Ariel, a kis hableány, a Hajóra vágyott. Végigheveredett a fedélzeten, a csillagokat és a menyboltot bámulta, és közben arra gondolt: lehet egy műhold ennél emberibb? Érinthetetlen volt, mialatt elveszett dalok csengtek a fülébe. Újra Budapesten lépett fel a zenekar, amely a szépséget hangokból festi meg.

Anathema, Mother’s Cake – Budapest, A38 Hajó – 2014. október 23.

Anyu sütijével indult az este, vagyis a sógoroktól importált Mother’s Cake készült elsőként arra, hogy magához édesgesse a teltháznyi A38 Hajó közönségét. Az osztrák trió muzsikáját fülelve láthatatlan kezek olyan neveket úsztattak be a szemem mögé, mint a Rage Against the Machine, Lenny Kravitz, egy elvetemültebb másodperceiben elkapott Muse, vagy a funkys, csattogó bőgő témáknál az RHCP. Fényévnyi távolságra voltak a főbanda világától – bár az énekes/gitáros figura akár az Anathema-s Vincent ikertesója is lehetett volna -, de előételnek pont megfelelőek voltak rétestészta hosszúságúan tekergődző nótáikkal. Nem mondom, hogy sosem kóstoltam náluk finomabbat, de tisztes munkával összehegesztett torta volt ez.

Az Anathema közönsége alaposan lecserélődött a közel két és fél évtizedes pályafutásuk alatt: amíg a 2000-ben adott pesti koncertjükön főként a gótikus hercegek és a dark hercegnők kézfogóját üdvözölhettük a dühöngőben, addig idén nem egy tisztességben megőszült pár is feltűnt a hajón, de volt, aki karon ülő gyerekkel és babakocsival (!!) volt kíváncsi az atmoszférikus rock liverpooli megálmodóira.

A korábbi turnéhoz képest a színpadon is volt változás: a dobos John Douglas nyomtalanul eltűnt, helyére az idei Distant Satellites lemezt is felkalapáló Daniel „a szeme sem áll jól, olyan sármos” Cardoso ült be, aki a 2012-es hajós bulin még a billentyűk mögött ténykedett. Most a szintetizátor harmóniák legtöbbje laptopról jött, de a zenekar kreatív agyának számító Danny Cavanagh legalább annyit billentyűzött, mint amennyit gitározott.

A The Lost Song Part 1 és 2, illetve az Untouchable, Part 1 és 2 kezdéssel fontra megvettek mindenkit, vagyis már az első négy dal alatt erőteljesen győzködni kellett a könnycsatornákat, hogy ne induljanak be. Vincent mostanra egy teljesen kisimult vonású frontember lett, aki mosolyogva hozza az egekben szárnyaló énekdallamokat, a mellette álló Lee Douglas hangjában pedig egy tündér és egy angyal bújik meg szárnyvetve. A kiegyensúlyozottság szinte ragyogott a közönséggel végig szemkontaktust teremtő Danny-ről is, akiről emellett olyan nyugalom és béke sugárzott, hogy öröm volt ránézni.

Nehéz lenne megbecsülni, hogy hány ősrajongó látogatott el erre a bulira, de az biztos, hogy a program nem az ő kegyeiket kereste: a 2000 előtti albumokat ugyanis egyetlen túlélő képviselte, a kötelező zárásnak számító Fragile Dreams. Darabra nem játszottak túl sok dalt, ám mivel hagynak időt a hangok kibontakozásának, ezért így is majdnem két órát eltöltöttek a színpadon. Egyértelműen hagyták, hogy a zene beszéljen helyettük, Vincent csak pár alkalommal konferált, például akkor, amikor megemlékezett október 23-áról, vagy mikor az „egeszsegedre” kapcsán megjegyezte, hogy a magyar milyen egy bonyolult nyelv.

A Natural Disaster lemez címadója alatt lekapcsoltatták a terem fényeit, és a mobiltelefonok és öngyújtók derengésénél kezdték el a nótát. A nótát, amiben Lee akkorát énekelt, hogy azt a legjobb volt lehunyt szempillákkal élvezni. Érte néhány kritika a briteket az új lemez elektronikus megoldásai miatt, de a ráadást nyitó Distant Satellites vagy az Ariel megmutatták, hogy a másmilyen „ruha” ellenére ugyanolyan Anathema igazgyöngyök, mint egy Thin Air vagy mint egy Closer.

