Minden évben más-más magyar dalt választanak, idén az Ivan & The Parazol Together című száma lesz az idei Sziget Fesztiválköztársaság „himnusza”.

Az idei évben a választás az Ivan & The Parazol legújabb lemezének, a Mode Bizarre korongnak egyik számára esett. Tavaly a Punnany Massif Szabadon című dalát választották, idén azért döntöttek a szervezők a Together mellett, mert szerintük ez a dal szintén jól passzol a Szabadság Szigete üzenetéhez.

„Szigetes feszitvál polgárokként felemelő érzés, hogy a hatalmas bulikat adó, zseniális koncerteket szolgáltató és annyi élményünkhöz köthető fesztiválnak most mi szolgáltathatjuk a himnuszát. “Ez a rendezvény országunk és Budapest hírét is messzire viszi és öregbíti, és most így a mi zenénket is nagyon sokan meg fogják ismerni. Remélem ezt a dalt majd sokakkal együtt tudjuk énekelni a fesztiválon, egy koncerten, vagy majd csak otthon merengve arról, hogy mi is történt ez évben a Szigeten!"  – mondta Vitáris Iván, azenekar énekese.

Nem, ez nem áprilisi tréfa. Májusban új Michael Jackson-lemez jelenik meg, ráadásul valóban új korong lesz, és nem egy best of válogatás.

Külföldön május 13-án jelenik meg a Pop királyának posztumusz albuma, amely valóban egy új korong és nem válogatás lesz. Az album az XSCAPE címet kapta és olyan Jackson által szerzett, felénekelt dalok kapnak rajta helyet, amelyek korábban még soha egy albumon sem jelentek meg. Az album producere L.A. Reid, aki megkapta Jacko zenei anyagait, hogy azokból dolgozhasson. A sima lemez nyolc új dalt tartalmaz majd, a deluxe verzión a számok az eredeti változatban is szerepelni fognak, úgy, ahogy azt Jackson hagyta.

Megérkeztek. Léteznek. És itt az ideje, hogy ezt elmondjuk. Pontosabban nem is mi, hanem Kari Rueslatten. De ő erre egy még tökéletesebb és testhezállóbb eszközt választott. A hangját. Az énekét. A zenét. Abban pedig szépséget, hangulatokat, csendesen gyöngéd melankóliát.

„Az a versszak és refrén, ami képes működni egy szál zongorával, az megállja a helyét a stúdióban, más hangszerekkel körbevéve is” – ars poetica a norvég énekesnő legújabb lemeze mögött. A legújabb, majd’ 10 év elteltével. A norvég énekesnő, aki a kultikusnak bátran nevezhető The 3rd and the Mortalban is kieresztett a torkán ezernyi érzést. Majd négy szólóalbum után eltűnt. Egészen mostanáig. Kár lett volna, ha némaságba száműzi önmagát.

De újra van mit mondania. Talán azt, hogy mennyi szépség bujkál körülöttünk. Mennyi minden van, amit hangokból képekké lehet változtatni. Hogy a csendet nagyon finom szövetté lehet formálni, ami alig rezdül, ám ez az aprócska nesz is elég ahhoz, hogy rád szabadítson érzéseket, emlékeket, pillanatokat. Hogy megmutassa, mennyire kifejező lehet egy dalcím. Elolvasod, és máris ott egy elképzelés. Amire az ének és az egyszerű zenei kísérőszínek (dob, gitár, zongora) ráerősítenek. Felmerül benned, hogy ilyet talán csak tényleg északon lehet alkotni, ahol még az ember nem vesztette el teljesen kapcsolatát a környezetével.

