Andrew Nicoll könyve a XX. század, számunkra már szépia-tónusú, nosztalgikus homályba veszett elejére repít vissza, amikor akár egy egész országot megszerezhetett bárki. Villámsebes nemzetközi kommunikáció, adatbázisok, internet híján csupán megfelelő elszántság és pofátlanság kellett hozzá - na meg persze az sem volt hátrány, ha az ember a cirkusz tettetésre épülő világából érkezett. A Ha ezt olvasod, én már nem leszek című regény humoros, keserédes merengés egy korról és egy világról, amelyben tényleg csak a képzelet szabta meg a tettek határát.

Otto Witte ereje teljében lévő, hatalmas termetű és impozáns bajuszú hamburgi akrobata. A vándorcirkusz, amelyben éppen dolgozik Budapesten állomásozik (de hogy Budán vagy Pesten, azzal nincsenek teljesen tisztában), amikor is, egy dorbézolással töltött délután különös újságcikkre bukkannak a helyi lapban. Már önmagában az is elég furcsa, hogy egy egész ország, nevesen Albánia, uralkodót keres, de a csatolt kép alapján a török herceg, aki számára elsődlegesen fenntartják a trónt, egy az egyben Otto hasonmása. Az alapvetően opportunista cirkusziak fejében azonnal megfogalmazódik a jövedelmező ötlet: a cirkusz bevételét "kölcsön" véve elutaznak a messzi Albániába, ahol Ottót a trónra ültetve luxusban élik le hátralévő napjaikat. Elhanyagolható morális vívódás után Otto és legjobb barátja, Max, a fifikás táncosnő Tifty, a bölcs Professzor illetve gyönyörű lánya, Sarah egy elkötött tevével egyetemben felkerekednek, hogy meghódítsanak egy országot. A kalandok természetesen csak ekkor kezdődnek...

A regény viszont már az elejétől tudatja az olvasóval, hogy nem úgy végződnek, mint ahogy akár a szereplők, akár mi gondolnánk. A cselekmény ugyanis két idősíkon folyik: Otto és kompániájának történetét az öreg Otto elbeszéléséből ismerhetjük meg, aki cirkuszkocsijába visszahúzódva várja, hogy abbamaradjon a szövetséges bombázás. Mint az sejthető, az idős Otto jelene sem izgalmak nélküli, így a két sík közötti ugrálás nemhogy tompítja, de dúsítja a regény érdekességét. Arról nem is beszélve, hogy - mint minden, több idősíkot használó elbeszélésnél - egyfolytában ott motoszkál az ember fejében a sok kis kérdés arról, hogy hogyan jutott el a főhős egyikből a másikba. Nicoll mesterien játszik ezzel is, miközben a könyv mindvégig könnyed marad, hiába látjuk, hogy nem éppen boldog véget ért Otto élete. A történetmesélés érdekesen ugrál az objektív(nak tűnő) és a naplószerű stílus között, nem egyszer rá is világítva, hogy, mivel maga a főhős sorait olvassuk, soha nem lehetünk biztosak azok teljes igazságtartalmában. Egy öregember nosztalgikus merengésébe csomagolt Rejtő-kalandot olvashatunk - és ugyan kiben ne merült volna már fel a gondolat, hogy amit a nagyszülei mesélnek, annak mekkora része valóság, és mekkora a mese, vagy a lyukacsos emlékek felnagyító, legendává tévő hatása?

A Ha ezt olvasod, én már meghaltam is ilyen, kedvesen fantasztikus sztori, amiről, ha lerántjuk a legendás felszínt egy izgalmas korrajzot és egy öregember olykor szívszorító, de határtalanul élvezetes életét találjuk meg. Mert kiben ne élne a vágy, hogy nyomot hagyjon a világban, hogy a halálával ne tűnjön el teljesen az emberek emlékezetéből? Van egy mondás, miszerint mindenki maga írja a saját legendáját, hát pont "a világ legnagyobb kalandora" ne élne ezzel a lehetőséggel! Aztán kis tudja, a végén még az is kiderülhet, hogy minden egyes szava igaz volt - akárhogy is, olvasni őket mindenképpen remek élmény.

A kötet a Gabo Kiadó gondozásában jelent meg.