellettem zeneileg és szövegileg is csúcspont, de kellemesen simul a címében is sokatmondó Átölel is. De mindenképpen szólni kell a Kapuzárásról és a Kedvesnővérekről: előbbi már-már indusztriális rock, valahol az Ikon/Új törvény környékéről, és Lepés Gábor jegyzi szerzőként; míg utóbbi akár a Majom a ketrecben kölyke is lehetne, és Ákos érdekes hangszínen énekel a torzított gitárok fölött - és ebben a két nótában a dobos Bánfalvi Sanyi is jobban megküldheti a csuklóit. A Kedvesnővérek ráadásul újabb fejezete Ákos egyik kedvenc témájának, avagy ebben is egymásnak feszül a tisztes polgári lét a művészi élet bohémságával és szabadosságával.

…és valahol itt kellett volna a pontot kirakni, mert ha valamibe bele lehet kötni a Még egyszer kapcsán, az a hossza. A záró hármasnál (Ártatlan, Csináld úgy, Ez az a tánc) némileg megbillen a színvonal – ha közülük csak az egyik került volna fel az albumra, kerekebb lenne a végeredmény. Ákos kapcsán szentségtörés lenne nem megemlékezni a szövegekről, amelyek ezúttal is színesek, és elképedéssel vegyes csodálatra ingerlik a hallgatót („Ha rossz vagyok, egyik sem szól rám, Egyik se úrnőm, se rabszolgám, Az egyiknek vágy ég a szemében, A másiknak játszott szemérem”); és ha egy-egy helyen fel is bukkannak kínrímek, nem kérdőjelezhető meg a sorokat papírra vető kivételes képessége.

Ákostól akár biztosra is vehető a mindig újra törekvés szelleme, és mindezt 100%-osan – új időknek új szavaival élve – kimaxolja. Ennek immáron sokadik bizonyítéka a Még egyszer, amely az olvadt vaj puhaságával hatol majd a tűzön-vízen át kitartó rajongók szívéig. Még egyszer.

A kortárs kísérleti zene és jazz nemzetközileg is jól ismert két szerző-előadója, a színtér két sztárja lép fel október 10-én a Trafóban, a vájtfülűek legnagyobb örömére. Az esemény a szezon egyik legmenőbb zenei rendezvénye, a CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál keretén belül jut el hazánkba.

A New York-i Matana Roberts szaxofonos-zeneszerző a bevezetőben említett két muzikális terület kimagasló művésze, 2008-ban a Jazz Journalist Association (a jazz-újságírók szövetsége) az év feltörekvő női művészének választotta. Chicagóban született, klasszikus zenei képzésben részesült, majd 2002-ben költözött New Yorkba, ahol kezdetben utcazenélésből élt és saját készítésű lapot adott ki.

A brooklyni lakóhajóját a kedvünkért elhagyó Matana Roberts idén először jön Magyarországra, hogy bemutassa legújabb lemezét, az epikus Coin Coin tizenkét részes albumsorozatának harmadik darabját, mely az év elején jelent meg. A mű fókuszában az afro-amerikai történelem, a feminizmus és az amerikai identitás kérdése áll. A legfrissebb anyag (Chapter Three: river run thee) a két előzővel ellentétben szólóalbum, melyen a szaxofon mellett új irányokkal is kísérletezik: az erős narratívát nagyapja versei és egyéb történetei támogatják, de saját énekhangja is központi szerepet kap.

A multiinstrumentalista ausztrál Oren Ambarchi a kortárs kísérleti színtér egyik legkeresettebb zenésze. A szinte folyamatos turnézás ellenére terjedelmes diszkográfiával rendelkezik és gyakorlatilag mindenkivel játszott, aki számít a műfajban: Keiji Haino, John Zorn, Jim O'Rourke, Keith Rowe, Phill Niblock, Merzbow, Fire!, Fennesz, Stephen O’Malley.

Az ezredforduló környékén megjelent lemezeivel robbant be, melyekre inkább az ambientes-minimalista elektronika volt a jellemző. Később számos stílusban kipróbálta magát, és mindig termékeny nyitottságával gyorsan eljutott a kategorizálhatatlan jelzőig. Manapság elsősorban az improvizatív zenére koncentrál, de bőséggel akad megírt kompozíciója is. Dobon és gitáron is teljesen egyedi felfogásban játszik, utóbbi hangját néha effektekkel a teljes felismerhetetlenségig alakítja át. Felvételei a lassan kibomló minimalista drone, a kísérleti rock és a free jazz egymással határos és szokatlan vidékein kalandoznak.

Matana Roberts (US), Oren Ambarchi (AUS) – Trafó Kortárs Művészetek Háza – 2015. október 10.

További információk ITT találhatók.

Ha vodka van, pláne, ha megfelelő mennyiség, akkor ott lesz béke meg szeretet is. Meg tánc is, amihez a Russkaja húzhatja a talpalávalót. A Szegedi Ifjúsági Napok állandó fellépőjének minősülő osztrák-orosz banda ezúttal sem keresi a megoldást a világ legfőbb bajaira, hanem ugyanazt teszik a negyedik albumukon, amit eddig is: szórakoztatnak.