Rejtőzködni hidak alatt, sebesen futó patakok kavicsos partján, kacagva, haraphatóan tiszta levegőben. Vagy, ahogy kinézel az ablakon, és a Wintersong zongorabillentyű koppintásaira landolnak a párkányon a hópelyhek, és felöltöztetik menyasszonynak a tájat. Ahogy a bánat napjain szürkére fested a szivárványt, mert ott van az, csak most a színeid megkoptak kissé. Ahogy látod, hogy esős napok várnak rád, de tudod, hogy kell az eső, hogy utána jöjjön a nap, jöjjön a szivárvány, újra színesben, ezer árnyalattal. Fekszel a parton, nézed a kék eget, és a mosolyod láttán keringőre kelnek fent a felhők, és ott táncolsz velük te is. És az utolsó két dalban itt maradsz, és csak te, csak te… és ezt az egészet csak te tudhatod, csak te értheted, csak te érezheted át…

Kari Rueslatten nem fog berobbanni a sikerlistákra, nem lesz tele vele a kereskedelmi média. Mégis, sokkal maradandóbbat és értékesebbet hozott létre, mint ezer más előadó ebben a világban. A Time to tell egészen óvatosan lopakodik közel hozzád, akár a fokozatosan kibomló tavasz, a napról napra zöldülő ágakkal, a madárfüttyös kerttel, lustán lebegő függönnyel, bájjal, kedvességgel, egy kis pajkossággal, szépséggel és nyugalommal (meg a Nightwish billentyűs Tuomas Holopainennel a Why So Lonely-ban).

Zaklatott lelkeknek receptre írnám fel ezt az albumot. A XXI. századi embernek receptre írnám fel ezt az albumot. De ha mást nem, mert rohanó világban élünk, ahol semmire sincs idő, akkor csak az utolsó dalt. Only You Know. Hogy minél többen tudják. Eljött az idő hozzá.

Különleges produkcióban volt része annak, aki vasárnap este a Művészetek Palotájában járt: a könnyűzene velejét kapta a Matt Bianco és egy big band együttműködésében.

Kezdjük akkor a konklúzióval: rég jártam olyan jó hangulatú, annyira összeszedett és annyira profi koncerten, mint amilyet a Matt Bianco és az amszterdami Concertgebouw dzsesszzenekara adott vasárnap este a Művészetek Palotájában. Jobb lenne persze megfordítani a fellépők sorrendjét: bár a húzónév egyértelműen a nyolcvanas években óriási sikereket aratott, pár éve újra összeállt Matt Bianco volt, a koncert alapját a Henk Meutgeert vezette big band adta. Az ő vendégük volt a Mark Reilly énekes és Mark Fisher billentyűs alkotta zenekar, a bő másfél órás produkció dalainak többségét is az ő szerzeményeik adták.

Azok kedvéért, akik a nyolcvanas években mással voltak elfoglalva, mint a Petőfi Rádió hallgatása: a Matt Bianco az úgynevezett jazz pop brit könnyűzenei irányzat egyik legsikeresebb csapata volt, valahol félúton a The Style Council funkos, dzsesszes újhulláma és Sade légies muzsikája között. A big bandes feldolgozás tehát nem idegen a zenéjüktől, ellentétben azzal a tömérdek pop és rockzenésszel, akik az elmúlt bő tíz évben „klasszikus feldolgozással” próbálták feldobni lassan, de biztosan masszív unalomba fulladó karrierjüket. Persze Sting is nagyon kúl volt, de még Rod Stewartnak is jól állt a szmoking, ám a Matt Bianco dalai szinte kiáltottak az után, hogy a maximum egy fúvósszólóval feldobott szintetizátoralap helyett egy normális zenekar játssza el őket.

A Jazz Orchestra of the Concertgebouw ráadásul jóval több, mint egy „normális zenekar”. A világ egyik legjobb big bandjéről van szó, kiváló zenészek láthatóan összeszokott csapatáról, akik vélhetően ugyanolyan természetességgel és profizmussal nyúlnak egy Dizzie Gillespie-szerzeményhez, mint olyan dalokhoz, mint a Half a Minute, a Whose Side Are You On, vagy a Don’t Blame It on That Girl.

