Hat év után jelentkezett új lemezzel Beck. A Morning Phase az egyik legszebb anyag az amerikai énekestől, kár, hogy őt nem pont ezért szeretjük.

Becket az is ismeri, aki nem: a Loser a kilencvenes években pont olyan himnusszá vált, mint a Nirvana Smells Like Teen Spiritje. Amíg azonban a grunge nyíltan lázadt a polgári punnyadás ellen, Beck Hanson még a lázadásnak is fityiszt mutatott – ahogy a grunge-nak, a hiphopnak, a folknak, a rocknak és úgy általában mindennek.

Furcsa lenne persze ma számon kérni Becken a kilencvenes évek barkácspopzenéjét, hiszen a Loser óta eltelt húsz évben igencsak messzire jutott a műfaj csodabogara: egyre letisztultabb, de még mindig fantáziadús hangszerelés mellett a legváltozatosabb ritmusvilágok mögé bújtatva a funkytól a countryig gyakorlatilag minden belefért dalaiba – néha ugyanabba a dalba is.

Érthető, hogy ha Beck bejelenti, új lemezt készít, mezei hallgatója lutrizhat, a következő korong vajon milyen lesz. Jött is a meglepetés: a hat év szünet (remek feldolgozások és együttműködések) után megjelent tizenkettedik stúdióalbum, a Morning Phase leginkább (na jó, egy az egyben) a Sea Change vonalát követi. Lassan hömpölygő, látszólag végtelen nyugalmat árasztó, valójában inkább csalódott hangulatú dalok követik egymást. A hangszerek között a gitár dominál, háttérben kis vonósbetétekkel – kicsit country, kicsit kamarazene, kicsit Beck. A szövegekben a szomorúság egyre mélyebb fokozataiba süllyedünk, majd a végére mégiscsak előbújik egy kósza napsugár.

Végül is nem is olyan rossz előzmény: a 2002-es Sea Change-t Beck legjobb albumai között tartják számon. A Morning Phase sem rossz, sőt, nem is fanyalogni fogunk most… csak hát ha a Sea Change-t akarjuk hallgatni, akkor a Sea Change-t fogjuk hallgatni.

Kivéve persze, ha nem arra vágyunk, hogy Beck zenéjére sírjuk végig az estét, csak arra, hogy azokat a gyönyörű harmóniákat figyeljük ki a dalokból. Vagy hogy a sokadik meghallgatásra is felfedezzünk olyan apró hangszeres megoldásokat, amelyekért annyira lehet szeretni Becket. És persze akkor, ha a címben sugallt reggeli hangulatot szeretnénk átélni – nem a kávés, rohangászósat, hanem a nyugodtan hátradőlve a reggeli napot élvező, melankólikus-érzelmest.

A Morning Phase egy-két dalt – például a Blue Moont vagy a Wakinget – leszámítva nem fog külön csillagot kapni a Beck univerzumban, ám összességében az album az elmúlt hónapok legkellemesebb zenei élménye. Ha reggel sietünk, azért inkább a Guerót ajánljuk.