Az Anna and the Barbies szerint Isten maga a rock ’n’ roll, a Faithless és Pink pedig DJ-ként látja. Az ír lélektan más. Náluk Isten egy űrhajós. Négyen legalábbis biztosan ezt vallják. És eljöttek, hogy minket is „megtérítsenek”. Hol máshol, mint egy – űr nélküli - hajón.

God Is An Astronaut, Greg Gale – 2014. április 7. – Budapest, A38 Hajó

Se űr, se üresedés nem volt, ugyanis a God Is An Astronaut rajongói teljesen megtöltötték a Petőfi-híd lábánál horgonyzó bárka gyomrát. Az ír zenészek Európa-turnéjuk keretén belül jutottak el hozzánk, hogy bemutassák legfrissebb, Origins című lemezüket, illetve a 2002 óta föld körüli pályán keringő pályafutásuk egyéb más szerzeményeit is. Izgalmas a poszt-rock színtér, és szerencsére itthon is van pezsgés, hiszen tavaly tiszteletét tette nálunk a 65daysofstatic és a Maybeshewill is, a GIAA pedig egyenesen harmadszor járt Budapesten.

Nagy naivan azt hittem, hogy Greg Gale személyében egy szigetországi előadóhoz lesz szerencsénk, de a színpadra lépését követően rögtön kiderült, hogy határokon inneni az akusztikus gitáros/énekes és kicsiny csapata. Egy gimnáziumi színjátszókör bájosságával és téblábolásával zenéltek: Greghez csatlakozott egy vokalista és egy basszusgitáros srác, illetve egy fehér ruhába bújt hegedűs lány.

Gyorsan leszögezték, hogy zenéjüknek semmi köze nem lesz az utánuk következő produkcióhoz, és nem lódítottak. Kelta népzenei hatásokat felvillantó saját dalokkal (pl. a klipes Children of Hope) és feldolgozásokkal szórakoztatták az erőteljesen gyülekező publikumot: utóbbiak között volt a Ring of Fire Johhny Cash-től, a Little Lion Man a Mumford & Sons-tól, illetve zárásnak az Old Dan Tucker. Greg alkalmanként harmonikán is játszott, és az ehhez társuló hegedűdallamok tényleg olyan koboldisztikus atmoszférát teremtettek, hogy talán még a Kinsella-ikrek vezette God Is An Astronaut tagjai is táncra perdültek a backstage-ben.

De ha táncra nem is, a színpadra biztosan, méghozzá nem sokkal 21:15 után. Némi meglepetésre a Weightless-szel kezdtek, ami egy lassan kibomló, nyugis darab, de talán az elrugaszkodáshoz – a kilövéshez? – nem létezhet ennél tökéletesebb nyitány. A GIAA zenéje ugyanis hömpölyög, árad, megnyugtat, felzaklat, elcsendesít vagy tombolásra késztet – akár egy folyó. Ezernyi arca van, és nem tudhatod, a következő pillanatban melyiket veszi elő. Éppen ezért volt kiváló helyszín az A38, mert ennyire közel voltunk a vízhez, amely elem annyira ott van a dalaikban; és kiváló volt azért is, mert ezúttal is hibátlan hangzást kaptunk.

A dalcímeikben is benne van a végtelenség, a magasba emelő vagy mélységbe rántó hangulat, az örvénylés, a semmibe vetettség, a hatalmas tér, és mindezekre ráborulva megannyi szépség. Ami erről a koncertről sem hiányzott. Hogyan is hiányozhatott volna, mikor olyan hangjegyekbe foglalt kollázsokat és montázsokat kaptunk tőlük, mint az Echoes, a Spiral Code, a Forever Lost, a Worlds In Collision, a Fire Flies and Empty Skies, vagy a ráadást nyitó Red Moon Lagoon. Lemezbemutató turné lévén az Origins-ről jött a legnagyobb dózis, de bőszen válogattak az All Is Violent, All is Bright korongról is. Ami megint csak annyira találó cím az esetükben…

A zenészekből alig láttunk mást, mint három hajcsomót a szemet gyönyörködtető vetítés árnyékában, és ha némi hiányérzetünk lehet a koncerttel kapcsolatban, akkor pont ezt a művészi zárkózottságot említhetjük. Pedig óriási energiával játszottak, legyen szó Cure-os, dark wave-es gitárharmóniákról, szférikus és vokóderes énekfoszlányokról, vagy olyan elektro zuhatagról, mint amit Jamie Dean gitáros/billentyűs produkált a The End of the Beginning végén. De ide vehetném akár a bemutatott új nóta zaklatott, fortyogó szaggatottságát is.

Mégis, egy kicsivel több kapcsolattartás a közönséggel tartalékolt energiákat szabadíthatott volna fel: mindösszesen talán egyszer vontak be minket egy kis tapsoltatás erejéig. Pedig nem maguknak való arcok: jó néhányszor megköszönték, hogy ilyen sokan vagyunk, a ráadás előtt meg még poénkodtak is azon, hogy Trónok harca lázban égnek a tévésorozat folytatása miatt, és ahogy végignéznek a tömegen, a kezek tengerén, olyan, mintha egyenesen Deresben lennének.

Mi több, a buli után – pár percnyi pihenőt követően – visszajöttek a színpadra, kedvesen elbeszélgettek a rajongókkal, vállalták a közös fotókat, dedikáltak, vagyis egyáltalán nem játszották meg, hogy ők a turnézó rocksztárok. Mert nem is azok. Hanem művészek, szentjánosbogarak egy folyó partján, kiknek fényét talán még az űrből is látni. Erre az éjszakára súlytalanok lehettünk velük, menetelhettünk együtt a tejúton, fordított aspektusból láthattuk a világot.

Mintha kiléphetnél az álmodból, és valósággá válthatnád. A God Is An Astronaut megmutatja, hogy mindez lehetséges. A végtelen él, létezik és lélegzik.

Fotók: Demjén Zoltán