Hollandia nyolc aranyat nyert a szocsi olimpián gyorskorcsolyában, a futball válogatottjuk pedig esélyes a világbajnoki címre, de az egyszeri koncertlátogatónál egy narancsmezes sem érhet Anneke van Giersbergen nyomába, aki gyakorlatilag a betegágyból kikelve igézte meg a budapesti közönséget egy exkluzív műsorral. Ami inkább volt the Gathering show, mint szóló produkció.

Anneke van Giersbergen, Anna Murphy – Budapest, Club 202 – 2014. április 4.

Szinte már a beengedésnél érezni lehetett, hogy különleges élményben lesz részünk. Még a biztonsági ember is uramnak szólított, mikor átvizsgálta a ruházatomat, és még egy „jó szórakozást”-ra is futotta tőle. Nocsak, a végén még tényleg Európába tartunk…

Anna Murphy egészen biztosan, hiszen ő és csapata látja el az előzenekari tisztséget Anneke kontinenst átszelő körútján. A svájci hölgy pedig a példásnál is jobban megoldotta a rá kiosztott feladatot! Egyrészt nem mindennapi látvány egy tetovált lány, amint tekerőlanton játszik, másrészt Anna-nak vannak dalai – méghozzá nem is akármilyenek! Továbbá remek kísérőzenészei: a vörös üstökű billentyűse Richard Claydermant elhomályosító módon futatta ujjait a fekete-fehér klaviatúrán, dobosának szakállánál pedig csak a tudása és fapofájú lazasága volt nagyobb. Plusz ehhez jött még egy erősen olasz kinézetű kalapos gitáros, aki telefonzsinór-szerű kábelen keresztül szólaltatta meg a hangszerét.

A helvét leányzó a buli után a pólós standnál személyesen árulta el, hogy saját részről az „eklektika” címkét illeszti a muzsikájára, ami abszolút találó, hiszen dalaiban éppen annyira benne van a rock, az elektronika, mint némi jazz, és a tekerőlant miatt egy svájcibicska hegynyi folk is - bár közel sem annyi, mint Anna korábbi zenekarában, az Eluveitie-ben. Elsőre megfogtak az olyan nóták, mint a Harley Quinn, a Woebegone vagy az utolsóként felcsendülő Antihero. Külön tetszett, hogy a dobos az elektro ütemeket is élőben hozta, és Anna is ott helyben effektezte az énekét, sokszor egy plusz szólamot is ráúsztatva a hangjára. Zseniálisan dalolt és aranyosan konferált a bőrnadrágos svájci angyalka, aki személyemben máris szert tett egy új rajongóra.

Az interjú egyeztetése okán tudomásom volt róla, hogy az este csillaga és fő attrakciója, Anneke van Giersbergen torokproblémákkal bajlódik – emiatt végül nem is jött össze a beszélgetés -, de arra álmomban sem gondoltam, hogy ezt végül a buli javára kell felszámítanunk. A the Gathering korábbi pacsirtája ugyanis szimplán besétált a színpadra, megfogta az akusztikus gitárját, és elmesélte, hogy mivel nem százas a hangja, ezért tartana egy kis extra bemelegítést. Csak így, ő meg mi. És belekezdett a My Electricity-be a korábbi csapatától…

Mi pedig teljes áhítattal hallgattuk. Talán sosem voltam még koncerten, ahol ilyen kollektív varázslat alakult ki: egyetlen pisszenést sem lehetett hallani a közönség soraiból. És egyedül szólaltatta meg a könnyekig megható Circles-t – ami pont egy betegségből való felépülés történetét meséli el -, illetve a Time After Time feldolgozást Cyndi Laupertől; majd behívta a totális gót (c)Ica kinézetű billentyűs lányt, és jött a Gatheringtől a Broken Glass és a Leaves. Eddigre már végképp mindenkit megvett ez a csupa mosoly nőszemély, ami nem csoda, mivel jól látszott, hogy a jegyet váltók legtöbbje még a 90-es évek második felében ismerkedett meg Annekével.

Aztán megérkezett a teljes zenészgárda, a dobok mögött a pasijával, Rob Snijders-szel, és már szólt is a legutóbbi szólóalbumról a My Mother Said. De természetesen csak azért, hogy utána rögtön visszakanyarodjunk a Gathering múltjához az Even the Spirits Are Afraid és a Saturnine képében. Utóbbi tényleg az a dal, amelyet egy zenekar csak egyszer ír meg pályafutása során – már ha egyáltalán. Szólt is a végén az „vó-ó-ó-ó”-zós kórus, ami alatt Anneke felénk fordítottja a mikrofonját. Szegény rengetegszer köhögött a nóták között, többször fogta a torkát, de egy-egy megbicsaklást leszámítva káprázatosan énekelt. Ő magát csak Joe Cockerként jellemezte, de aki betegen így tud énekelni… le a kalappal előtte.

Az meg már szinte említést sem érdemel, hogy mennyire, de mennyire cuki volt: egyszerre kislányosan édes, miközben már elmúlt 40, és nem mellesleg szépséges rockerina, akinek jól áll a bőrnadrág és a rövidebb vörös frizura. A zenészei is odatették magukat, ahogy kellett, mintha mindenki kitapintotta volna a levegőben, hogy ez egy egyszeri alkalom, egy különleges este, ami ebben a formában sosem jön el újra.

A szólóanyagairól alig vett elő néhány darabot (Beautiful One, You Will Never Change, My Boy, 1000 Miles Away From You, You Want to Be Free), és naná, hogy a zárás is Gathering volt (Strange Machines). Kaptunk még egy ráadást, ahol Anneke megint egyedül, akusztikus gitárral énekelt, keretbe foglalva ezzel a koncertet. Mágikus volt minden perc, szerintem sokan voltunk, akik azt kívántuk, bár napokig énekelne még nekünk ez a németalföldi tündér - akár rockos, akár tiszta megközelítéssel. És ő is azt mondta, hogy ez volt eddig a turné csúcsa. Nagy-nagy köszönöm jár neki: az év egyik legjobb koncertjének lehettem tanúja.

Az Anneke koncert fotói: Máté Évi (ZeneFórum)