Ha nagyon kötözködni szeretnék, lehetne írni arról, hogy néha nem állt még össze a pörgő ritmus és a nagyzenekar – ez volt a közös produkció premierje –, vagy hogy az amúgy sugárzó vokalistalányok messze vannak a Matt Bianco eredeti felállásának legendás énekesnőjétől Basiától.

De nem fogok kötözködni. Vasárnap este a Müpában egyszerűen jól éreztem magam, és mostantól egy pillanatig sem fogom cikinek érezni, ha Matt Biancót hallgatok felmosás közben.

Fotó: MTI

Jóképű, gyönyörűen énekel és még tangózik is. Kell ennél több, hogy egy férfi levegyen egy nőt a lábáról? Valószínűleg nem sok minden, mert az Uruguay-i születésű Erwin Schrottnak világszerte rengeteg hölgy rajongója van, április 2-án pedig várhatóan a magyar hölgyeket is elkápráztatja a Vígszínházban, ahova a Rojotango Live című estjével érkezik. A Budapesti Tavaszi Fesztivál vendégeként hazánkba érkező művésszel beszélgettünk, akinek egy különleges kívánsága is van a magyar közönséghez.

A fiatalok általában vagy pop- vagy rockénekesek akarnak lenni. Hogy jött, hogy ön mégis inkább operát énekelne?

Egyszerűen csak így történt: eldöntöttem, hogy operaénekes akarok lenni. Hiszek abban, hogy ha valami iránt elhivatottságot érez az ember, akkor a lehető legtöbbet meg kell tennie azért, hogy kövesse azt az álmát, még ha furcsának tűnik is az adott dolog. Semmi rossz nincs abban, ha valaki popsztár vagy focista akar lenni, de nem minden gyerek vágyik ezekre. Van olyan gyerek, aki operaénekes akar lenni, én az egyik voltam közülük.

Uruguay-ban nem furcsa, ha egy kisfiú ezt a pályát választja?

Amikor gyerek voltam Uruguay-ban még diktatúra volt. Emlékszem a kijárási tilalomra, a nehéz időkre és arra, hogy néma zongoránál gyakoroltam a konyhában. A karrierválasztás természetesen később jött, bár mindig is szerettem az előadóműészeteket. A végső döntést azonban később, a tinédzserkorom végén hoztam meg. Lehettem volna ügyvéd is, de végül úgy döntöttem, hogy inkább kottákat tanulok, mintsem jogi paragrafusokat. 

Hogyan jött a tangó az életébe?

Az édesapámnak köszönhetően a tangó zene az első dolgok között van, amire emlékszem, ugyanis apu minden reggel, amikor felkelt azonnal bekapcsolta a rádiót, amiből áradt a zene – még ma is ugyanígy csinálja.Volt, hogy úgy is ébresztett, hogy a fülemhez tette a rádiót, amelyből az a zene szólt, amit ő imád. Így általában tangó és opera énekesekre ébredtem reggelente. Így hamar megtanultam szeretni a klasszikus zenét, az operát és a tangót, köszönhetően a szüleimnek. Hamar rájöttem, hogy nem csak hallgatni szeretem ezt a zenét, hanem szívesen énekelném is.

Tangózni is tud?

Természetesen!

Hogyan illeszkedik egymáshoz az opera és a tangó?

Mindkét zene tele van szenvedéllyel: az opera erős érzelmekről, érzésekről – ezek között olyanokat találunk, mint a szerelem, kétségbeesés, düh, bosszú, szomorúság, boldogság... –  szóló történetet mond el, ezeket hosszan kibontva, három órán (vagy akár még tovább) keresztül. Ugyanezt a tangó zene három perc alatt teszi meg.

Mit nehezebb énekelni: operát vagy tangót? 

Igazából egyikről sem mondanám azt, hogy nehezebb, mint a másik. Csak különbözőek: más énektechnika szükséges az előadásukhoz. Az operát az ember társulatban énekli, a színészek kommunikálnak egymással a színpadon, a karakterben játszanak, miközben egy nagy zenekar játssza a zenét. A tangóéneklés általában szólóelőadás, minden dalnak megvan a maga története. Ez a különbség köztük és ez a szépségük is.

