Be kell vallanom, a Fitz and the Tantrums zenéje nem kicsit lepett meg, mivel szégyenszemre az előző, Pickin’ Up the Pieces című albumuk csak halványan élt emlékeimben – és a halványságból is igazán csak két kislemezes daluk hangzása derengett valamennyire. Mondom, szégyenszemre, és szánom is, bánom is, mert súlyos mulasztásnak bizonyult.

De amit még ennél is nagyobb hiba lenne kihagyni, az a banda új lemeze, ami egyszerűen minden hangjában lenyűgözött. Friss, ropogós, változatos, izgalmas, sodró és ringató – nem tudok rá más illőbb kifejezést, nemes egyszerűségében minden benne van, amit az ember a jó zenétől csak várhat.

Már első hallgatásra is levett a lábamról az, hogy még a kilencedik(!) dalánál sem igazán találtam két akár csak közelítően hasonlót, és ez elmondható a hangzásra, tempóra, stílusra egyaránt. Épp csak Michael Fitzpatrick jellegzetes hangja és a zene minősége köti egymáshoz a More Than Just a Dream dalait, ami ekkora mintából már ugyancsak szép teljesítmény.

 A 12 track között jól hozzák a beat korszak óta felkapott talán összes populáris hangzást és hangulatot, és mindegyiket a megfelelő helyen és időben. Találtak helyet az albumon a karakteres riffnek (Spark), a harsogó kórusoknak (MerryGoRound), a ’80-as éveket idéző szinti popnak (6am), de mindezek mellett is a dalokban megvan az az egyediség és a másolás gyanúját is messzire elhessegető karizma, amiről messziről felismerhetőek.

A nyitó dal „Out of my League” megtévesztően brit rockos hangzást hoz, és akad még egy-két gitárosabb-húzósabb betét elrejtve a sorok között, de azért zömében jó kis popdalokat találunk a lemezen. Összegyúrva némi zenei nosztalgiával, igényesen hangszerelve, olyan sokoldalú hangzással, hogy az már majdnem gömb.

Stílusában és hangzásában is eklektikus, sokadik hallgatásra is izgalmas lemezt produkált tehát az amerikai banda, amit mindenképp a „musthear” kategóriába sorolnánk.