Egészen sokat kellett várniuk arra a magyar híveknek, hogy egy klub falain belül adjon egész estés koncertet a brit Paradise Lost, de kifizetődött a böjt, mert zseniálisan teljesített Budapesten a 27 éve alkotó ötös. Lehengerlő hangzás, jó dalok, lelkes és fogékony közönség: minden adott volt egy kifogástalan sötét szeánszhoz. GALÉRIÁVAL!

Paradise Lost, Lucifer – Dürer Kert – 2015. október 26.

Nem akármilyen örömünneppel búcsúzott 2015 10. hónapja a fekete fém rajongóitól, hiszen három napon belül a gótikus/dark metal színtér két alapcsapata is ellátogatott Budapestre. A Moonspell szombaton bizonyította be, hogy nem csak a 20 éveseké a világ – meg a színpad -, de ha lehet, ezt hétfőn a Paradise Lost megfejelte egy még intenzívebb koncertélménnyel.

A melankolikus britek legutolsó albuma olyan erősre sikerült, mint a csípős paprika hegyéből kotyvasztott lecsó, így aztán nem lehetett csodálkozni azon, hogy sűrű sorokban menetelt a rajongók fekete hada a Dürer Kert felé. A főattrakció előtt még illedelmesen megnéztük a Lucifer műsorát, akiknek a buliját a totális unalomba fulladástól a jó hangzás és az énekesnőjük dekoratív megjelenése mentette meg. Nem volt bántó az a koszos doom/sludge hibrid, amit elővezettek, de legnagyobb jóindulatom ellenére sem tudnék felidézni egyetlen emlékezetes momentumot sem a nótáikból. Annyira voltak izgalmasak és eredetiek, mint a nevük, vagy mint egy kereskedelmi tévés reklámblokk.

Az átszerelés alatt azon morfondíroztam, hogy hova lehet még fokozni a Lucifernél is tapasztalt bivaly hangzást, ráadásul a Paradise Lost élőben két dolgon szokott elhasalni: a gyenge hangzáson és Nick Holmes énekes teljesítményén. Nos, a Dürerben előbbi akkora jelesre vizsgázott, hogy még most is cseng a fülem, és Nick bátyó is kiérdemel legalább egy négyes fölét. Főleg Aaron gitárja szokott vékony lenni, de itt most az is lemezminőségben döngölt, mint ahogy az egész produkció is. A Lost sosem a vehemens színpadi jelenlétről volt ismert, és most sem történt túl sok minden azon kívül, hogy kijöttek és eljátszották a dalaikat; ám ahogy két éve a Balaton partján, úgy most is bebizonyították, hogy még mindig nagymesterei a szakmájuknak. Mivel rendszeresen jönnek hozzánk, ezért volt viszonyítási alap, és bár a sok koncert között voltak halovány alkalmak is, ez az este közel hibátlan volt.

Ahogy az 5 feketébe öltözött zenész felvonult a középkori hangulatú intro alatt, már annak megvolt a hatása, és ez a monumentális, elegáns légkör mindvégig velünk maradt. A zenéjükben egyszerre van ott a gyötrelem, és közben mégis szárnyaló íve van az egésznek. A 2015-ös albumon Nick megint elővette azt a hörgős tónusát, amelyet utoljára a 90-es évek elején vetett be, és amellyel a Dürerben sem vallott szégyent. Talán lehetett volna egy kicsivel több kakaó az éneken, és amikor valaki ezt megjegyezte az első sorokból („Nick, nem hallunk téged”), Mr. Holmes jellegzetes, fapofával előadott humorát is megcsillogtatta („Én se magamat, de oda se neki”). A beköszönése is ütött („Mi vagyunk a Paradise Lost, egy norvég death zenekar Svédországból”), és az is jópofa volt, ahogy a közönség egészségére ivott, majd eljátszotta, hogy a sörtől elment a hangja. Sokat nem konferált, de azért ott is szellemeskedett egy sort, mikor az As I Die előtt benyögte, hogy meglepő módon a következő szám is a halálról szól. Vidám egy zenekar a PL, efelől semmi kétsége ne legyen senkinek.

A műsor gerincét adó The Plague Within szerzemények mellett arra is ügyeltek, hogy néhány kevésbé egyértelmű darabot is előráncigáljanak, így jött a 91-es Gothic-ról a The Painless, és irgalmatlanul nagyot szólt az In Requiemes Praise Lamented Shade is. Az viszont továbbra is bántja a csőröm velük kapcsolatban, hogy most sem játszottak többet uszkve 80 percnél, pedig bőven lett volna még miből válogatniuk. Hogy mást ne mondjak, egy The Last Time, egy True Belief, egy One Second és egy Tragic Idol minden megerőltetés nélkül jöhetett volna. És tudom, hogy felér egy Istenkáromlással, de ezzel az állat hangzással szívesen meghallgattam volna egy So Much Is Lostot is…

A PL intenzitásban most sem hazudtolta meg magát: a kopasz Aaron a maga szokásos módján előre hátra hintázott, mint részeg egyetemista hajnali 3-kor a 907-es éjszakain, Nick kétségbeesetten kapaszkodott a mikrofonba, a basszer Steve mozgásmennyisége gyakorlatilag mérhetetlen volt, míg a raszta gitáros Greg a maga egyedi módján varázsolt a hangszerén, és hol a szövegeket énekelte átszellemülten, hol a derékig érő rőzséjét reptette. Aki viszont látvány szempontjából mindenkit felülírt, az a dobos, Waltteri Väyrinen volt. Esetében azt írni, hogy srác, semmi esetre sem túlzó, hiszen kábé a tagok gyereke lehetne - még talán borotválkoznia sem kell. Szemtelenül fiatal korát meghazudtolva viszont olyan elképesztő lazasággal és pontossággal játszott, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. És egyetlen díszítést vagy pörgetést sem spórolt ki, sőt, gyakran még rá is tett egy lapáttal a lemezes verziókra. Tudom, hogy csak besegít ezen a turnén a Lostnak, de ha úgy adódna, hogy végleg mellette tennék le a voksukat, azzal egyáltalán nem csinálnának rossz vásárt.

Az utolsó Say Just Words-szel (mi más lett volna?) még felidézték, hogy valaha az elektronika volt a fajsúlyosabb a zenéjükben, semmint a torzított gitár – és mellékesen abban a korszakban is királyok voltak -, majd Nick olyan sebesen hagyta el a színpadot, hogy a „Thank” után a „you” talán már az öltözőben találta. De ez Nick, és ez a Paradise Lost, és mi így szeretjük őket. Főleg egy ilyen lehengerlő koncert után.

Fotók: Demjén Zoltán