Igazi díva mutatta be a hagyományos portugál zenei stílust, a fadót a Müpa közönségének, a Budapesti Tavaszi Fesztiválon. Előadása azonban távolról sem volt hagyományos.

Ez a fado (magyarul meg sors) – hallottuk az egyetemen valamelyik portugál civilizációról szóló előadáson, és a play gomb lenyomása után jött a sokk. Az Uma Casa Portuguesa – Amália Rodrigues, minden fadoénekesnők legnagyobbika, amint a portugál vendégszeretetről dalol. Mi meg csak ültünk, figyeltük, ahogy egy nő furcsa technikával, nagyon erős hangon énekel, és nem értettük, mit lehet ezen szeretni.

Azóta eltelt húsz év: jártunk fadoesten falusi kocsmában és többezres koncertteremben, meghatódtunk Zeca Afonso házánál, sírtunk Carlos Paredes gitárjátékán, elejtettünk egy könnycseppet, amikor 1999-ben egy portugál-magyar focimeccs előtt Eusébio is gyászolta Amáliát, minden fadoénekesnők legnagyobbikát. Mi tagadás, megszerettük a fadót. Eközben pedig Portugáliában felnőtt egy generáció, amely – velünk együtt – megtalálta az utat a hagyományos stílushoz, amikor egy nő furcsa technikával, nagyon erős hangon énekel.

Ennek a generációnak egyik legnevesebb tagja Dulce Pontes, aki popénekesként kezdte karrierjét (még egy Eurovíziós dalfesztiválon is képviselte hazáját 1991-ben), szombaton pedig a Művészetek Palotájában lépett fel. És a koncerten azt már az első pillanattól világossá tette: a fado drámaiságát maximális fordulatszámon fogja átadni közönségének. Sőt, ennek rendel alá mindent, főleg a fado alapjának tekintett portugálgitár-játékot. Itt az énekesnő hangszere, a zongora, de még ennél is jobban az ütőhangszerek domináltak – előbbitől igazi világzene kerekedett a fadóból, utóbbi pedig a portugál népzenék hangulatát idézte fel a Müpa közönségének. Mindezt modern hangszereléssel, eredeti hangon – nem az elmúlt években divatos, technóba hajazó, amúgy igen remek fadofeldolgozások, de szerencsére nem is Dulce Pontes kilencvenes években hallott, szintetizátorral kísért dalait idézve.

Ám ez a világ is igencsak távol van már a lisszaboni tabernákétól: pontosan megkomponált előadást láttunk, pont annyi manírral, amennyi egy fado-dívától elvárható, ám anélkül, hogy zenészei alkalmat kaptak volna a kibontakozásra. Dulce Pontes persze gond nélkül uralta az előadást, hangjával pedig igazi csodát adott közönségének, mégis kicsit önzőnek tűnt így a produkció. Annál is inkább, mivel hallottuk-láttuk, hogy a zenekar tagjai is kiválóak, azt pedig tudjuk, a Müpában nem csak az ének, de az a csodálatos gitár is olyan hangon szól, amelyet megérdemel.

Aztán csak nevettünk saját magunkon: lám, húsz év alatt nem csak megszerettük a fadót, de egyenesen számon kérjük, ha nem olyan, ahogy megszoktuk Amáliánál, minden fadoénekesnők legnagyobbikánál.

Fotók: Kotschy Gábor