Nagyon régen, egészen pontosan 2007-ben adott utoljára önálló klubkoncertet Budapesten a portugál Moonspell, akik senkihez sem hasonlítható intelligenciával és művészi megközelítéssel alkotnak a gótikus rock/metal keretein belül, immáron 23 esztendeje. Az ötfős fogat az idei Extinct album turnéja keretében visszatér a fővárosba, így volt miről kikérdezni a falkavezért, Fernando Ribeiro énekest.

Egyes vélemények szerint az Extinct olyan, mintha az Irreligious második része lenne, de én úgy gondolom, hogy csak egyenes folytatása a 2012-es Omega White lemeznek.

- Lehet ebben valami, de nehéz erre egyértelműen igent mondani. Minden album a saját történetét meséli el a zene által. Persze egyik lemez sem szigetelődik el teljesen, az Extinct is felhasznál dolgokat a múltból, de azt azért nem jelenteném ki, hogy az Irreligious második epizódja lenne. Nem az, és ennek nem is nagyon látnám értelmét. Az új anyagnál arra törekedtünk, hogy túlszárnyaljuk magunkat dalszerzőkként. Megvan az album saját személyisége, amire persze hatással van a múlt, de természetesen előre is tekint.

Az Extincttel meg akartátok mutatni, hogyan kell klasszikus dark/gótikus rockot játszani friss, modern megközelítéssel?

- Nem gondolom, hogy bármit is meg akartunk mutatni azon kívül, hogy az érzelmeinket szerettük volna kifejezni. Azt, hogy hogyan nézünk szembe az élettel, az elkerülhetetlen elmúlással, a fantáziálásokkal. Azon voltunk, hogy az Extinct másképp szóljon, mint manapság a legtöbb gótikus metal produkciók; és be akartuk bizonyítani a rajongóknak, hogy lehet ezt a stílust női énekes nélkül, a szépség és szörnyeteg, durva és lágy kettősség mellőzésével is játszani.

Úgy hallatszik, az Extinct készítése során különösen a gitáros Ricardo és a billentyűs Pedro volt elemében, és nagyon kitettek magukért. Szinte lubickolnak a dalokban.

- Egyetértek. Ricardo különösen kimagaslik ezen az albumon, Pedrónak pedig ezúttal több ideje volt a saját témáira és a hangszerelésre, mivel kizárólag a billentyűs hangszerekkel kellett foglalkoznia. De mindenekfelett csapatmunka eredménye a lemez, amiből a producerünk, Jens Bogren is alaposan kivette a részét, hiszen ő volt az, aki összeillesztgette a kirakós darabjait.

A Breathe című nyitó tételben egy elég komoly és sötét kijelentésre ragadtatod magad, amikor azt énekled, hogy a földön szinte mindenki bűnös és hazug.

- Az igazság általában fáj. Sőt, szerintem sokkal inkább hazugok és bűnösök vagyunk, mint a sátánisták, a droghasználók vagy az ateisták. Nem egy szervezett vallásnak, példabeszédeknek vagy akár a Bibliának, hanem saját magunknak hazudunk. Ami engem illet, én már rég ebben az igazságban hiszek – és ebben kell túlélnem.

A La Baphomette című szám egy igazán dekadens megnyilvánulás, amit a 19. századi Párizs légköre hat át. Mintha ez a hangulat mindig is a Moonspell sajátja lett volna.

- Így van. Nemcsak a szavak, vagy a zene gyakorol ránk nagy hatást, hanem a letűnt idők atmoszférája is, vagy az olyan korok szellemisége, amit már csak néhányan tartanak életben, zárt ajtók mögött. A La Baphomette pontosan ezt testesíti meg a számunkra: a fényűző, tiltott, de velejéig kiélvezett dekadenciát, bűnt és avantgardizmust.

A legvarázslatosabb dal a Future is Dark: szinte kézzelfogható benne a tipikus portugál saudade lelkiállapot.

- Köszönöm. Nekem is ez a kedvencem a lemezről, és igazán hízelgőek a szavaid. A saudade egy olyan érzés, ami meghatározza a portugál lelket, és ez rendkívül fontos alkotóeleme a zenénknek.

A kígyó visszatérő szereplő a számaitokban. Tervezted valaha, hogy tarts egyet otthon?

- Régebben voltak kígyóim, de már nincsenek. Túl elfoglalt vagyok ahhoz, hogy gondoskodni tudjak ezekről a gyönyörű és békés hüllőkről.

Szomorú, hogy az újságírók általában úgy említik a sok vitát kiváltó, ám remek Sin/Pecado albumot, mint pályafutásotok ballépését, amellyel letértetek a jól kitaposott ösvényről. Pedig inkább a The Butterfly Effect volt az a CD, ami a legtávolabb esik a Moonspell zabolázatlan, lángoló déli szenvedélyétől. Te hogy látod ezt?

- A The Butterfly Effect a századforduló gyötrelmét ragadta meg, a Zeitgeistot. Ezért lett olyan hűvös, indusztriális, apokaliptikus. Annak ellenére, hogy a rajongóinkból felháborodást váltott ki, én szeretem azt az albumot, és nem tudtuk nem elkészíteni. Mindig a lelkiállapotunkra figyelünk a dalszerzés során, és meg kell mondjam, borzasztó nehéz összhangban lenni egy olyan közeggel és színtérrel, amely fantasy meséken alapuló dalszövegeket és magas, visító éneket vár el.

Az olvasmányélményeid, az irodalom mindig is nagy hatást gyakoroltak a Moonspell dalszövegeire. Ott van példának a teljes The Antidote album, valamint a Herr Spiegelmann, a Memphisto és az Opium című számok.

- Felhasználtam néhány könyv anyagát ehhez az albumhoz is. Főleg olyanokat, amik arról szólnak, hogy miként idegenedtünk el ennyire a természettől. Az Extinctet ezekhez a művekhez kötöm.

A nyugodtan klasszikusnak is nevezhető Irreligious albumotok jövőre lesz 20 éves. Van valamilyen speciális tervetek ennek a szép jubileumnak a megünneplésére? Esetleg egy turné, amin a teljes albumot eljátsszátok?

- Lehet, hogy megpróbálkozunk vele, ha az időnk engedi. Már van egy különleges fellépésünk beütemezve a 70.000 Tons of Metal hajóútra, de jó lenne, ha jövőre az Irreligious lemeznek is méltó módon megadhatnánk, ami neki jár.

A Moonspell 2015. október 24-én a Barba Negra Music Clubban lép fel a Gyöngyvér, a De Facto, a Jaded Star, a Dagoba és a Nevergreen társaságában.