Bár hozzá kell tenni, hogy a fiúk és a lány ezúttal nemcsak táncba hívja a világot gitárjaival, hegedűivel és trombitáival, hanem a nemzetek közti megbékélést is szeretnék elősegíteni a maguk módján. Ehhez az angol mellett segítségül hívják az orosz, a spanyol és még a francia nyelvet is. És mivel az énekes Georgij kacagtatóan egyedi hanghordozással rendelkezik, néha még azt sem könnyű eldönteni, hogy éppen melyik nyelven szólal meg. Elég csak meghallgatni a There Was a Time című balladát, amely alapján a kis Georgij anno egy olyan nyelviskolában szedhette össze az angoltudását valahol a Vlagyivosztok-Szentpétervár-Szocsi háromszögben, ahol az oktatók is legfeljebb egy leckével járhattak a nebulók előtt. Tényleg egészen fenomenális a kiejtése, már ezért megéri némi időt tölteni a Peace, Love & Russian Roll albummal.

No meg azért, mert annyira ártalmatlan, mint a borscs levesbe szédült légy. A Russkaja megtartotta a rá jellemző stílusjegyeket, vagyis továbbra is a saját felségvizeiken hajóznak, melynek nagyon találóan választották az Orosz Turbo Polka Metal műfaji megjelölést. Nem hiányoznak a rockos ereszd- el- a-hajamat részek, a folkos umcca-umcca témák, és mindezt valódi punkos pofátlansággal és nemtörődömséggel fogalmazzák meg. Aki zenei ínyencségekre, hangszeres virtuozitásra vágyik, az ne itt keresgéljen, de aki egy táncos rendezvényhez keres bemelegítő muzsikot, akarom mondani, muzsikát, az bátran ugrándozhat a CD felé.

Szerencsére nem viszik túlzásba a dalok felsorakoztatását, hiszen a 12 szerzemény elég tömören és töményen kerül felszolgálásra, illetve kellően változatos is az anyag. A már említett There Was a Time mellett a Parachute a másik merengős darab, az El Pueblo Unido spanyolul őrül meg, a Hometown Polka és a Lovegorod oroszul csendül fel, a Let’s Die Together (Mon Amour) meg olyan, mintha késő éjjel a Montmarte egyik rosszhírű kocsmájában akarnánk kánkánt táncolni a Kalinka dallamára – nem éppen színjózanul… ami után meg jöhet az epeízű másnap a Salty Rain képében, újabb zseniális angol ákcentussal.

Működik a Russkaja lemezen is, de azért az ő igazi közegük a színpad, ahol nyilván semmi perc alatt képesek lehetnek felpörgetni a hangulatot. Aki nem mozdul meg az olyan számokra, mint a Rock ’N’ Roll Today („Vat dú jú pléj? Dídzsé! Gív mí máj rákkenról tudéééj!”), a címadó vagy a You Are the Revolution, ott komolyan aggódni lehet az ellazuláshoz való képesség hiányáért. A Russkaja pályafutásáért viszont felesleges: ahogy elnézem az eddigi hazai koncertjeiket, jövőre borítékolhatóan újra köszönthetjük őket a SZIN-en.

Éljen a magyar-osztrák-orosz barátság! Meg a vodka! Vagy a polka? Mindenesetre iszom egy kicsit, amíg eldöntöm…

Update: a Russkaja november 21-én az Akváriumban lép fel a BalkanBeats sorozat keretein belül, a Szilvási Gypsy Folk Band, a Ramses Hoppá és Suefo társaságában.

Itt a vég: minden idők legnagyobb metal bandája a búcsú mellett döntött. Ozzy Osbourne, Tony Iommi és Geezer Butler lezárja a hihetetlen BLACK SABBATH történet utolsó kötetének utolsó fejezetét is – méghozzá ez az utolsó fejezet éppen Budapesten kezd el íródni!

A Black Sabbath búcsúturnéjának európai része Magyarországon indul 2016. június 1-én, a BudapestArénában, az ígéretek szerint felülmúlva minden korábbi turnét egy új, hipnotikus erejű produkcióval! Amint a turné befejeződik, az már valóban A VÉG lesz, a Rock 'n Roll történetének egyik legnagyobb legendája befejezi.

A turné európai állomásai:

6/01                 Budapest                                 BudapestAréna

6/08                 Berlin                                      Waldebuhne

6/13                 Verona                                     Verona Arena

6/15                 Zürich                                      Hallenstadion

6/17                 Dessel                                     Graspop Metal Meeting*

6/23                 Halden                                     Tons of Rock*

6/25                 Koppenhága                            Copenhell*

6/28                 Bécs                                        Stadthalle

6/30                 Prága                                      O2 Arena

7/02                 Krakkó                                     Tauron Arena

7/05                 Riga                                        Arena Riga

7/07                 Helsinki                                   Monsters of Rock*

7/09                 Stockholm                               Monsters of Rock*

7/12                 Moszkva                                  Olympisky Arena

* Fesztivál fellépések

Az európai turnéra október 2-án, 10 órától vásárolhatók meg a belépők. A budapesti koncertre limitált számban közvetlenül színpad elé szóló kiemelt állójegyek is elérhetők a 3 különböző árú ülőjegy és a normál állójegyek mellett a Livenation oldalán keresztül.

