Nem a grúz Tbiliszi Állami Zenés és Drámaszínház társulata az első és biztosan nem is az utolsó, aki Shakespeare modernizálásával próbálkozik. Ám megannyi félre vagy csak félig sikerült, nyögvenyelős előadás közül messze kiviláglik az ő Macbethjük. Egy olyan lebilincselően kreatív darabot láthattunk a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretein belül a Nemzeti Színházban, ami még úgy is elvarázsolta az embert, hogy egy szavát sem értette. 

A grúz nyelven folyó előadás felé ugyanis igazából csak egyetlen kritikával lehet élni és annak sincs közvetlen köze a darabhoz: a magyar és angol feliratot időzítő kolléga vagy elaludt vagy teljesen elvesztette a fonalat, ugyanis alig volt olyan pont, amikor szinkronban voltak az események és a szöveg. Értem én, hogy a grúz nyelv nem ad túl sok támpontot, de azért a Macbeth nem egy ismeretlen, független darab, itt akkor is lehet sejteni, hogy éppen hol járunk, ha a színpadon elhangzó szavakból csupán a neveket tudjuk kisilabizálni. Legalábbis felirat híján a nézők is csupán előzetes ismereteik alapján tájékozódhattak, mégsem álltak fel csapatostul, mert nem értették ki kivel van. Persze előnnyel indult az, aki esetleg nemrég olvasta, vagy már többszőr látta a Macbethet, de azért, legyen akármilyen zseniális dráma is, nem annyira bonyolult, hogy összekavarodjon benne az ember. Egyébként pedig így, szövegértés nélkül mintha épphogy jobban kijött volna a cselekmény érzelmi aspektusa, ami csak azt bizonyítja, hogy nem kell értenünk a másik szavait ahhoz, hogy tudjuk, mit akar velük átadni és ha a szavak nem vonnák el a figyelmünket talán néha jobban is értenénk egymást. (Persze az is lehet, hogy ez csak az én személyes perverzióm, néztem már végig felirat nélkül olyan filmet, ami félig franciául volt anélkül, hogy úgy éreztem volna, hogy kimaradtam valamiből.) De szöveg ide, szöveg oda, az biztos, hogy David Doiashvili tényleg egy remek Macbeth-et állított színpadra.

A középkorú Shakespeare-hősök megfiatalítása nem példa nélküli manapság, hiszen a pár hónapja bemutatott National Theatre Live-féle Coriolanus is úgyanúgy lefaragott pár évtizedet a címszereplőből, mint ahogy ez a Macbeth is maximum harminc éves lehet. (Mondjuk ez sem teljesen új, néhány éve a hasonló korú James McAvoy főszereplésével került színre egy apokaliptikus Macbeth-változat.) Az angol darabra minimalista díszletében - három pad, egy vetítővászon és pár kötél - és kortalan, a középkorit a modernnel és akár posztapokaliptikussal is vegyítő jelmezeiben is hasonlít a grúz előadás, de ezek a visszhangok semmit nem vonnak le a nagyszerűségéből.

A kreatív térhasználat lenyűgöző játékokra ad lehetőséget, gyönyörű például, ahogy nem egyszer függőlegesbe emelik a vízszintest, kvázi felső kameraállásból adva bepillantást a nézőnek, vagy ahogy a gyilkosság utáni bűntudatuk lemosásával próbálkozó házaspár a levegőbe emelkedve úszik a tisztító vízben. De a padok egymásra pakolásával kialakított libikókán megvívott hatalmi harcok és veszekedések is újabb mélységet kölcsönöznek az előadásnak. Macbeth és Lady Macbeth kettősében egyébként is figyelemre méltó, ahogy kezdeti szerelmesekből bűntársakká, majd fásult és megtört roncsokká válnak, halálukban mégis kéz a kézben süllyednek alá, miután nem csak szimbolikusan kiitták a saját maguk által kevert méregpoharat. A színészi játék végig a tánc határán mozog, izgalmas lendületet adva ezzel az egyébként statikus, nagy monológokban elmesélt sztorinak. E mellé még jön az ügyes fény-árny játék és a filmzeneszerűen használt zene, ami végül azt eredményezi, hogy a szokásostól eltérően nem fáradtan, egy majd' három órás drámától megviselten áll fel az ember a székből, hanem olyan frissen és tettre készen, mintha csak egy pörgős akciófilmet nézett volna végig.

A látvány mellett apróbb, de fontos változtatásokkal is éltek, amelyek új megvilágításba helyezték a karaktereket és kifejezetten érdekes olvasatot adtak a darabnak. Itt Duncan király messze nem jó vagy feddhetetlen uralkodó, ahogy általában látjuk, de egy kegyetlen és kéjsóvár zsarnok, fiai elkényeztetett, felnőtt-korú gyerekek, akiknek a szellemi épsége is több, mint kétséges. Macbeth és Banquo bajtársi köteléke, talán fiatalságukból adódóan, sokkal erősebb, ami Banquo meggyilkolásának különösen szívbemarkoló színezetet ad, de a legszebb változás Macbeth-en és kapcsolatain figyelhető meg. A hős hadvezér minden feldolgozásban eszközként funkcionál csupán, anélkül, hogy ő ezt észrevenné, ám itt sokkal tisztábban látszik, hogy irányítását hogyan veszi át a felesége és a jóslatot hozó három boszorkány. Ez utóbbiak Macbeth szövegeinek örökös ismétlésével, visszhangzásával olyannyira elmossák a teremészetfeletti és a valóság határait, hogy a darab végére szellemi és fizikai romlásba is csúszó főhős sosem lehet biztos abban, nem csak képzeli-e az egészet. Lady Macbeth pedig zseniális manipulátor miközben a másodlagos pozícióját gyűlölő, hatalomvágyó nő, a szerelmes asszony és a bűnbánó őrült is egyaránt felcsillan benne. Főhősünk ezen erők között ingázva az egyenes hátú katonától a bizonyítási vágytól égő kisfiún keresztül egészen a kiégett bűnözőig (Lady Macduff saját kezű megölése és megbecstelenítése elég erősre sikeredett rész) jut, hogy a végén szinte harc nélkül adja fel, mert szembesül az igazsággal: éppen azzá vált, ami ellen harcolni esküdött.  

Egyáltalán nem véletlenül kíséri dicséretek hada ezt a grúz Macbethet. Egy modern, mégis klaszikus, könnyed mégis kőkemény, filmszerű, mégis a színház legjobb hagyományait felhasználó darabot állítottak színre, ami tegnap még azt is bebizonyította, hogy a színház nyelve valóban nemzetközi.