A Nemzeti Színház idei évadának egyik utolsó bemutatójaként Paul Claudel és Arthur Honegger Johanna a máglyán című művét tűzte műsorára. A dramatizált oratórium ezúttal Vidnyánszky Attila rendezésében kelt életre és az április 8-án záródó első Madách Nemzetközi Színházi Találkozó záróakkordjaként is szolgált.
Honegger szövegkönyve szerint Johanna történetébe akkor kapcsolódunk be, miután elfogják, és az ítélet után halálra várva visszaemlékezik gyermekkorára és mindazokra a csodás tettekre, amelyek során az általa vezetett királyi hadsereg újra egyesítette Franciaországot. A darab cselekménye tehát már semmilyen konfliktushelyzetet nem rejt magában. Nincsenek fordulatok, szembenállások, csak a teljes passzivitásba vetett Johanna, akinek vergődését és teljes kilátástalanságát csak a néhány flashback-szerű kép oldja fel, amikor gondtalan gyermekkorát idézik meg a színpadon.
A meglehetősen szokatlan drámai szituáció a zene dominanciáját vonja maga után, így a darabban kiemelkedő szerephez jut a MÁV Szimfonikus Zenekar, a Budapesti Stúdió Kórusa, a Honvéd Férfikar és a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola gyermekkara, akik nem csak zeneileg, de dramaturgiailag is szerves részét képezik az előadásnak. Vidnyánszky pedig látvány tekintetében sem adja alább. A színen szinte végig jelenlévő kórusok mellett már-már felfoghatatlan díszlet- és jelmezarzenált vonultat föl az alig másfél órás produkció során.
A kezdő jelenetben hatalmas könyvek lapjai hullnak a szereplők lábai elé, miközben emberek tekeregnek a hatalmas háttér falán. Egy hordágyon angyal szobrot hoznak be, majd megjelenik a hatalmas kard, aztán Johanna egy lángoló könyv mellé kuporodik. A következő jelenettel pedig kezdetét veszi a vizuális orgia, amelynek hullámaival a néző egyre nagyobb értetlenségbe sodródik. Közben hamar rájövünk, hogy mindebben koncepciót vagy bármilyen kiforrott szimbolikát kár is keresnünk, jobban tesszük, ha csak ámulunk az elénk tárt csodákon, és Bozsik Yvette koreográfiáin.
Az egyetlen felvonásnyi alkotás során teljes gőzzel üzemel a Nemzeti híres szcenikai gépezete. A színpad egyszerre akár négy-öt részre is bomlik, teljes kórusok süllyednek a mélybe és emelkednek ki a semmiből pillanatok alatt, miközben hol lángol, hogy villog, máskor teljesen elsötétül minden. Egyik pillanatban még a pokol legmélyebb bugyrában érezzük magunkat, néhány perccel később az égből hatalmas virágos mezőt terítenek elénk, majd szüreti mulatságba csöppenünk. Több mint száz embert mozgató kusza embertömeg hömpölyög, amelyben a néző könnyen eltéved. Részben a színház rossz akusztikájának és a problémás hangosítás miatt is sokszor nem tudjuk, kire figyeljünk.
Mindezt a kavalkádot Olekszandr Bilozub megdöbbentően abszurd jelmezei teszik teljessé, aki egyben az előadás díszleteinek megálmodója is. A „kiválasztott szüzet” elitélő esküdtszék hatalmas birkafejekkel bólogat az ítélethez, miután az elnökük, egy hatalmas disznó kihirdeti azt. És mi más lehetne mindehhez a jegyző, ha nem egy szamár? Udvaros Dorottya méretes műmellekkel alakítja a Hordó anyját, amelyekből egy jelenet erejéig bor fakad, Bodrogi Gyula Lisztes molnárja pedig Tim Burton világát idéző alul-felül kerekes tolószékbe kényszerül. S bár nem színészek, csupán táncoló óriás kártyalapok testesítik meg, színre lépnek az európai politika élet kulcsszereplői is – nagy kár, hogy a karikatúrákat csak az első három sorból lehet látni.
A díszletek és jelmezek súlya alatt mintha elveszne a színészi játék. Az énekesek mellett a főszereplőknek csak prózai szerep jut, és a Szent Johannát megformáló Tompos Kátyán (váltott szereposztásban Kiss Emmán) kívül árnyalt alakításra lehetőség sem nagyon kínálkozik a zenei egységek között csupán összekötő funkciót betöltő prózai jelenetekben. Tompos Kátya azonban minden kínálkozó eszközt ügyesen kihasznál. Johannája amellett, hogy csupa áhítat, emberi és hiteles is, és kétségbeejtő helyzetében az őrület jeleit is fel-felvillantja, ahogy elkerülhetetlenné válik számára a halál.
A mű végére a főszereplő mennybe menetelében csúcsosodik ki a történet, aki egy ügyes dublőri trükkel egyik pillanatról a másikra emelkedik fel a magasba, majd kilép a nézők közé, hogy elmondja a művet összefoglaló záró monológját, amelynek fő gondolata az isteni jóság és a szeretet mindenhatósága. Ezután legördül a függöny és a közönség mintha tanácstalanul várná a folytatást, valami végső konklúziót, de hiába. A monumentális káosz csak tátongó űrt hagy maga után, így a közel másfél óra végül nem válik többé, mint az angyali jóság elkerülhetetlen bukásának krónikájává egy olyan világban, ahol minden fekete és fehér, állatiasan alantas, romlott és kegyetlen, vagy istenien áhítatos és megkérdőjelezhetetlenül jó.
Fotó: MTI