A Turbo első Müpa-beli koncertje mindjárt a búcsúfellépésük is lett. Ezt kicsit sokat hallottuk szerda este a zenekar tagjaitól, de szerencsére mi még azt a lendületet is éreztük, amit a tízéves Turbo tagjai bevallásuk szerint már nem.

„Ha nincs nyaláb, nincs Turbo” – nem túl vidám felvezetés egy koncerthez. És hát minek szépítsük: a Turbo tízéves fennállása első Müpa-beli koncertje egyben a búcsúkoncert is lett, egy nappal az után, hogy a fentebbi gondolatot is magába foglaló Facebook-posztban megosztották rajongóikkal, hogy talán egy időre, talán véglegesen leteszik a gitárokat.

A gitárok egy része persze már szerda este is otthon maradt, az egyszerre kifinomult és zúzós rock helyett ugyanis most akusztikusban nyomták a Müpában. A tényt, hogy a város legszínvonalasabb koncerthelyszínén lépnek fel, ráadásul mozdíthatatlanul üldögélő közönség előtt, láthatóan meghatódva vették tudomásul – meghatódva, de csöppet sem megszeppenve, hiszen az is nyilvánvaló volt, hogy az utolsó hangig átgondolt produkcióval készült a zenekar. Ez egyébként nem meglepő, hiszen a Turbo annak idején az elsők között lépett fel az MR2 Akusztik sorozatában, és idén tavasszal is megismételték a produkciót. Tanka Balázs énekes azt is elmondta, hogy akusztikusra áthangolt dalaikat, és persze azokat, amelyeket már eleve ilyen hangszerelésre komponáltak egy új lemezen jelentetik meg.

Ennyit a jövőről, és aligha többet – mondhatnánk –, hiszen a zenekar a másfél óra végére már tényleg igazi búcsúkoncert-hangulatba került. Pedig hát mondanánk mi szívesen, hogy ott van az a nyaláb, hiszen a másfél órában kuriózumként felvonuló „speciális effektek” épphogy utat nyithattak volna egy új irányba. Miután Tárkány-Kovács Bálint cimbalomművésszel együtt játszottak, maga Tanka Balázs is viccesen jegyezte meg, hogy szívesen játszana rockfeldolgozásban népzenét, netán fordítva. Led Zeppelin összes dala cimbalomra!

Ennél is izgalmasabb volt azonban az a néhány szám, amelyet az alapvetően angol nyelvű dalokkal operáló zenekar. A P. Mobil klasszikusának, a Lámpagyárnak a feldolgozása már-már a Turbótól is klasszikusnak számít, ám a Hobo Blues Band Tetovált lánya igazi meglepetés volt. Tanka Balázs hangja ugyanis finoman szólva eltér Deák Bill Gyuláétól, ám a feldolgozás mégsem tűnt kínosnak, sőt. Ha a Turbo itt és most átállna a bluesra, pláne, ha Vigh Dávid gitáros és Jero, a basszusgitáros is pont ilyen finoman kísérné Balázst, mi simán rá tudnánk kapni.
De akkor most érjük be a zenekar eddigi három lemezével, és várjuk azt az akusztikusat. Aztán meg reméljük, hogy egyszer visszatér a lendület.

Fotó: MÜPA - Posztós János

Mindenkinek olyan beszélgetőtársat kívánok, mint Likó Marcell. Az idén 10 éves Vad Fruttik frontemberének, kinek életéről még könyv is készült, helyén van a humorérzéke, az esze és a dallamérzéke is. Komolytalanabb és komolyabb témákról egyaránt szót lehet vele érteni, így aztán a Budapest Park hátsó traktusában a magyar lét elviselhetetlen könnyűsége ugyanúgy a mondatai közé szivárgott, mint az olvadó műanyag, a Nyugatosok, mint Gabi és Bea, sőt, még egy majom is.

Néhány hete jelent meg az új EP-tek, amelyen feltűnően kevesebb az elektronika, mint a Darabok lemezen.

- Nem lett kevesebb, csak nem annyira hallatszik, mert olyan hangszíneket használtunk, amilyeneket eddig nem. Például a Részeg királyban mi Gergővel (Kerekes Gergely gitáros) csak kísérünk, és Gyuszkó (Győrffy Gyula billentyűs) játssza végig a szólókat, tulajdonképpen egy gitárszintivel, ha lehet így fogalmazni. Ha nem tudnám, még én se hallanám ki, hogy mi a gitár és mi az elektronika. Ez most egy ilyen XXI. századi kísérletezés, hogy mi az, amire a szoftver képes. A Mi lenne jóban az egész dal tetemes részét az énekeffektezés képezi. De ez annyira atmoszférikus, hogy belekeveredik a gitárokba, és így ezt sem hallani ki különösebben. Valóban nincs már jelen pregnánsan az elektronika, de ugyanúgy ott van, csak inkább a háttérbe szorul.

Talán többen is tartottak attól, hogy - az életedről szóló könyvet is jegyző - Géczi János hatására majd nagyon elszálltak lesznek az EP szövegei, de ezek a félelmek alaptalanok voltak, és talán minden eddiginél nagyobbat alkottál.