Az Anathema egyszerre boronálja össze és kergeti szét a borús fellegeket, egyszerre ríkat meg és egyszerre fakaszt mosolyra, egyszerre ráz meg és egyszerre nyugtat meg. Hibátlan megszólalású, felemelő koncert volt, igazán értő rajongókkal és felszabadult, odaadó zenészekkel. Ha holnap jönnének, újra ott lennék.

Fotók: Anathema Facebook

Nem az olajat, hanem az izzadságot törölgettük a szemünkből, pedig az Enter Shikari szemét inkább az előbbi csípi, a környezet kizsákmányolása és a társadalmi egyenlőtlenségek mellett. Mindennek ismét hangot adtak Budapesten is, és ha épp nem gorillaként másztak minden lehetséges pilléren, még arra is választ kaphattunk, hogy „can you feel the Gandhi (sic!) tonight?”. GALÉRIÁVAL!

Enter Shikari, Shell Beach, Roam – Budapest, A38 Hajó – 2014. október 12.

Egy hetekkel korábban teltházas státuszúvá váló bulin minden feltörekvő csapat odaadná a fél húrkészletét, hogy vendégként felkapaszkodjon az esemény plakátjára. Ezúttal a brit Roam és a magyar Shell Beach csaphatott a húrokba a Shikari előtt. A szigetországi csapatra nem érdemes sok szót vesztegetni, kaliforniai punk rock jellegű dalaik olyannyira jellegtelenek voltak, hogy szinte észrevétlenül kocogott el mellettünk a programjuk. A Shell Beach már jóval nyerőbb választás volt, jobban is passzoltak a főműsorszámhoz, és a kiállásuk is szimpatikus volt. Feszesen játszottak, de beleestek a magyar zenekarok gyakori hibájába: túl sok mindent akartak elmondani egy nótán belül, így kevés kapaszkodót kínáltak.

Márpedig kapaszkodóra szükség lett volna később is, hiszen az Enter Shikari olyan atlétikus és akrobatikus showt mutatott be, hogy már a látványtól is levegőért kapkodtunk. A basszeros Chris és az énekes/elektronikáért felelős Rou kapásból dobott egy hátast az első sorok közé, ami megadta a kezdőlökést a Shikari-zúzdára kiéhezett rajongóknak.

Szavakkal nehezen visszaadható volt az őrjöngés, ami egyaránt hatalmába kerített mezei koncertlátogatót és angolhonból ide kavarodott muzsikust, az eszméletvesztést pedig csak fokozta, hogy a Radiate végén Rou fogta a gitárját és a mikrofonállványát, átvágott a tömegen, és ideiglenesen színpadnak nevezte ki az A38 bárpultját.

Némi lámpabúra kongatás után innen vezényelte le a Gandhi Mate, Gandhit, és az utolsó taktusok dubstepbe bújtatott csépelése már a mennyezeten lógva találta a gitáros Rory-t is, akinek a mutatványától talán egy jól képzett orangután is eltátotta volna a száját.

Az előzetes hírek egyébként több új számot is ígértek a januárban megjelenő negyedik ES albumról, de miután az erre vonatkozó kérdésemet Rou gondosan kihagyta a pár hete vele készített netes interjúból, így várható volt, hogy az eddigi lemezekre – meg a különböző EP-kre és maxikra – fog épülni a műsor. Egyetlen új nóta azért így is jött, és az Anaesthetis-t alatt nem csupán a nézők több tagja, de a zenészek is orvosi maszkot húztak fel. A következő konferálásnál Rory meg is jegyezte, hogy ez sapkaként is használható lenne, de aztán az intenzív vágtázás közben megszabadult a „fejdíszétől”.

Ezúttal kevesebb volt a konferálás és a poénkodás, az persze dörgő tapsot kapott, amikor Rou a barátnője kapcsán arról beszélt, hogy Magyarország különösen kedves a szívének, de tarolt a „mi vágyunk az Enter Shikari, a fold bolygorol” bemutatkozás is. A duma helyett tehát a tettek kapták a hangsúlyt, és jöttek egymás után a legnagyobb dalaik, úgy mint a drum’n’bass bevezetővel kiegészített Sssnakepit, a hármat tapsolós, kihagyhatatlan Sorry, You’re Not a Winner, a sarkividéki olajfúrások ellen funkys Michael Jackson gitártémával (ők mondták!) felszólaló Arguing With Thermometers, vagy a ráadás előtti kórusmű, a Mothership.

