Megérkeztek. Léteznek. És itt az ideje, hogy ezt elmondjuk. Pontosabban nem is mi, hanem Kari Rueslatten. De ő erre egy még tökéletesebb és testhezállóbb eszközt választott. A hangját. Az énekét. A zenét. Abban pedig szépséget, hangulatokat, csendesen gyöngéd melankóliát.

„Az a versszak és refrén, ami képes működni egy szál zongorával, az megállja a helyét a stúdióban, más hangszerekkel körbevéve is” – ars poetica a norvég énekesnő legújabb lemeze mögött. A legújabb, majd’ 10 év elteltével. A norvég énekesnő, aki a kultikusnak bátran nevezhető The 3rd and the Mortalban is kieresztett a torkán ezernyi érzést. Majd négy szólóalbum után eltűnt. Egészen mostanáig. Kár lett volna, ha némaságba száműzi önmagát.

De újra van mit mondania. Talán azt, hogy mennyi szépség bujkál körülöttünk. Mennyi minden van, amit hangokból képekké lehet változtatni. Hogy a csendet nagyon finom szövetté lehet formálni, ami alig rezdül, ám ez az aprócska nesz is elég ahhoz, hogy rád szabadítson érzéseket, emlékeket, pillanatokat. Hogy megmutassa, mennyire kifejező lehet egy dalcím. Elolvasod, és máris ott egy elképzelés. Amire az ének és az egyszerű zenei kísérőszínek (dob, gitár, zongora) ráerősítenek. Felmerül benned, hogy ilyet talán csak tényleg északon lehet alkotni, ahol még az ember nem vesztette el teljesen kapcsolatát a környezetével.

Rejtőzködni hidak alatt, sebesen futó patakok kavicsos partján, kacagva, haraphatóan tiszta levegőben. Vagy, ahogy kinézel az ablakon, és a Wintersong zongorabillentyű koppintásaira landolnak a párkányon a hópelyhek, és felöltöztetik menyasszonynak a tájat. Ahogy a bánat napjain szürkére fested a szivárványt, mert ott van az, csak most a színeid megkoptak kissé. Ahogy látod, hogy esős napok várnak rád, de tudod, hogy kell az eső, hogy utána jöjjön a nap, jöjjön a szivárvány, újra színesben, ezer árnyalattal. Fekszel a parton, nézed a kék eget, és a mosolyod láttán keringőre kelnek fent a felhők, és ott táncolsz velük te is. És az utolsó két dalban itt maradsz, és csak te, csak te… és ezt az egészet csak te tudhatod, csak te értheted, csak te érezheted át…

Kari Rueslatten nem fog berobbanni a sikerlistákra, nem lesz tele vele a kereskedelmi média. Mégis, sokkal maradandóbbat és értékesebbet hozott létre, mint ezer más előadó ebben a világban. A Time to tell egészen óvatosan lopakodik közel hozzád, akár a fokozatosan kibomló tavasz, a napról napra zöldülő ágakkal, a madárfüttyös kerttel, lustán lebegő függönnyel, bájjal, kedvességgel, egy kis pajkossággal, szépséggel és nyugalommal (meg a Nightwish billentyűs Tuomas Holopainennel a Why So Lonely-ban).

Zaklatott lelkeknek receptre írnám fel ezt az albumot. A XXI. századi embernek receptre írnám fel ezt az albumot. De ha mást nem, mert rohanó világban élünk, ahol semmire sincs idő, akkor csak az utolsó dalt. Only You Know. Hogy minél többen tudják. Eljött az idő hozzá.