- Boldog vagyok, hogy ezt mondod. Az előző albumnál nagyon rámentem a szótagszámlálásra, de ezúttal ezt próbáltam elengedni. Csak az érdekelt, hogy a leírtak megfeleljenek bizonyos követelményeknek, amelyeket a Jánostól tanultam, viszont azokat a dolgokat meg inkább elhagytam, amelyekről úgy éreztem, hogy feleslegesen szorongatnak. Ezek dalszövegek, én meg nem vagyok József Attila. Amúgy készen van már a nagy sláger, de azt decemberre tartogatjuk. Az über lesz, az a címe, hogy Majom – köszönhetően egy majmos álomnak.

A Mi lenne jóban megvan minden ahhoz, hogy akkora sláger legyen, mint a Lehetek én is vagy a Nekem senkim sincsen.

- A próféta szóljon belőled! (nevet) Gondolkodtunk azon, hogy készítünk hozzá egy klipet, csak aztán valahogy feledésbe merült ez a terv. Rengeteget szöszmötöltünk egyébként ezzel a dallal. A Gergő megírta az elejét, azt a két akkordváltást, amire az egész szám épül, a refréntől pedig én folytattam tovább, amivel csak az volt a gond, hogy a kettő között volt a tempóban vagy 30-40 bpmnyi különbség. Ezt össze kellett hozni, és nagyon nehéz volt úgy hangszerelni, hogy megtaláljuk a közös nevezőt. De valószínű, hogy ha holnap lemennénk a stúdióba, és lenne még 10 000 évünk, akkor 10 000 évig szórakoznánk ezzel a nótával (mosolyog).

A Holdban és a Mi lenne jóban is megjelenik a remény, még ha törékeny formában is. Ez új elem a Vad Fruttiknál.

- Jaaa, mert kijöttem a nagy depiből. A Darabok albumnál nagyon szét voltam csúszva, de most már kicsit jobb. De a Mi lenne jó pont egy olyan időszakban íródott, amikor eléggé kész voltam. Rohadtul szorongtam, nagyon rossz volt minden nap felkelni, és leginkább csak aludni szerettem. Akkor találtam ki azt is, hogy mi az életem célja, ami nem más, mint a legjobb dalt megalkotni. Ami persze nyilván lehetetlen. Egyetlen egy dolog segített rajtam akkor: az, ha sportoltam. Csak az vigasztalt meg, ha futottam és ha leterheltem magam. Erről is szól a dal, hogy én nagyon szerettem volna magam jól érezni, csak nem ment, és azon gondolkodtam, hogy mit kellene csinálnom ahhoz, hogy jól legyek.

De most jól vagy.

- Igen, most jól érzem magam.

Az Utolsó adás meg nagyon aktuális politikai, társadalmi jelenségekkel foglalkozik, amire szintén nem nagyon volt példa nálatok. Kifele figyelsz, nem befele.

- Ebben a Jánosnak is szerepe van, mert ő mondta nekem, hogy ne arra koncentráljak, hogy mi volt 50 éve. Hogy hagyjuk már a Nyugatosokat, meg azt, amit a magyar tanárnők tanítanak az érettségi előtt. Mi már nem abban élünk, hanem abban, hogy emberek úgy ülnek egymás mellett, hogy a telefonjukat nyomogatják. Ez mennyire beteg már! Meg az is szembe jön, hogy az Iszlám Állam olyan videókat tölt fel a netre, ahol embereket fejeznek le. Amióta átköltöztünk Szabadiba, azóta nincs is tévém, és ezt nagyon élvezem. Még amikor netezek, akkor is ott kell legyen a megtekintett oldalak végén az, hogy kultur. És így csak azt a szeletét látom a világnak, ami érdekel, és ami az épülésemre szolgál. Azt gondolom, hogy az előbb említett jelenségektől amúgy mindenkit elfog a hányinger, csak vagy annyira erősek, hogy már nem érinti meg őket, vagy már átmosódtak ettől. De szerintem, aki azt gondolja, hogy ez nincs rá hatással, arra is hatással van. Arról is szól a dal, hogy érdemes lenne megválogatnunk, hogy mi az, amivel táplálni akarjuk az elménket.

A rólad szóló könyvben meséltél arról, hogy a tollasozás milyen jó közösségi program, és hogy manapság ez mennyire elveszett, mennyire nincs már kapcsolat az emberek között. Volt mostanában lehetőséged tollasozni?

- Én nem tollasozok, én minden nap sétáltatom a kutyát kétszer. A második sétáltatásnál pedig mindig találkozom a szomszédokkal, akiknek meg két kutyájuk van, és akkor mi így együtt elvagyunk. Nekem már ez is nagyon felemelő dolog, és sokat segít. Ahogy az is, amikor találkozom a barátaimmal, például így, egy koncert előtt. Már vagyok annyira felnőtt, hogy nem izgulok a buli miatt, és tudok velük beszélgetni. A legjobb barátaim közé tartozik Gabi is, akiről lesz egy új dal.

Ő férfi vagy nő?

