Aki arra számított, hogy az Apocalyptica majd modoros és csokornyakkendős vonós előadást prezentál Budapesten, miközben a közönség elmélyült hümmögések közepette kortyolgatja a pincehőmérsékletű Sató Lafittyot, az nagyot tévedett. Aki viszont egy jó hangulatú koncertre volt kíváncsi, ahonnan a zúzás és a jókedv sem hiányzott a zenei élmény mellől, az jól tette, hogy beruházott a finnekre. GALÉRIÁVAL!

Apocalyptica, Tracer – Barba Negra Music Club – 2015. október 11.

Azt távolról sem lehet állítani, hogy a látogatókat kegyeibe fogadta volna az őszi időjárás: hideg is volt, esett is, szóval pont olyanok voltak a kinti viszonyok, amikor az ember még kajáért sem szívesen mozdul ki, hanem a pizzafutár megérkezése után egy takaróba bugyolálva egy szuszra megnézi a Harry Potter vagy A Gyűrűk Ura összest. Ezzel szemben felettébb dicséretes volt, hogy mennyien választották vasárnap este tartózkodási helyül a Barba Negrát, így már a vendégzenekar Traceren is teltházközeli állapot alakult ki. Az ausztrál trió tagjai vigyorogtak is bőszen, amire meg is volt az okuk, hiszen a sűrű sorok vették a lapot, és a tapsoltatásra és hejjegésre irányuló felkérések sem maradtak viszonzatlanok. A Tracer gyökerei amúgy egy másik auszi bandában keresendők, mégpedig egy bizonyos AC/DC-nél, bár a hármas azért nem csak a 2/4 erejében hitt, így elszállásokról és szólókról is gondoskodtak. Korrekt buli volt, azt hiszem, ők is szeretni fogják Budapestet.

Hogy az Apocalyptica szereti a fővárosunkat, az biztos, hiszen ennek többször is hangot adtak a két órás showjuk alatt, meg aztán nem is először jártak már nálunk. És ez valóban show volt a javából, remek fényekkel, kellően eltalált hangzással, igazi metalos pózokban csellózó zenészekkel és a fanatikusok elmaradhatatlan hergelésével. Egészen különleges élmény volt a gitárokhoz szokott szemnek, ahogy a zenészek csellóikat nyakon ragadva lakták be a színpadot, és ha a vehemenciájuk úgy diktálta, a fejük fölé tartva reszelték a hangszerüket, máskor meg a földre fektetve tépték rajta a húrokat. Ennél a pontnál fogalmazódott meg bennem, hogy az Apocalyptica esetében nagyon kíváncsi lennék egy, a rock világától Budapest-Helsinki távolságra elhelyezkedő ember véleményére, ugyanis a finnek igazi virtuózok, még ha ezt torzító pedálokon keresztül is szólaltatják meg.

A vaduláson túlmenően azért voltak visszafogottabb pillanatok is, amikor a csellók a maguk természetes, búgó hangján szólaltak meg: egy szakasz erejéig még műanyag székek is felkerültek a színpadra, ám Toppinenék nem sokáig bírták ki ülve. Ennél a résznél Mikko Sirén dobos kapott egy kisebb felszerelést a színpad oldalára, és még egy dobszólót is a nyakunkba sózott. Káprázatos volt a csóka, eleve úgy szólt a cucca, mint az atom, és annyira látványos volt a játéka, hogy szinte kényszerítenem kellett magam, hogy a többiekre is ránézzek. A hölgyek minden valószínűség szerint főleg a józanul sem könnyen kimondható Perttu Kivilaakso felép rebesgették a pilláikat, ugyanis ő a buli hevében a zubbonyától majd a pólójától is megszabadult, megcsillantva így felsőtestét is a muzikális tudása mellett.

Ő volt az is, aki a ráadás előtti In the Hall of the Mountain King közepére beillesztette a Himnuszunkat – el lehet képzelni, milyen elsöprő volt a reakció Grieg kompozíciója után... Egyébként is nagyon működött az összhang a színpad és a küzdőtér között, a fekete mellényes Paavo Lötjönen is folyamatosan tapsoltatott és magas hőfokon tartotta a hangulatot. Sőt, mikor Perttu nagyon szórakoztatóan bemutatta a zenekar tagjait, az 50-hez közel járó Paavo még egy cigánykereket is bevállalt. Hiába no, a jófajta zene kondiban tartja a testet és a lelket.

Egyedül az új, immáron állandó énekes, Franky Perez hangja nem volt kellően erőteljes az olyan daloknál, mint a Not Strong Enough vagy az I’m Not Jesus; de nem is lehet egyszerű olyan karakterek nyomába érni, mint mondjuk Corey Taylor; meg aztán a hurrikán után a viharos szél is legfeljebb hűs szellőnek hat. Természetesen főleg a Franky-vel készült idei album tételeit húzták el(ő), de nem hiányoztak a Metallica feldolgozások (Master of Puppets, Seek & Destroy, One) és a régebbi sikerszámok (Bittersweet, Hope vol. II., I Don’t Care) sem, és a Dead Man’s Eyes epikus balladája is működött utolsóként.

Pazar este volt, ami után szinte mindenki széles mosolyok kíséretében fordult a ruhatár irányába, és a finnek is hasonló lelkiállapotban indulhattak meg az öltöző – meg a további sikerek – felé.

Fotók: Demjén Zoltán