Vagy vörös, mint a Mars homokja, ahová ebből a vérből bőven ömlik Pierce Brown debütáló regényében, a Vörös lázadásban. A sci-fi környezetbe helyezett disztópia hiába emlékeztet többször is Az éhezők viadalára mégis eléri, hogy önmagáért tudjuk szeretni.

Bár ahhoz, hogy tényleg minden csavar és szívszorítónak szánt lépés igazán üssön két dologra mindenképp szükség van: egyrészt semmiképpen sem szabad elolvasni a fülszöveget, másrészt a hasonló bosszú-sztorik irányában való teljes tudatlanság sem árt. Vagyis, ahogy a hasonló korú főszereplők is mutatják, legjobb, ha 16-17 évesnél nem vagyunk idősebbek, amikor kezünkbe vesszük a kötetet. Ám akkor sem kell elkeseredni, ha már kinőttünk az ideális korosztályból, a Battle Royale-al vetekedően kegyetlen, remek stratégiai érzékkel felépített és letehetetetlenül izgalmas középső rész kárpótol mind az összecsapottnak ható társadalmi háttér, mind a kiszámítható végkifejlet miatt.

A regény erőssége mindenképpen az "iskolai" hadviselés bemutatásában rejlik. Egy vérgőzös, rémisztően reális és gyomorforgató háború krónikáját kapjuk, amelyben valóban váratlan fordulatokat, epikus csatákat kapunk. Még az ilyen jellegű young adult disztópiákban edzettnek számító, a főbb eseményeket, elhalálozásokat és csodás meneküléseket általában jó előre látó olvasóként is sikerült egyszer-kétszer döbbent könnyeket csalnia a szemembe. Ez a sci-fibe ágyazott, mégis kétkezi háborús-felépítés menti meg a Vörös lázadást attól, hogy egy gyorsan és félig olvasottan a sarokban landoló Az éhezők viadala-másolat legyen. Na meg főhőse, Darrow, aki remekül kidolgozott, emberien esendő és szerethető karakter, akit körülményei hoznak olyan helyzetbe, ahol kénytelen rájönni, mennyi minden rejlik benne. Olyan, mintha Katniss férfi megfelelője lenne, hasonló háttérrel és karakterisztikákkal rendelkezik, de éppen eléggé más ahhoz, hogy ne ez lebegjen végig az ember szeme előtt. És annak ellenére is tudunk érte szurkolni, hogy, főhős lévén azért eléggé biztosra lehet venni a túlélését.

Világában ugyanis - ami a mi jelenünktől több száz, de akár ezer évre is található a jövőben - szigorú kasztrendszer uralkodik. A színkódokkal ellátott rétegeken a legfelső Arany uralkodik, míg a legalsó Vörös végzi a legembertpróbálóbb, legveszélyesebb munkákat. Ilyenből pedig bőven akad, hiszen az döglődő Földön ragadt emberiség számára egyetlen remény a Mars terraformálása, amin a Vörösök munkálkodnak már jó pár generáció óta. Darrow vakmerő Vörös fiú, aki a lehető legveszélyesebb, Pokolfúróként emlegetett munkát végzi a Mars mély bányáiban, miközben szerelmével és családjával éli a kasztjának kijáró, apró kis életét. Föld alatti falvaikban tevékenykedik ugyan egy, az elnyomás ellen harcoló terrorista csoport, de a legtöbben csak lehajtott fejjel tűrnek, hiszen bármilyen ellenszegülés halált érhet. Ám Darrow, akaratán kívül olyan helyzetbe kerül, ahol nem marad választása: vagy harcol, vagy meghal. Arról nem is beszélve, hogy milyen szörnyű titkokra derül fény ezután.

Izgulni tehát van miért, még akkor is, ha nem egyszer láttunk már hasonlót ezelőtt. A társadalmi felépítés bemutatásában viszont több lyuk is tátong, ami, lévén egy érzésre nagyon bonyolult és rétegzett rendszerről van szó, legalább ugyanolyan érdekes lenne, mint a fiatalok csatározása. Ám ebből vajmi keveset kapunk. Remélhetőleg a trilógia további részei kielégítő válasszal szolgálnak majd a kérdésekre és a levegőben hagyott szálakra. A végkifejlet pedig... nos, legyen annyi elég, hogy kiszámítható. Pont olyan, mint amikor az ember kedvenc sorozata aktuális epizódjánál már tíz perccel a vége előtt érzi, hogy ez egy folytatásos rész lesz. Szinte pillanatra ki lehet számolni, mikor fognak a szereplők drámaian elhallgatni és jelenik meg a "folytatása következik" felirat a sarokban. Jó esetben ez a következő epizódig tartó, kibírhatatlan, de édes gyötrelemmel teli időszakot jelent. Ami, minden hibája ellenére, a Vörös lázadás utolsó oldalának elolvasása után itt is kezdetét veszi.