Az eddigi szerepei közül, melyik volt az önhöz legközelebb álló karakter?

Vicces karaktereket szeretek megformálni, mert élvezem, ha mosolyt csalhatok a közönség arcára. Az egyik kedvencem Donizetti Szerelmi bájitalából Dulcamara karaktere. Látja, a zeneszerzők, aki az olyan mély hanghoz, mint az enyém kétféle karaktert képzeltek el: vagy a története gonoszát írják ránk, vagy a vicces srácot. Dulcamara az utóbbi: annak ellenére, hogy sarlatán, nem gonosz, csupán egy kicsit átveri az embereket azzal, hogy az olcsó bort, amit árul, csodaszernek tünteti fel. És imádom, ahogy viselkedik a színpadon! A gonoszok is érdekesek, mert velük felfedezhetem az emberi jellem sötét oldalát, de az igazság az, hogy semmi sem lehet jobb, mint megnevettetni az embereket.

Mit gondol, melyik a világ legjobb operája?

Ó, nem tudom. Az éppen aktuális hangulatomtól függ... Néha úgy ébredek fel, hogy Verdi őrült vagyok, egy másik napon nem tudok Mozart nélkül élni, harmadnap pedig azt érzem, meghalnék, ha a francia operák nem léteznének... Nem tudok választani, imádom az operát, igazából mindenféle zenét imádok, nem tudok nélküle élni.

Említettük, hogy különleges kérése van a magyar közönséghez. Mi ez pontosan?

Április 2-a az Autizmus Világnapja, ilyenkor az emberek általában kék szalagot viselnek, hogy kifejezzék támogatásukat. Mi ezzel szemben azt szeretnénk kérni, hogy, akik eljönnek az estére, azok viseljenek valami kéket aznap. A kék bármely árnyalatát választhatják és lehet szó csak egy ingről, nyakkendőről vagy akár teljes kék öltözetről is, bármiről, ami kék. Tényleg bármi megteszi. Szeretnénk az előadás végén egy csoportképet csinálni, amelyben mindenki kékben van, hogy ezzel is kifejezzük a támogatásunkat.

Igazi díva mutatta be a hagyományos portugál zenei stílust, a fadót a Müpa közönségének, a Budapesti Tavaszi Fesztiválon. Előadása azonban távolról sem volt hagyományos.

Ez a fado (magyarul meg sors) – hallottuk az egyetemen valamelyik portugál civilizációról szóló előadáson, és a play gomb lenyomása után jött a sokk. Az Uma Casa Portuguesa – Amália Rodrigues, minden fadoénekesnők legnagyobbika, amint a portugál vendégszeretetről dalol. Mi meg csak ültünk, figyeltük, ahogy egy nő furcsa technikával, nagyon erős hangon énekel, és nem értettük, mit lehet ezen szeretni.

Azóta eltelt húsz év: jártunk fadoesten falusi kocsmában és többezres koncertteremben, meghatódtunk Zeca Afonso házánál, sírtunk Carlos Paredes gitárjátékán, elejtettünk egy könnycseppet, amikor 1999-ben egy portugál-magyar focimeccs előtt Eusébio is gyászolta Amáliát, minden fadoénekesnők legnagyobbikát. Mi tagadás, megszerettük a fadót. Eközben pedig Portugáliában felnőtt egy generáció, amely – velünk együtt – megtalálta az utat a hagyományos stílushoz, amikor egy nő furcsa technikával, nagyon erős hangon énekel.