- Nő, Gabriella. Ő az én archetípusom, ha nem lettem volna rocksztár. Az a kallódó harmincas. Csináltál magadnak diplomát, könyvtár-művelődésszervező-film és társai szakon, kurvára nem tudsz elhelyezkedni, ezért dolgozol akárhol, például hamburgert sütsz, vagy ha kicsit jobban jártál, akkor pénzügyi osztályon vagy egy senki. Keresel egy hónapban 100-200 ezer forint között maximum, amiből egyáltalán nem tudsz félretenni, és akkor így tervezd meg az életed. Ami persze képtelenség. Nyilván voltak vágyaink, meg milyen szép volt az, mikor annak idején a Balatonon szerelmesek voltunk, és ez a dal ennek az érzésnek a prototípusa. És hát a vágyainkból semmi nem valósult meg, a szüleink azt mondták, hogy szerezzünk diplomát, de hogy minek, azt sem ők, sem mi nem tudjuk. A barátaink háromnegyede kiment külföldre dolgozni, mi meg lógunk a semmiben, és próbáljunk meg ehhez alkalmazkodni. Ez nehéz dolog. Na, erről szól nagyjából a Gabi című szám.

És a címadó hölgy mit szól ahhoz, hogy megénekled?

- Ahogy írtam a versszakokat, neki a romantikus részek tetszettek, amiket aztán kihúztam. János azt mondta ezekre a sorokra, hogy „nyálkás”, úgyhogy én szépen kigyomláltam őket. A végén nem az lett, hogy olyan kék a szemem, mint a Balaton, hanem, hogy részegen rohanok rebbenő neonok alatt (nevet). Inkább az égő műanyag meg a beton maradt meg, mindez monokróm megvilágításban. Miközben a dal meg egy diszkó, olyan, mint a Bring it Back vagy a Lady.

Szóval még mindig három percben meséled el, hogy milyen megőrülni.

- Igen, és közben rájöttem, hogy ez vagyok én. Megpróbálhatom romantikusan, és képes is vagyok átélni azokat az érzéseket, de nehéz jól visszaadni. A Mi lenne jó is inkább arról szól, hogy mi lenne jó, és nem arról, hogy mi a jó (mosolyog).

Ahogy már említetted, decemberre várható az új nagylemezetek. Mivel idén 10 éves a zenekar, ezért inkább egy összegző albumra kell készülniük a rajongóknak, vagy pedig folytatjátok az EP-n elkezdett kísérletezést?

- Hát, kicsit olyan lesz, mint a… nem tudom. Nem tudom, hogy az emberekben hogy csapódnak le a dalok. Azt érzem, hogy például a Részeg király egyértelműen olyan, mintha a Fénystopposok felé közelítenénk. Viszont a szöveg meg annyira nem lapos. A lemez viszont inkább arról fog szólni, hogy mindenki próbál valahogy túlélni, és hogyan próbálsz túlélni, mik a lehetőségeid. Biztos neked is van egy csomó ismerősöd, aki elkezdett futni, hozzám hasonlóan. És akkor én túlélek így, mert futok. Mindenki próbálja valahogy elviselni a lét elviselhetetlen könnyűségét (mosolyog). Van, aki fut, van, aki piál, van, aki tévézik vagy netezik…

…vagy zenél.

- Igen, és az tök jó. A Gabi című dal arról is szól, hogy minden szombaton elmész ugyanabba a buliba, ahol mindig ugyanaz a zene szól. És nyilván azért mész el, hogy ne érezd azt a kib.szott ürességet. Szóval szövegileg nagyjából ilyen lesz a lemez, viszont a zenei rész még kérdőjeles, mert hátra van még néhány dal – például a legkísérletezősebb sem született még meg. Általában ugyanis úgy születnek a számok, hogy az akkordokból indulunk ki. Pedig vannak klassz effektek meg furcsa hangok, amiket szeretnénk elsütni a nótákban, de nem találjuk a helyüket. Én meg mondtam Gyuszkónak, hogy fordítsuk meg az egészet, és kezdjük az effektekkel és a fura hangokkal, és aköré építsünk fel egy dalt. Terveink szerint az utolsó tétel ilyen lesz a lemezen. Várhatóan lesz 9 olyan dal, ami könnyebben emészthető, a tízedik meg egy totális elborulás. Talán egy tízperces nyekegtetés vagy ciripelés (nevet). Legalábbis én egy ilyet szeretnék, és próbálok is ragaszkodni ehhez az elképzelésemhez.

„Kéne egy tábla Africana, Cöckénél van a lóvé, menj utána!” – énekled a Sárga zsiguliban. Melyik volt a kedvenc csokid?

- Az ananászos töltött, de amit még előtte, gyerekkoromban mindig megkaphattam anyámtól, az a Bea nevű, zöld csomagolású, banánkrémmel töltött csoki volt. Aztán később, Szombathelyen, a tripes korszakomban volt egy másik különösen imádott édességem. Az éjjel-nappaliban találtam, egy kólaízű zselés cucc volt, csokinak látszó valamivel bevonva (nevet). Az igazi hiper szintetik!

Fotók: Demjén Zoltán

Az interjú létrejöttéért külön köszönet Sipos Juditnak és Döme Péternek!

