Különleges produkcióban volt része annak, aki vasárnap este a Művészetek Palotájában járt: a könnyűzene velejét kapta a Matt Bianco és egy big band együttműködésében.

Kezdjük akkor a konklúzióval: rég jártam olyan jó hangulatú, annyira összeszedett és annyira profi koncerten, mint amilyet a Matt Bianco és az amszterdami Concertgebouw dzsesszzenekara adott vasárnap este a Művészetek Palotájában. Jobb lenne persze megfordítani a fellépők sorrendjét: bár a húzónév egyértelműen a nyolcvanas években óriási sikereket aratott, pár éve újra összeállt Matt Bianco volt, a koncert alapját a Henk Meutgeert vezette big band adta. Az ő vendégük volt a Mark Reilly énekes és Mark Fisher billentyűs alkotta zenekar, a bő másfél órás produkció dalainak többségét is az ő szerzeményeik adták.

Azok kedvéért, akik a nyolcvanas években mással voltak elfoglalva, mint a Petőfi Rádió hallgatása: a Matt Bianco az úgynevezett jazz pop brit könnyűzenei irányzat egyik legsikeresebb csapata volt, valahol félúton a The Style Council funkos, dzsesszes újhulláma és Sade légies muzsikája között. A big bandes feldolgozás tehát nem idegen a zenéjüktől, ellentétben azzal a tömérdek pop és rockzenésszel, akik az elmúlt bő tíz évben „klasszikus feldolgozással” próbálták feldobni lassan, de biztosan masszív unalomba fulladó karrierjüket. Persze Sting is nagyon kúl volt, de még Rod Stewartnak is jól állt a szmoking, ám a Matt Bianco dalai szinte kiáltottak az után, hogy a maximum egy fúvósszólóval feldobott szintetizátoralap helyett egy normális zenekar játssza el őket.

A Jazz Orchestra of the Concertgebouw ráadásul jóval több, mint egy „normális zenekar”. A világ egyik legjobb big bandjéről van szó, kiváló zenészek láthatóan összeszokott csapatáról, akik vélhetően ugyanolyan természetességgel és profizmussal nyúlnak egy Dizzie Gillespie-szerzeményhez, mint olyan dalokhoz, mint a Half a Minute, a Whose Side Are You On, vagy a Don’t Blame It on That Girl.

Ha nagyon kötözködni szeretnék, lehetne írni arról, hogy néha nem állt még össze a pörgő ritmus és a nagyzenekar – ez volt a közös produkció premierje –, vagy hogy az amúgy sugárzó vokalistalányok messze vannak a Matt Bianco eredeti felállásának legendás énekesnőjétől Basiától.

De nem fogok kötözködni. Vasárnap este a Müpában egyszerűen jól éreztem magam, és mostantól egy pillanatig sem fogom cikinek érezni, ha Matt Biancót hallgatok felmosás közben.

Fotó: MTI