Pihenni csak ez után lehetett, és nagyon is kellett egy kis fújás a xilofonos, a végére monumentálissá terebélyesedő, és egyébként zseniális szövegű Constellations alatt. Majd kaptunk még egy kőkorszaki leletnek számító The Feastet, amiből minden teketória nélkül mentek át a bolond vezérdallammal ellátott The Jesterbe, ami alatt olyan mértékű színpadmászás vette kezdetét, hogy Rory a színpad szélére, Chris és Rou pedig az elektronikus kütyüket rejtő állványra menekült. A végérvényes búcsút a teljesen kattant Zzzonked jelentette, ahol Rory is megcélozta a bárpultot, és ott pengette el a nóta felét; miközben Rou következetes munkával lebontotta a színpad egy részét, és hajófenéki maugliként liánhintázott a mikrofonja kábelén.

A tető borításának egy darabja is repült az este folyamán, vagyis tényleg nem mindennapi élményben részesített minket ez a négy brit srác. Nem sok zenész mer ennyi akciót bevállalni, és a legkisebb biztonsági intézkedés nélkül elvegyülni a közönség fortyogó katlanjában, de Shikariék direkt keresik az alkalmat erre. A dobos Rob ugyanakkor feltűnően csendes és visszafogott volt, a sokszor mókamesterré előlépő ütős néhány grimaszon kívül kivonta magát a történések sűrűjéből.

Aki ott volt, az jó eséllyel vési majd be az év koncertjei közé ezt a bulit, és alighanem sokaknál ez a másfél óra lesz az, amely mindent visz 2014-ben. Nem túlzás az Enter Shikarit közvetlen és szimpatikus hozzáállásuk, illetve sűrűn előforduló koncertjeik miatt tiszteletbeli magyar bandává avatni. És ha már megszavazzuk nekik ezt a kitüntetést, viszonzásul nyugodtan jöhetnek jövőre is.

Fotók: Horváth Kata

Kapott hideget-meleget az új albuma miatt az In Flames. A göteborgi dallamos death metal egyeduralkodóit sokan azzal vádolják, hogy zenéjükből épp a metal kezd eltűnni leginkább. Hogy ez valóban így van-e, arról a legilletékesebbet, Anders Fridén énekest kérdezhettem meg a budapesti bulijuk előtt a Barba Negra öltözőjében. A kifejezetten barátságos svéd úriemberrel a lemezen és a turnén túl beszélgettünk többek között a sörfőzésről és a lányos apukák nehéz életéről is.

A budapesti a mostani turnétok második állomása. Ilyenkor azért még sok minden formálódik nálatok is, nem?

- Már épp ideje volt, hogy megint úton legyünk, hiszen nagyjából egy éve nem koncerteztünk. Szeretünk nagyon a színpadon lenni, ezért is írunk dalokat. Néha, amikor egy nótát már az egymilliomodik alkalommal játszol el, az már nem akkora élvezet, bár sok függ azért a közönség reakciójától. Most viszont rengeteg új szám van a programban, így mi is kíváncsian várjuk a fogadtatásukat.

Egy ilyen alapos turné előtt mennyi idővel kezditek el a próbákat, a színpadkép, a látvány és a fények megtervezését?

- Minden, ami a látványhoz tartozik, tehát a fények is, már jóval korábban kialakul. Ami a próbákat illeti, nos… szinte soha nem szoktunk próbálni.

Soha?

- Nem nagyon. Most is volt összesen négy próbánk, még az indulás előtti héten, és annyi. Béreltünk egy nagy helyiséget, ahová velünk tartott a teljes stáb meg a technikai személyzet is. De amúgy tényleg nem vagyunk egy próbálós banda. Nincs is kimondott próbatermünk, nem járunk össze jammelni, a dalaink is jórészt a stúdióban születnek meg. Ebből is látszik, hogy milyen b…ottul tehetségesek vagyunk (mosolyog).

A Siren Charms az első albumotok, amit már a Sony adott ki. Bizonyára megkaptátok, hogy jól eladtátok magatokat egy multinak.

- Ez azért sántít, mert a lemezanyag már azelőtt megvolt, hogy leszerződtünk volna a Sony-hoz. Senkit nem akarok megsérteni, de óriási butaságnak tartom, ha a lemezeket annak alapján ítélik meg, hogy ki adta ki őket. Ez az anyag tökéletesen ugyanilyen lenne, ha a CD-n a Century Media, a Nuclear Blast, a Metal Blade vagy bármelyik másik kiadó nevét olvashatnád. Egyébként is olyan könnyű dobálódzni ezzel az „eladtátok magatokat” címkével. A zenekarral mi létrehozunk valamit, a kiadó pedig –ahol hús-vér emberek dolgoznak – segítenek abban, hogy a szerzeményeink eljussanak a közönséghez. Sosem engedtük, hogy bárki is beleszóljon a művészi tevékenységünkbe. Ez így van azóta, mióta csak létezik az In Flames. Mindig a saját utunkat járjuk, és a zenébe két embernek van beleszólása: a producernek és nekünk. Jó, a producernek kevésbé (nevet).

