Ha filmre ültetett Dosztojevszkij-műről van szó valószínűleg mindenkinek a végtelen letargia és a Bűn és bűnhődés nyomasztó orosz környezete jut eszébe.  Nos, A hasonmás (16) sem szenved hiányt a kilátástalanság és üresség érzésében, mégis áthatja valamiféle szikár humor és életigenlés, amivel végül ugyanahhoz a tanulsághoz jutunk el, mint Raszkolnyikov: a boldogság nem a körülményeink függvénye, hanem azé, mennyire tudjuk magunk irányítani a sorsunkat.

Az, hogy ez az irányítás a felelősség felvállalásában vagy az önmagunkért való kiállásban testesül meg igazából mindegy is, az érzés ugyanaz. Dosztojevszkij a pszichológiai dráma mestereként már régen rájött, hogy ameddig a körülményeinket okoljuk az életünk kisiklásáért vagy éppen posványban tengődéséért, addig nem reménykedhetünk változásban. A szabadkozás, a vállrántás és a kimagyarázás épphogy még mélyebbre ás a saját magunk emelte pokolban. De azt is ugyanilyen jól tudta, hogy legtöbbünk addig nem hajlandó szembenézni a tükörképével, amíg valami vagy valaki meg nem ragadja a tarkóját és bele nem veri a fejét az üvegbe. Aztán jön a pánik, a sebtapaszok és az önámítás, hogy nem is zavarnak ezek az új hegek, sőt, csak izgalmasabbá tették az arcunkat, hogy aztán végül csak elvonszoljuk magunkat egy orvoshoz, aki kimondja, amit már rég sejtettünk: ezután semmi nem lesz pontosan ugyanolyan, mint előtte, de az élet attól még menni fog tovább. Már persze ha azok közé a szerencsések közé tartozunk, akik még a fertőzés elterjedése előtt időben észbe kapnak ahelyett, hogy a rajtuk erőszakot tevő körülményeket/embereket okolva dagonyázzanak az önsajnálatban és gyűlöletben. Dosztojevszkij végeredményben nem mond bonyolult dolgokat, csak kíméletlenül az ember arcába tolja a tükröt és megmutatja, mi lesz, ha ő mégis behunyja a szemét.

Simon (Jesse Eisenberg) egy ilyen, a felelősséget hárító, keserű, félénk fiú, aki magában fortyog ugyan azon, hogy hiába dolgozik már hét éve ugyanannál a lélekölő cégnél, mégsem ismerik fel a kollégák, viszont tenni ellene képtelen. Végtelenül üres és szomorú élete nem áll másból, mint alvásból, metrózásból, szenilis anyja látogatásából és munkából. Abból a munkából, ahol remek eredményeket ér el, de mind főnöke, mind a szép fénymásolókisasszony (Mia Wasikowska) számára láthatatlan, folyamatos elkeseredett próbálkozásai egyre csak falakba ütköznek. Élete vég nélküli magány, kudarcok és beletörődés láncolata. Ám egy unalmas napon új kolléga érkezik, James, aki külsejét tekintve tökéletes másolata Simonnak, személyiségében viszont teljes ellentéte. A karizmatikus és bátor James hip-hop elnyomja Simont és napok alatt eléri azokat a célokat, amelyekért Simon évek óta küzd eredménytelenül. Miközben a környezetében mindenki James rajongójává válik Simon lassan rájön, ha nem akar végérvényesen saját mása árnyékában ragadni akkor kézbe kell vennie az irányítást.

Richard Ayoade második nagyjátékfilmje hasonlóan remekül sikerült, mint a nagy indie-kedvencnek számító 2010-es Submarine. A színészként is ismert rendező fanyar humorral vezeti ezt az alapvetően tragikus, mégis banális történetet, korszaktól és tájegységtől eltávolítva egy olyan képzeletbeli világba ültetve, ami valahol minden nézőben megvan legbelül. Simon minden emberi kétség és bizonytalanság, míg James a magabiztosság és pofátlanság két lábon járó szimbóluma, akikkel együtt a film végére eljutunk ahhoz az - egyébként nagyon egyszerűnek tűnő - igazsághoz, hogy kettejük egyesítésével érhetjük el a boldogságot. Ahogy a főszereplőnk is szélsőséges szimbólum, úgy az őt körülvevő világ is a fantázia és a valóság határmezsgyéjén áll. A klausztrofób, mégis hatalmas, szürke terek, a robotszerű, kiégett emberek ugyanannyira betudhatóak Simon lelkiállapota kivetülésének, mint valós környezetének - kényelmetlenül szorul rá egy fojtogatóan beláthatatlan élet, akárcsak a láthatóan túl nagy öltönye. Lehetőségei, mozgástere lenne ugyan, de mivel ő aprónak és jelentéktelennek érzi önmagát ezért ahelyett, hogy szabadságot látna bennük maguk alá teperik hatalmas súlyukkal.   

Jesse Eisenberg tökéletesen hozza ezt a kétoldalú karaktert, a szánni való lúzer és a nagyképű aranyifjú között ingázva, egy-egy gesztussal érzékeltetve a kettejük közötti világnyi különbségeket - gyakorlatilag a Social Network-beli szerepének kettéválasztását játssza újra remekül. A többi színésznek igazából csupán annyi feladata volt, hogy Simon életét megkeserítse (kivéve persze a vágy tárgyának számító Hannah-t, bár a lány is legalább annyi bosszúságot okoz hősünknek, mint amennyire megszépíti az életét) és egyik alakításra sem lehet semmiféle panasz. A zseniális látványterv és operatőri munka mellett ezek az eltúlzott, mégis valóságos karakterek teszik zsigerivé a filmet, olyanná, ami közben is rengeteg aprósággal, szimbólummal, utalással vagy vizuális játékkal szórakoztatja a nézőt és sokáig nem is hagyja el. Ugyanannyira megelevenedik benne Dosztojevszki, világa, a szocialista Kelet-Európa vagy egy disztópikus jövő képe, miközben arról mesél, ami az egyes ember számára bárhol, bármilyen korban a legfontosabb: a saját életünk értelmének és boldogságának megteremtéséről.