Újraéled szeptember 26-án a BalkanBeats a budapesti Akváriumban, és az esemény egyik főszereplője a teljes sorozat megálmodója, a bosnyák gyökerekkel és német útlevéllel is rendelkező DJ Robert Soko lesz. A balkán világzene és a bakelit nagymestere kellően lelazultan és szimpatikusan válaszolta meg a kérdéseinket.

Kulturális újrahasznosítás: ez szerepel a honlapod nyitóoldalon. Mit jelent ez egészen pontosan?

- Ez több, mint egy projekt, ez egy kulturális harc. Egy harc azért, hogy azok a gyönyörű alkotóelemek, amelyek az én kultúrámat alkotják, ne vesszenek el, sőt, naprakészek maradjanak. Azzal, hogy a tradicionális zenék eredeti vagy remixelt verzióit játszom, nemcsak a tánctérre viszem ki őket, hanem a balkáni kultúrát egyúttal a közönségemet alkotó fiatalabb generációk emlékezetébe is bevésem.

Emlékszel az első „randevúdra” a balkán zenével?

- Gyerekkoromban édesapám sokat énekelt. A legutóbbi albumomon (Soundlab) szereplő Bembasha című remix ennek állít emléket. Egészen pici voltam még, amikor ezt énekelte nekem, és pár éve éppen Szarajevó háztetőinek látképében gyönyörködtem, amikor egy pincér bekapcsolta ezt a dalt. Mit mondjak, egészen varázslatos pillanat volt. De az első komolyabb találkozásom a balkán zenével 1993-ra tehető. Jugoszlávia éppen akkor esett szét, és azt szerettem volna, ha nemzeti hovatartozástól függetlenül, mind egy emberként tudunk mulatni – a zene zászlója alatt. Ránk fért akkoriban, hogy levezessük a feszültséget valahogy, ugyanis akkor a balkán egyet jelentett a külvilágnak a háborúval és a menekültekkel.

Mitől lett a balkán muzsika életed nagy szerelme?

- Nos, először is, ez a lelkem zenéje, mondhatjuk, hogy szinte az anyatejjel szívtam magamba. Azokban az években, amikor főleg punk és rock nótákat hallgattam, ha nagyon sebezhetőnek éreztem magam, balkán muzsikára vágytam. Alapvetően a Balkán a keleti és a nyugati kultúra találkozási pontja, és éppen ettől lesz igazán különleges. Mindkét kultúra tanulhat a másiktól, kedvükre keveredhetnek, ami megjelenik a zenében is, és az ettől lesz egyszerre modern és univerzális.

Mexikó és Japán lakosságát is megtáncoltattad. Hogy fogadták a balkáni ritmusokat?

- Ugyanúgy, mint bárhol máshol a világon: a közönség rögtön a keblére ölelte. Meggyőződésem, hogy mindenki ért a trombiták nyelvén. Azért az évek során megszereztem azt a rutint, hogy gyorsan tudok reagálni a tömeg hangulatára, és a fülükhöz tudom igazítani a playlistet. A feladatom nem más, mint hogy mindenkinek finom „falatokat” tálaljak fel, és a jelek szerint ezt nem is csinálom rosszul.

1993 óta szervezed a BalkanBeats bulikat. Mikor volt a rendezvények aranykora?

- Gyere el az egyik berlini partimra, és máris megkapod a választ! Berlinben ismerek olyanokat, akik a kezdetek óta minden bulin ott vannak, de vannak olyanok is, akik kábé annyi idősek, mint az én kisfiam. Ez a szép ebben: a zene fejlődik, így megtalálja a helyét az új irányzatok között, miközben megőrzi az egyediségét. Az aranykor? Nehéz erre válaszolni… természetesen volt egy felfutása a balkán buliknak, akkor Berlinben gombamód elszaporodtak az ilyen események. Ahogy az lenni szokott, ez az őrület elmúlt, de a BalkanBeats továbbra is egy megbízható bástya a világzenén belül. Szerintem most majd egy újabb korszak kezdődik, és nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy ez mit tartogat.

Idén már túl vagy három BalkanBeats bulin Németországban és Barcelonában.

- Látod, ezek a bulik jól demonstrálják azt, amiről az imént beszéltem. Soha korábban nem pörgettem még Konstanzban, és annyira forró volt a hangulat, hogy a szervezők is hitetlenkedve bámultak rám. Én sem számítottam ekkora őrületre, de megtörtént. Ugyanez volt a helyzet Barcelonában is, de még Berlinben is, ahol pedig már 25 éve játszom. Ez nem valami olyasmi, amit biztosra vehetnél, de ha az energia elszabadul, az káprázatos érzés.

Ha összeállíthatnád a világ legjobb balkán zenekarát, melyik muzsikusokat gyűjtenéd magad köré?

- Na, itt álljunk meg egy pillanatra: én nem vagyok zenész. Az én művészetem abban rejlik, hogy a táncparketten összeverődött idegenek, akik korábban sosem hallgattak balkán zenét, órákon keresztül ugráljanak széles vigyorral a képükön, miközben szépen-lassan szinte barátok lesznek. Meg tudom mondani neked, hogy melyik dal működik a tánctéren, vagy hogyan alakíts át egy nótát ennek megfelelően, és hogy mikor tedd be a lejátszási listádba. Minden más a zenészek dolga. Ők írják a dalokat, amiket én aztán terjeszthetek. A két szerep pedig tök jól kiegészíti egymást.

