"Minden, ami szörnyű, a szeretetünkre éhes." Ezzel a Rilke-idézettel nyit a Fehér isten (16) majd átvált a valószínűtlenül, kísértetiesen kihalt Nyugati tér képére, ahol megvadult kutyafalka üldöz egy bicikliző kislányt. Ám a nyitányból sejthető állathorror helyett egy elgondolkoztató és nem eléggé fikciós mesét kapunk arról, hogy az ember, ha úgy akarja, minden vad kutyánál szörnyűbb.    

Nem eléggé fikciós, mert minden túlzása ellenére mind a kiindulópont, mind a karakterek kényelmetlenül közel állnak a valósághoz. Történetünk szerint ugyanis egy, a keverék kutyákat sujtó ebadó beveztése után a fizetni nem hajlandó gazdák egymás után szabadulnak meg "kedvenceiktől", csurig töltve ezzel a menhelyeket. Ennek a valódiságát a saját életünkben is éreznünk kell, akár a kisebbségekre, a kívülállókra vetített allegóriaként, akár a szó szoros értelmében értjük. És így, hiába játszódik a film egy kitalált Budapesten, ez a fikciós város nagyon is valódivá válik, ahogy a benne zajló szörnyűségek, az itt élő embertelen emberek és gonoszságuk is.   

A főhős páros élete pedig nincs híján a rosszakaróknak. A kiskamasz Lili (Psotta Zsófi), miután anyja három hónapra lelép új pasijával, apjánál (Zsótér Sándor) kényszerül meghúzni magát. Nem elég, hogy alig ismerik egymást, de a magának való, örömtelen férfi a lány kutyáját, Hagent sem szívleli. Azután meg pláne nem, hogy megtudja, fizetnie kellene a keverék eb után. Lili hiába próbál meg lázadni vagy hatni az apjára, az végül kirakja Hagent egy út mellett. A gazdájától elszakított Hagen lassan megismeri az kóbor kutyák utcai törvényeit, és megtanulja, hogy az emberek korántsem olyan kedvesek, mint ahogy ő azt eddig tudta. Lili eközben kétségbeesett keresőhadjáratot folytat, ám az eredménytelenség miatt kezd beletörődni kutyája elvesztésébe. Ahogy múlik az idő Hagen különböző szörnyűségeken megy keresztül, majd teljesen elvadulva egy síntértelepen köt ki. A dühös kutyatömeg pedig, Hagen vezetésével, kihasználva a kínálkozó alkalmat kiszabadul, és bosszúra éhesen elözönli az utcákat, ahová az értük felelős emberek kidobták őket.

Mundruczó Kornél filmje gyönyörűen vegyíti a horror, a thriller, a kutyás családi film, sőt, a vígjáték elemeit is, igazi mélységet kölcsönözve a sztorinak. Éppen ettől a sokrétűségtől hatnak a kifejezetten gonosz, egysíkú figurák még zsigeribben. Egyszerre érződnek túlzásnak, hiszen csak nem lehet ennyire önző, tekintélyelvű és szűklátókörű mindenki, mégis egy a kutyáját a felnőttek miatt elvesztő, anyja által "eldobott" kamaszlány szemszögéből pontosan ilyenek az életét megkeserítő, problémáival szembe süket felnőttek. Miközben az élete annyi kérdést, bajt és szomorúságot vonultat fel a felette döntéssel rendelkezők csak azt látják, hogy ő mit nem csinál úgy, ahogy ők megkívánják. Ilyen nehéz helyzetekben pedig, mint azt minden állatbarát tudhatja, a kedvenceink azok, akik megértik az embert. Hagen kidobása ezért nem csak a kutyával szembeni kegyetlenség, de a gyerek lelkébe való beletiprás is, egyszerre két olyan cselekedet, amire rengeteg ember vak, hiszen ő maga se nem gyerek, se nem kutya, hol érdekli őt a mások problémája. És itt térünk vissza a kutyák kisebbségként, elnyomottakként való értelmezésére, egy olyan metaforához, ami nem hiszem, hogy igényel további magyarázatot. Ám míg a Fehér isten megnézése közben/után a nézők legnagyobb része totálisan együtt fog érezni a szomorú szemű kutyussal és az eltökélt kislánnyal, köszönhetően a két színész (igen, a kutya is az) munkájának és a remek történetvezetésnek, addig gondoljunk bele, hányan néznének meg egy kidobott utcagyerekről szóló, hasonló történetet. Megnéznék, de szociodrámaként merőben más közönségre és visszhangra számíthatna, ami nem is baj, az olyan filmekre is szükség van. De éppen azért kellenek a Fehér istenhez hasonló alkotások is, hogy lássuk, komoly problémákat boncolgató, elgondolkoztató film is lehet szórakoztató anélkül, hogy szájbarágós legyen.

Mert a Fehér isten végtelenül szórakoztató, hol ilyen, hol olyan szempontból. A valóban hátborzongató kutyafalkás jelenetek félelemfaktora remek, a kutyaviadalt, és főleg a kiképzőt zseniálisan alakító Thuróczy Szabolcs kegyetlenségét látva elszorul az ember szíve, a különféle felnőttek fafejűségénél ökölbe szorul a kezünk, Lili és Hagen idilli kettősénél pedig mosolyra húzódik az ajkunk. Mindezt Rév Marcell gyönyörű és hatásos képein végigkövetve igazi lebilincselő filmélményt nyújt. Nincs azért híján egyenetlenségeknek és talán egy kicsivel több is végezhette volna a vágószoba padlóján, egészében véve mégis lebilincselő alkotás, amin jó sokáig el tud gondolkozni a néző. Hazaérve pedig, ha van olyan szerencsés, még jobban megszeretgeti a lába körül sertepertélő kutyát/macskát/akármit és hálát ad azért, hogy nem a Fehér isten Budapestjén él. Már ha el tudja hinni, hogy amit látott valóban csak egy fikció...

Fotó: Fegyverneky Sándor és Rév Marcell