A Viharsarok (16) ugyanúgy a „magyar melegfilm"-ként fog bevonulni a filmtörténelembe, mint annak idején tette ezt a Túl a barátságon, csak ugye az hollywoodi viszonylatban. Hiába telt el majd tíz év a meleg cowboyok történetének kritikai és közönségsikere óta, itthon a Viharsarok valószínűleg legalább annyi ellenérzésre számíthat "botrányos" témája miatt, mint elődje egy évtizede. Ám ha ez a felfokozott érdeklődés, legyen akármilyen előjelű is, a moziba hajtja az embereket hát legyen, erre a filmre még rossz indokból is megéri jegyet váltani.  

Van egy fiú. Németországban focizik, ha így folytatja nemsokára "benne lesz a tutiban", pénz, siker, karrier. Az edző kitapossa belőle a szuszt, mert akkora reménységnek látja, de a fiú érezhetően félvállról veszi a dolgot. Csapattársával focista-klisének számító, római számos tetkót csináltatnak a nagy meccs előtt, aztán amikor mégis elvesztik, akkor jól összeverekszenek a zuhanyzóban. Menekülésképpen hazautazik a semmi közepén álló, nagyapjától örökölt lepusztult tanyára. És van egy másik fiú. Egy isten háta mögötti faluban teng-leng, egyik cigiről a másikra gyújt és a falu jónőjével jár, miközben szinte magatehetetlen anyját ápolja. Nem kérdez sokat, nem beszél sokat, az élettől sem vár sokat. Mikor a falu széli, öreg házba beköltözik a külföldről jött idegen el akarja lopni a motorját - valószínűleg "miért ne"-alapon, akinek van pénze annak úgysem fog hiányozni. Aztán amikor a fura focista felajánlja, hogy fizet neki, ha segít felújítani a házat azt is elvállalja. "Miért ne" alapon. És amikor eddig nem tapasztalt vonzalom bontakozik ki köztük abba is hasonlóképpen megy bele - csakhogy a döntések hiányáért is ugyanúgy vállalni kell a felelősséget és a vele járó következményeket, mint a meghozatalukért. 

A Viharsarok tragikus szerelmi történetként tökéletesen megállja a helyét. A két külön világból érkező karakter összegabalyodásában az első pillanattól van valami sorsszerűség és szomorúság, akárcsak a Rómeó és Júliában, csupán annyi különbséggel, hogy itt nem az ellenséges családok, hanem az őket megvető környezetük az, ami miatt eleve bukásra ítélt a románcuk. Ám ami még ennél is pusztítóbb, az a bennük keltett szégyenérzet, és az, mit kezdenek vele. Hiába közös az önmagukkal, a másikkal és az érzelmeikkel való küzdelmük, a környezetre teljesen máshogy reagálnak. Szabi (Sütő András Mikós) a bátor fél, aki elfogadja önmagát és szeretné élvezni és megélni az életet és a szerelmet, jöjjön az akármilyen formában is, Áront (Varga Ádám) viszont kirángatja mozgástér nélküli, tradicionális életéből ez a "bűnös" viszony, a szégyen, a megvetéstől és a gyűlölettől való félelem pedig bekebelezi. Ha pedig egy közös ügyért, legyen az éppen egy kapcsolat, két embernek kellene kiállnia, de az egyik gyáva hozzá, abból jó sosem sülhet ki.

A film erőssége a két főszereplőben és a fényképezésben rejlik. Sütő András Miklós és Varga Ádám gyönyörűen hozzák a karaktereiket, a késő kamaszkori vagánysággal leplezett esetlenséget és a szótlan férfiasságnak álcázott tanácstalanságot. Ténylegesen érezhető köztük a vonzalom és látható a gyengédség, még amikor olyan, egyáltalán nem romantikus dolgokat csinálnak, mint a cseréppakolás, akkor is. Éppen ezért fura kissé, hogy míg a gyengéd simogatásoktól egészen a vadabb, szenvedélyes pillanatokig minden tökéletesen hiteles, a csókjelenetek mégis néha értelmezhetetlenül bénának tűnnek, de ez legyen a legnagyobb probléma. Rév Marcell képei gyönyörűen költői formában követik végig a cselekményt, néha picit szétesztétizálva ugyan az alföldi tavaszt, de éppen ezzel adva szép hátteret a főhősök belső vívódásának. Nem egy jelenetet elnéznék napestig csupán azért, mert olyan szépen van fényképezve és aludnék a szabad ég alatt, abban a tücsökciripeléses éjszakában még akkor is, ha reggel jéghideg vízzel lehet csak mosakodni.

A képek zsenialitásával ellentétben a szöveggel azért már több probléma is akad - vagyis inkább a hiányával. Mert értem én, hogy két fiú, ráadásul kamaszok, akik éppen olyan szintű lelki viharokkal küzdenek, amit még elképzelni is nehéz, nem fog leülni, és felnőtt módra megbeszélni, hogy akkor most mi is történt tegnap, amikor berúgtunk, és ez mit is jelent. Ez még felnőttként is nehéz. És ez a dacos hallgatás gyakran javára is válik a filmnek, az érzelmi tetőpontokon vagy féltékenykedéskor teljesen hiteles is, ahogy dacosan és szótlanul bámulják egymást vagy a semmit. Mégis, legyen akármilyen szófukar, befelé forduló és kőkemény egy fiú (vagy férfi) azért a hétköznapi helyzetekben egy odavakkantott "helló"-nál mindenki többet beszél azokkal, akikkel jóban van. És ez a, minden jelenetben kényszerített "művészfilmes" szótlanság éppen annyit vesz el a film hiteléből, mint amennyit a jó pontokon való alkalmazása hozzátesz. A szereplők, a sztori és a környezet teljesen valódiak, átérezhetőek, így a dialóg természetellenessége még jobban leugrik a vászonról.

Ettől függetlenül a Viharsarok tényleg jó film. És valószínűleg fontos film is. Azért csak "valószínűleg" mert igazából szeretném, ha nem lenne az. Ha így 2014-ben nem lenne hírértéke annak, hogy "jé, valaki melegfilmet forgatott", hanem csak annyi lenne "jé, itt egy új magyar film, aminek mellesleg melegek a főhősei". Kis különbségnek látszik, de nem az.

A Viharsarok nem fogja senkinek sem felnyitni a szemét, nem fogja a gyűlöletet köpködőket átállítani az elfogadó oldalra, de érezhetően nem is célja semmi ilyesmi. Csak elmond egy keserédes történetet arról, mi történhet az emberrel, ha nem úgy és nem ott találja meg a szerelmet ahol akár a társadalom, akár ő maga várná. A különbség csak annyi, hogy szerintem egy fiú sem érezte még úgy, hogy gyűlölnie kell önmagát, vagy félnie, hogy megverik azért, mert egyik napról a másikra nem a szőke, hanem a barna lányért kezdett gyengéd érzelmeket táplálni. És ez nem egy elhanyagolható dolog.