Van kedvenc részed a balkán régióban?

- Te most komolyan egy bosnyákot kérdezel arról, hogy melyik a kedvenc része a régióban? A dalmát tengerpart lélegzetelállító, Belgrádnál pedig nincs szexibb város. De Mostar, Montenegró és Bulgária is gyönyörű, de természetesen a szívemben egyikük sem veheti fel a versenyt Bosznia-Hercegovinával.

És mi a helyzet Magyarországgal?

- Nyaraltam a Balatonnál, amiről szintén csak felsőfokban beszélhetek. És Budapest a kedvenc európai városaim egyike, és nem csak azért, mert ott is lesz BalkanBeats party! A nyelveteket nem beszélem, de a zenétek és a magyar konyha remek, arról már nem is beszélve, hogy mennyire szexik a lányok arrafele.

A Turbóhoz képest lágyabb dallamokra számíthat, aki szerdán ellátogat a Müpába. A zenekar úgy tartja: nagy álmuk valósul meg azzal, hogy itt léphetnek fel.

Teljesen új köntösben mutatja be dalait szerdán este a Müpában a Turbo. Az underground színtér egyik kiemelkedő zenekarától a rockhangszerelést szokhattuk meg, ám a tízéves fennállását az idén ünneplő Turbo korábban sem idegenkedett attól, hogy lágyabb hangon szólaltassa meg dalait.

A zenekar eddig három nagylemezt jelentetett meg, idén tavasszal már második alkalommal vett részt az MR2 Petőfi Rádió Akusztik műsorának felvételén, őszre pedig új akusztikus anyagot ígérnek. Emellett régi álmuk volt, hogy igazán különleges helyszínen szólaltathassák meg régi és kifejezetten erre az alkalomra írt, illetve átírt dalaikat. Ez pedig a Müpa, amelyről dobosuk így vallott: „Azért vágyom az ország egyik legfontosabb koncerthelyszínén játszani, mert ugyan évek óta csupán 216 méterre próbálunk a Turbóval a Müpától, mindeddig elérhetetlennek tűnt, hogy ott lépjünk fel.”

A Fesztiválszínházban szerdán este nyolckor kezdődő koncerten elsősorban intuitív számaik előadására különleges művészeket hívnak vendégül: a svéd-magyar származású énekesnőt, Antonia Vait és Tárkány-Kovács Bálint cimbalomművészt.

Gázoljunk át a Petőfi híd lábánál az őszi színekben pompázó leveleken, és sétáljunk végig a pallón, majd hagyjuk, hogy elnyeljen az A38 Hajó gyomra. Hagyjuk, mert lesz ott húsruhában ázó holland lány, örmény testvérpár terjeszti a világzene igéjét, igazi reggae guru érkezik egyenesen Jamaica földjéről, de ordíthatunk akár az északír frusztráltságtól is. És ez még nem minden.

Anima Sound System – 2015. szeptember 25.

Kezdjük természetesen a legközelebbivel: az A38 Hajó nagy sikerű klasszikus album­újrajátszó sorozatának legújabb epizódja az a koncert, melyen a hazai elektronikus tánczene alapzenekara, a Prieger Zsolt és Németh Gergely köré épülő Anima Sound System ­ ezen az estén korabeli felállásában ­ a két évtizeddel ezelőtt készült, dub­, reggae­, elektronikus zenei­ és népzenei elemeket egyedülálló módon ötvöző Shalom című nagylemezének anyagát adja elő szeptember 25­én.

Bea1991/morningdeer – 2015. október 5.

Bea1991­ről a művésznevébe foglalt születési évén kívül nem sokat lehet tudni. A dalszerző-­énekesnő gondosan homályba borítja életrajzi adatait, csak annyi biztos, hogy Amszterdamban él. Valósággal a semmiből robbant be első EP­-jével, és a fantasztikus atmoszférájú, az elektronikát, art­popot, smooth jazzt, trip-hopot egészen egyedi módon ötvöző Breadwinner előtt leborultak a legmenőbb magazinok. Hangjáról és hangvételéről eszünkbe juthat Sade, zenéjében ott bujkál valahol a nyolcvanas évek smooth jazzpopja, ugyanakkor van az egész jelenségben valami naiv kislányosság is.

Dányi Krisztina dalszerző­-énekesnő 2010-­ben kezdett morningdeer név alatt felvételeket készíteni. Az art­rock, barokk pop és lo­fi zajzene határmezsgyéjén mozgó első albuma, a Days 2011-­ben jelent meg. Hálószobaprojektjét négytagú együttessé alakítva rövid, ám annál sikeresebb koncertsorozattal lépett élőben a közönség elé, 2012 nyarán viszont már fel is oszlatta kvartettjét, és új hangzáson kezdett dolgozni. Ennek eredménye a Concert on a Twig című lemez, amely 2013 nyarán jelent meg. Az első kettőhöz hasonlóan Krisztina a 2015 májusában kiadott harmadik lemezét, a poposabb, de még mindig bátran kísérletező, elektronikával erősen átitatott Blue for B-­t is egymaga alkotta, némi produceri segítséggel. Ezzel együtt megújult koncertzenekara is, és A38­-as fellépése igazán különleges élmény lesz majd.