Ahogy hallottam, nem is különösebben érdeklődsz a kritikák és vélemények iránt. Pedig most olvashattál volna cifra dolgokat…

- Azért szoktam találkozni az új albumot értékelő cikkekkel, de ebben nekem semmi különleges nincs. Van, aki szereti, és van, aki nem. Gyakorlatilag a Whoracle óta valamennyi lemezünket meg kell védeni a megjelenése után, és ez ezúttal sincs másként. Olyan értelmetlen ez az egész: már kihoztuk a lemezt, és örülök annak, ha van az embereknek véleménye róla, de utólag már akkor se tudnánk változtatni rajta, ha akarnánk. Nem figyelhetünk másokra, magunkban kell hinnünk. Ennek köszönhetjük, hogy eljutottunk odáig, ahol most tartunk. Ne érts félre, szeretem a rajongóinkat, ám nem hagyhatjuk, hogy befolyással legyenek az alkotói folyamatokra. Ha megkérdeznél 100 különböző embert, 100 különböző véleményük lenne, annak alapján meg hogyan próbálnál dalokat írni? Arról nem is szólva, hogy rohadt kaotikus lenne a végeredmény (nevet). Például ezért nincs Facebook profilom sem. Hallok véleményeket, persze, de nem keresem őket, nem járok utána. Az egyetlen, ami számít, hogy ma, amikor felmegyünk a színpadra, milyen lesz a közönség reakciója. Ha tetszik nekik, amit csinálunk, akkor azzal azt hiszem, minden kérdést megválaszoltunk.

Engem mondjuk nem kell meggyőznöd, szerintem remek lett a Siren Charms.

- Nem meggyőzni akarlak, csak szeretném, hogy az emberek megismerjék a mi álláspontunkat. A lemezeink eléggé különbözőek egymástól. A következő majd minden bizonnyal más lesz, mint ez az album. Semmi értelmét nem látnám annak, ha újra és újra ugyanazt csinálnánk. Számomra a zene igazi szabadság: fejezd ki úgy magad, ahogy igazán akarod. Nem szeretem, amikor stíluskorlátok közé akarnak terelni, és meg akarják mondani, mit tehetek és mit nem, mit kell felvennem, stb. Sosem írtam alá papírt arról, hogy a mai naptól kezdve csak és kizárólag ilyen zenét fogok játszani. Olyan dalokat írunk, amikkel teljes mértékig azonosulni tudunk. És ha ez nem tetszik valakinek? Nagyon sajnálom, de velük nem tudunk mit kezdeni…

Ha belebotlottál néhány véleménybe, akkor talán te is láttad, hogy az olyan új nótákat, mint a Paralyzed vagy a Dead Eyes egyesek úgy emlegetik, mint kiadatlan Passenger számokat (Anders és Niclas Engelin gitáros dallamosabb, elektronikusabb projektje a 2000-es évek elejéről – a szerk.).

- Nem lehetnek azok, mert Niclas nem folyt bele a dalszerzésbe. Björnnel (Björn Gelotte gitáros – a szerk.) ketten raktuk össze ezt a lemezt, márpedig Björn sosem játszott a Passengerben. Szó nincs ilyesmiről, sosem próbáltam egyetlen Passenger témát sem behozni az In Flames-be, ugyanis két különböző zenekarról van szó.

Nem is tervezted, hogy folytasd a Passenger projektet? (a csapatnak egyetlen albuma jelent meg 2003-ban – a szerk.)

- Nem igazán, akkor és ott jó móka volt, de ennyi. Később még próbálgattunk nótákat, és a kiadó is szerette volna, hogy legyen második lemez, de ahogy az előbb is mondtam: csak olyasmit csinálok, amit 100%-osan fel tudok vállalni. Úgy éreztem, nem a szívemből jönnek a témák, csak erőltetjük az egészet.

Kanyarodjunk vissza akkor az új albumhoz: a Siren Charms szintén vitatott dalai közé tartozik a When the World Explodes, amelynek a vége már-már operába fordul.

