Milyen jó végre újra színházba járni! Pereg már az őszi eső, hidegednek, hosszabbodnak az esték, üdítő ilyenkor beülni egy jó kis közösségi élményre valamelyik fényes nézőtérre, mindent feledni és csak kikapcsolódni… Vagy nem egészen.

Október 9-én bemutatót tartott az Örkény Színház. A Köd utánam című, Parti Nagy nevével fémjelzett darab a társulat számára íródott, s bizony a könnyűnek ígérkező, operettparódiába bújtatott felszín alól nem éppen a legkönnyebb témák és utalások bukkannak felszínre.

Az események színtjén kortárs Hamupipőke-történetet láthatunk, ám ez a történet a Kis Magyar Valóságba van beágyazva. Van ugyan herceg, de orosz (Ficza István), s bizony nem ő az, aki a széplány (Kurta Niké) kegyeit elnyeri. Van tündérkeresztanya-szerű nagymama (Pogány Judit), aki az események velejét ragadja meg és mondja ki kendőzetlenül, mialatt néhány szelfit “tol föl a fészre”. A műanyag üvegcipellő “véletlenül” egy balta áldozatává válik, a csúnya lány lesz a bálkirálynő, s amikor a széplány és a gazdag vállalkozó (Vajda Milán) éppen egymásra találnának, kibukkan a felmenők ügynök múltja, s bizony egyre távolabb kerülünk a grimmi befejezéstől… Ráadásul a szerelmi történettel párhuzamosan, sőt, időnként annak mellőzésével politikai háttértárgyalások folynak arról, hogy el lehet-e adni a Szent László töbröt, mely nem más, mint a Föld Köldöke, szittya hazánk legnagyobb kincse, magyarságunk legfőbb szimbóluma.

A Köd utánam jó darab. Magyar darab. Könnyet csorgatóan nevetettető, tele bravúros nyelvi játékkal és nagyon magyar utalásrendszerrel. Tele nagyon ismerős helyzetekkel, melyeket csak annyira vesz komolyan, amennyire az a karikaturához szükséges. Tele kikacsintással, pezsgéssel, valószerűtlen operettbetétekkel.

A színészi játék is kifjezetten erős, a jól eltalált mondatok mellett jól eltalált karakterekről is beszélhetünk. Egyetlen hibája a darabnak, hogy az első felvonás kissé elnyújtott, lassan indulnak be az események, időnként követhetetlen is szinte, hogy mi történik. Hiányzik az elejéről az az eslöprő lendület, amellyel a második két felvonás vonja be a nézőt, s így összességében túl hosszúnak mondható a több, mint háromórás előadás.

Összefoglalva kimondhatjuk, hogy az Örkény társulata ismét nagyot alakított, Mohácsi János rendezése megállja a helyét, s nem lennénk meglepve, ha az előttünk álló évadban teltházas előadásként futna a Köd utánam.