Ennek a generációnak egyik legnevesebb tagja Dulce Pontes, aki popénekesként kezdte karrierjét (még egy Eurovíziós dalfesztiválon is képviselte hazáját 1991-ben), szombaton pedig a Művészetek Palotájában lépett fel. És a koncerten azt már az első pillanattól világossá tette: a fado drámaiságát maximális fordulatszámon fogja átadni közönségének. Sőt, ennek rendel alá mindent, főleg a fado alapjának tekintett portugálgitár-játékot. Itt az énekesnő hangszere, a zongora, de még ennél is jobban az ütőhangszerek domináltak – előbbitől igazi világzene kerekedett a fadóból, utóbbi pedig a portugál népzenék hangulatát idézte fel a Müpa közönségének. Mindezt modern hangszereléssel, eredeti hangon – nem az elmúlt években divatos, technóba hajazó, amúgy igen remek fadofeldolgozások, de szerencsére nem is Dulce Pontes kilencvenes években hallott, szintetizátorral kísért dalait idézve.

Ám ez a világ is igencsak távol van már a lisszaboni tabernákétól: pontosan megkomponált előadást láttunk, pont annyi manírral, amennyi egy fado-dívától elvárható, ám anélkül, hogy zenészei alkalmat kaptak volna a kibontakozásra. Dulce Pontes persze gond nélkül uralta az előadást, hangjával pedig igazi csodát adott közönségének, mégis kicsit önzőnek tűnt így a produkció. Annál is inkább, mivel hallottuk-láttuk, hogy a zenekar tagjai is kiválóak, azt pedig tudjuk, a Müpában nem csak az ének, de az a csodálatos gitár is olyan hangon szól, amelyet megérdemel.

Aztán csak nevettünk saját magunkon: lám, húsz év alatt nem csak megszerettük a fadót, de egyenesen számon kérjük, ha nem olyan, ahogy megszoktuk Amáliánál, minden fadoénekesnők legnagyobbikánál.

Fotók: Kotschy Gábor

Mindig felkapjuk a fejünket, ha az egyetemes popkultúra egy olyan ikonja jelentkezik új albummal, mint Kylie Minouge. Ám a Kiss Me Once után előbb lett volna kedvünk vombatokat csókolgatni, mint az ausztrál énekesnőt akár egyszer is.

Valószínűleg senki számára nem hat az újdonság erejével, hogy Kylie Minogue túl van már pályája csúcsán. Az elmúlt évek inkább a különböző kitüntetések és érdemrendek átvételéről szólt az ausztrál díva életében (hazája mellett többek között brit birodalmi tisztikeresztet, francia részről pedig az egyik legmagasabb, művészetért adható rendi keresztet kapott).

Karrierje során Kylie a klasszikus pop műfajától egyre erősebben a dance világa felé fordult, nem is hiába, hiszen Come Into My World című dala meghozta számára a Grammy-t a Legjobb Dance Felvétel kategóriában. Azonban ennek már tíz éve, és az énekesnő nem tudott azóta maradandóval előrukkolni. Komolyabb jelölés közelébe utoljára 2009-ben került X című albumával, ami a második Grammy-díjat hozhatta volna meg neki, de ez sem jött össze végül. 

Minden esetre ő az az énekesnő, akinek az új zenei anyagait már csak a neve miatt is meghallgatjuk, ám a Kiss Me Once úgy pörgött végig a lejátszónkon, hogy szinte észre sem vettük, hogy szól itt valami. Alig találunk olyan dalt, aminek komolyabb esélye lesz rádiós lejátszási listákra kerülni, habár a "Kylie Minogue új dala" felvezetés még mindig sokra képes. Ha pozitívat kéne mégis mondani a korongról, akkor a nyitódalt, az Into The Blue-t emelnénk ki, valamint az album címadó dalát, a Kiss Me Once-t emelnénk ki, ezek jó értelemben kiemelkedni az egyébként kissé egysíkú dalok sorából. 

Az az összbenyomásunk a Kiss Me Once kapcsán, mintha egy dj-k számára készült nyersanyaglemez lenne, amiből ők nyilván nagyon sok jót is ki tudnak hozni, de ez inkább negatív kritika, mintsem pozitív. Reméljük, hogy a következő zenei anyag minden mostani kritikánkra rácáfol, mi biztosan meghallgatjuk majd azt is. 