Deti Picasso – 2015. október 15.

A Magyarországon élő örmény testvérpár által alapított Deti Picasso már-már legendásnak számít a világzenei-folkrock rajongók számára. Az együttes hosszú hallgatás után, némileg átalakulva tér vissza, hogy új lemezét bemutassa az A38 Hajón. Számukra mindig is kulcskérdés volt - mind művészileg, mind érzelmileg - az anyaföldhöz fűződő viszony. Erről az új lemez sokatmondó címe - Motherland - is árulkodik. Időközben a zenekar persze rengeteget változott, de a csodálatos dalok ereje, a rock, a pop és az örmény népi hagyományok termékeny feszültsége, a frontleány-énekesnő, Gaya szuggesztív színpadi jelenléte ugyanaz maradt. Előzenekarként pedig egy remek osztrák folk-punk-metal kvartett, a Gasmic Gilmore lép fel.

Mister and Mississippi – 2015. november 7.

A holland Mumford & Sonsnak is nevezett Mister and Mississippi jóformán minden zenei díjat besöpört hazájában az elmúlt két évben. Zseniális, finom folk-pop dalok, egy szuperbájos énekesnő, gyönyörű, éteri muzsika: mi kellhet még? A húsz év körüli tagokból álló kvartett egészen különleges zenei világot épít: külön kiemelik Bon Iver, a Fleet Foxes vagy a Sigur Rós hatását, de nem lehet nem észrevenni mondjuk a Mumford & Sons kézjegyét sem. Finom, elegáns, meghitt, nagyon erősen a folkban gyökerező, ugyanakkor profin megírt popdalok, fülbemászó refrének, okos és mély szövegek: ebben rejlik a Mister and Mississippi titka. No meg természetesen Maxime Barlagban, az énekes-frontleányban, akinél sugárzóbb színpadi személyiség kevés van európai folk-pop körökben.

Fink – 2015. november 12.

Tizenöt, de akár tíz évvel ezelőtt kevés ember gondolta volna, hogy egy Fin Greenall nevű tisztes downtempo mesterember-producer egy évtizeddel később személyes hangvételű, akusztikus gitáros dalokkal arat majd elképesztő sikereket. Fink első lemeze, a száz százalékig elektronikus Fresh Produce után hirtelen teljesen kiábrándult az elektronikus zenéből, és a 2006-os Biscuits for Breakfast már egy teljesen más világot tár elénk. Akusztikus gitáros, finom, hol a neosoullal, hol a blues-zal kacérkodó, befelé forduló, meghitt dalokat hallhatunk rajta. A lemez komoly sikert aratott, majd 2011-ben megjelent a Perfect Darkness, ez a tökéletes chillout-lemez, ami előtt ájultan hajolt földig a kritika és a közönség is. Ezt 2014-ben követte a legfrissebb album, a szintén egekbe magasztalt Hard Believer, aminek turnéján Budapestet is útba ejtette az előadó. A fellépés sikere nyomán most Fink visszatér az A38-ra egy újabb atmoszférikus klubkoncert erejéig.

Junior Kelly – 2015. november 19.

Junior Kelly, a kortárs reggae középgenerációjának egyik legnagyobb alakja a nyári Reggae Camp után visszatér Magyarországra, hogy új, október 9­én megjelenő nagylemezét (Urban Poet) bemutassa a magyar közönségnek. A Kingstonban született, szegény ötgyerekes családban felnőtt Junior Kelly első nagy sikereit a kétezres évek elején aratta a Love So Nice felvételével, ami hosszú hónapokon keresztül vezette a jamaikai listákat. Azóta is következetesen járja a "hiteles roots reggae" útját, gondosan kerülgetve az olyan modernizációs próbálkozásokat, mint a dancehall és hasonlók. Azok közé tartozik, akik visszautasítják az elektronika meg a sound systemek használatát, és a lehető legautentikusabb módon közelítenek a reggae­hez.

Therapy? – 2016. január 21.

A végére maradt pedig az egyik legnagyobb durranás, amivel már át is csúszunk a télbe és a jövő évbe: a modern metal egyik alapvető, kiszámíthatatlan, mindig megújuló zenekara az északír Therapy?, amely az énekes­frontember Andy Cairns vezetésével több mint huszonöt éve ontja a lemezeket. A legfrissebb idén tavasszal jelent meg, és a bevallottan az együttes legsikeresebb albumát, az 1994­es Troublegumot folytató Disquit turnéján a Therapy? ismét Magyarországra látogat ­ ezúttal azonban nem fesztiválfellépésre, mint eddig, hanem súlyos klubkoncertre az A38 Hajón. Vad, ugrálós posztpunk keveredik monumentális riffekkel, sötét és maró iróniától áthatott, szürreális dalszövegek szégyentelenül szájbarágós stadionhimnusz-refrénekkel. A Therapy? kereskedelmileg legsikeresebb lemeze, a Troublegum már­már punkpop­slágergyűjtemény, miközben az alig pár évvel későbbi Semi-Detached vagy a Suicide Pact elborult, hallgathatóság­határon egyensúlyozó kísérleti noise­rock zúzda.