- A refrénnél a mély éneksávok fölé szerettem volna egy magasabb szólamot is, de nem voltam elégedett azzal, amit összehoztunk. Akkor mondta Daniel Bergstrand, az énekfelvételek producere, hogy ismer egy lányt, aki ugyan teljesen más stílusokban tevékenykedik, de talán érdemes lenne tennünk vele egy kísérletet. Ő Emilia Feldt, és rá is kerestem a neten, ahol láttam, hogy énekelt a svéd királyi pár, meg más híres és okos emberek előtt (mosolyog). Úgy voltam vele, hogy működhet a dolog, és úgyis elég rég volt már női ének a dalainkban, szóval bevontuk őt is a munkába, és tökéletes lett a végeredmény. Ezen felül szerettem volna, ha kicsit hosszabb a nóta, ezért raktuk oda a végére ezt a billentyűs, kicsit áriázós részt.

Néhány éve az egyik legismertebb drum’n’bass csapattal, a Pendulummal készítettetek egy közös dalt. Van olyan előadó vagy zenész a metal világán kívül, akivel szívesen dolgoznál együtt?

- Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Pendulumék keresték meg minket az ötlettel, mi meg épp Angliában turnéztunk, szóval adta magát az alkalom. Felvettünk néhány gitár - és énektémát, de ez minden, a dalt magát ők rakták össze. Amúgy persze, szívesen dolgoznék együtt más műfajt képviselő előadókkal, például Trent Reznorral. Megnézném testközelből, hogy mi játszódik le a fickó agyában (mosolyog). Nem is feltétlenül az In Flames kapcsán, hanem engem személyesen érdekelne, hogyan dolgozik a stúdióban, látni és hallani, hogy milyen hangzásokkal kísérletezik, hogyan épít fel egy dalt, ilyesmik.

Amennyire tudom, Martin L. Gore az egyik kedvenc zeneszerződ. Ezért kérdezem, hogy milyennek tartod a Depeche Mode legutóbbi albumát, a Delta Machine-t?

- Nem túl sokat mond nekem. Érdekes anyag, de az utóbbi néhány Mode lemezhez hasonlóan ez is elég rideg és sötét zeneileg, emiatt pedig kevésbé befogadható. Láttam őket élőben, amikor a Siren Charms-t rögzítettük Berlinben, és mindez azért is különleges volt, mert abban a stúdióban dolgoztunk, ahol ők a Construction Time Again lemezüket keverték. Ez azért elég nagy királyság volt, de hogy őszinte legyek, egyáltalán nem vagyok nagy barátja a legutóbbi korongjuknak…

Ezt nagyon meg tudom érteni… de ha már a Depeche Mode-ért nem is lelkesedsz annyira, azért a sörfőzés még mindig igaz szerelem az életedben?

- Még szép! Ezekben a napokban van épp egy sör és whiskey fesztivál Stockholmban, ahol hat új termékkel is képviselteti magát a cégem. Szívem szerint ott lennék velük, de most muszáj itt egy kicsit eljátszanom a rock’n’roll sztárt (mosolyog).

A rock’n’roll sztárt, aki egyébként stúdiós szakemberként is szeret tevékenykedni.

- A producerkedés már nem annyira jellemző, viszont vezetek egy lemezkiadót, ahol én felelek külön a rock részlegért, keresem az új bandákat, szerződtetem őket és igyekszem egyengetni a pályafutásukat. A hangmérnöki teendőkre egyszerűen nincs időm, hiszen azt csak úgy tudod ellátni, ha ott vagy a stúdióban; míg a menedzseri ügyeket, a telefonálást vagy egy e-mail megírását akár a turnén is tudod intézni.

Két gyermeked van, és a lányod hamarosan tíz éves lesz, szóval már nincsenek olyan messze az idők, amikor hazaállít majd az első udvarlójával. Lassan készítheted a shotgunod…

- Nem vagyok ilyen apatigris típus. Szeretnék minden körülményt megteremteni neki ahhoz, hogy önállóan jó döntést tudjon hozni. Nyilván adok neki némi útmutatást, de… (itt hosszasan keresi a szavakat)… eh, úgysem lehet erre jól felkészülni. Még az is lehet, hogy nem egy fiúval, hanem egy lánnyal állít haza, amilyen nyitott világban élünk manapság (mosolyog). A lényeg, hogy számíthasson rám, még ha fizikailag nem is vagyok mellette. Például a turnén is minden nap beszélünk telefonon. Mindennek eljön a maga ideje, szerintem nem fog ebből nagy ügyet kerekíteni. Bízom benne, hogy kellően okos lesz, és jól fog választani. Ha esetleg mégsem, még mindig nyúlhatok a puskámért (mosolyog).

Fotók: Máté Évi (ZeneFórum)