A puszi most nem jár. 

Tavalyi sikere után ismét egyedülálló produkcióval érkezett a Recirquel az idei Budapesti Tavaszi Fesztiválra. A Vági Bence vezette társulat A meztelen bohóc című előadással most is magasra tette a mércét és újabb jelentős lépést tett, hogy a műfajjal még csak ismerkedő hazai egy közönség különleges élménnyel azonosítsa a kortárs cirkuszt.  

Hiszen mi is jut eszünkbe először a cirkuszról? Fogadni mernék, hogy ötből legalább hárman rávágják: a bohóc. Ez a csetlő-botló, ügyetlenkedő figura ugyanis, akinek valahogy mindig túl nagy a cipője és elszabott a ruhája, egyetlen műsorból sem hiányozhat. Ő az, aki apró trükkökkel, ártatlan tréfákkal szórakoztat minket két főprodukció között, amíg az artisták vagy az oroszlánidomár felkészül. A klasszikus cirkuszban legalábbis ilyen. Magyarország első újcirkusz társulatának legújabb produkciójában azonban egy merész kísérlettel főhőssé emelkedik, aki kilépve a hagyományos játékos miliőből zavarba ejtően hús-vér emberré válik.

Vági Bence rendező-koreográfus a mesélő bohóc figurájával, illetve a darab többi produkciója során is nagyon ügyesen egyensúlyoz a drámai mondanivaló és a könnyed humor között. A darab minden apró részlete – a bohóc monológjaitól a finoman kidolgozott koreográfiákon át a művészek arcjátékáig – képes megérinteni a nézőt, miközben a direkt poénok folyamatosan emlékeztetnek minket, hogy színházban vagyunk, és ez az egész csak játék. Olyan játék, amely leginkább az életünkre hasonlít.

Az újcirkuszra jellemzően az előadók nem csupán a magasban, elérhetetlen távolságban mutatják meg lélegzetelállító mutatványaikat, hanem maszkjukat és jelmezüket levetve fokozatosan kitárulkoznak, megszólítják és bevonják a közönséget, akik egyébként élvezettel játszanak is velük. Ahogy az Egyedi Brigitta (más napokon Farkas Gábor Gábriel) által zseniálisan megformált bohóc a darab elején mondja: olyan nézőre van szükség, aki nem csak néz, de érti is, amit lát. Ez az újfajta előadásmód ugyanis már nem csak a lenyűgöző látványon keresztül kíván hatni a közönségre, hanem sokkal személyesebb bevonódást kíván elérni, ami a nézőkkel való közvetlen kapcsolatban is megmutatkozik. Remek példa erre az első nagy közös jelenet, amelyben a színészek levonulnak a színpadról és a közönség közé ülve egy ideig ők is mintha nézőkké válnának.

Természetesen azoknak sem kell csalódniuk, akik elsősorban a látvány kedvéért váltanak jegyet A meztelen bohócra, hiszen a korábbi produkcióban már bemutatkozott fiatal artisták (Herczeg Richárd, Illés Renátó, Veres Zsanett, Pintér Áron, Lakatos Leonetta) számos lélegzetelállító szóló és páros számot mutatnak be a hozzájuk csatlakozott táncosokkal, és a többszörös díjnyertes gumiasztal csapatattal, a WallKings-szel. Mindezeket a show-elemeket Czigány Judit éneke és Sárik Péter külön az előadáshoz komponált zenéje kíséri, utóbbi színvonala miatt önálló produkcióként is megállná a helyét.

 A Recirquel A meztelen bohóc című darabját a március 28-i ősbemutató után március 29-én és 30-án láthatja a közönség a Művészetek Palotája – Fesztivál Színházában, már akinek sikerült rá jegyet váltania, ugyanis az összes tavaszi fesztiválos előadásuk telt házas. Legközelebb áprilisban és májusban lesz látható a produkció a MÜPÁ-ban.

Fotó: MTI