Különleges módon ünnepli 25. születésnapját az Anathema: a brit atmoszférikus rock együttes pályafutása valamennyi albumát és kiadványát megidézi azon a turnén, melynek első állomása éppen Budapesten volt. Így ha lehet, számunkra még izgalmasabbnak ígérkezett ez az este. GALÉRIÁVAL!

Anathema – Budapest, Barba Negra Music Club – 2015. április 8.

Előzetesen annyit lehetett tudni, hogy a 25 év egyetlen hanghordozójáról sem feledkezik meg a csapat; valamint azt is nyilvánosságra hozták, hogy időrendben visszafele haladva, a legújabb gyöngyszemektől a klasszikus „őskövületekig” hátrálva hívják időutazásra a nosztalgiázni (is) vágyókat. Akik jöttek is szép számmal, kellemesen megtöltve a budai klubot.

Az viszont talány volt, hogy mit fog játszani a három Cavanagh és két Douglas tesóval felálló banda, vagyis rajongói körökben már jó előre megfogalmazódhattak a vágyak és kívánságok, bízva abban, hogy ritkán vagy sosem hallott dalok is színesítik a három óra hosszúnak ígért programot. Ehhez képest a buli első harmada kevés izgalmat tartogatott, és (kellemetlen) meglepetést is inkább csak az aránytalan hangzás okozott: a dob tompán pufogott, a gitárokat alulkeverték, a bőgő néha indokolatlanul hangos volt, és Vinny éneke teljesen külön élt a zenétől.

Mintha a közönség is megszeppent volna a rá váró monumentális műsortól, ugyanis igen visszafogott reakciók fogadták az újkori darabokat. Aki a régi dalok miatt jött, inkább sörözött vagy beszélgetett, később meg a jelenkor fanatikusai választották ezt a szórakozási módot, így nem alakult ki az a varázslatos légkör, ami egy Anathema koncertnek annyira a sajátja. Mert nincs talán még egy olyan zenekar ezen az elhasznált bolygón, amely ennyi szépséget és lelki mélységet formázna hangjegyekké, de az első szakaszban mindebből kevés jött le. Nehéz a miértekre kézzelfogható magyarázatot találni, egyszerűen csak nem működött az a sokat emlegetett kémia. Ráadásul a Fine Day to Exit és Judgement albumok is csak egy-egy nótával kerültek be a repertoárba; és úgy tűnt, a zenészek is érezték, hogy a lelkesedés nem veti szét a házat, ugyanis a One Last Goodbye katartikus, szárnyaló énektémáit sem engedték át a közönségnek.

A 10 perces szünetet követő középső részben (1998-1995) érkezett az egyik őstag, Duncan „Jack Black ikertestvére is lehetnék” Patterson basszer – nagyon szimpatikus volt, hogy az este hátralevő részében a jelenlegi bőgős, Jamie Cavanagh roadolt neki. Duncan egyébként abszolút kivonta magát a színpadi akciókból, olyan szinten lecövekelt az erősítője mellé, hogy ha rajta múlt volna, talán a backstage-ből játssza végig a bulit. Egészen furcsa volt az állandó zárásként szolgáló Fragile Dreams-t féltávnál hallani, és amekkora beindulást szokott okozni ez a nóta, itt most még „ő” sem idézett elő össznépi hejehuját. Az Angelica-t pedig úgy sikerült elkezdeniük, hogy alig lehetett felismerni, és később sem bújt elő az az éteri finomság, ami ott rejtőzik ebben az Eternity lemezes igazgyöngyben.

Lassacskán azért emelkedett a hangulat, és a hangzás is magára talált, és amikor belecsaptak a The Silent Enigma kivédhetetlen főtémájába, a küzdőtér közepéről kiszakadt valakiből egy jó hangos „ó, ba..meg!”. Igen, ha csak ezt az egyetlen gitárrifet játszogatták volna három órán keresztül, már akkor sem lehetett volna egyetlen rossz szavunk sem.

Az utolsó egy óra – vagyis a harmadik felvonás – pedig igazi jutalomjáték volt az első lemezeken éneklő Darren White vendégeskedésével, aki most inkább néz ki egy nárcisztikus tánctanárnak, mint metal frontembernek. Ennek ellenére nem kevés energiát hozott magával a deszkákra, és végre a gitárok is megdörrentek, így lassú bólogatásra ingereltek az olyan melankolikus doom himnuszok, mint a Kingdom, a Lovelorn Rhapsody vagy a They Die, melyekben ott rezonált a pályatársak, a My Dying Bride és a Paradise Lost érzésvilága is.

Az Anathema a Sleepless halhatatlan hangjaival búcsúzott Budapesttől, egy olyan koncerten, amely alighanem történelmi momentumként vonul be minden jelenlévő emlékezetébe. Nem volt tökéletes, hiányzott belőle az a könnyfakasztó hidegrázás, aminek amúgy mesterei, és az összjáték is akadozott néhol (a gitáros/billentyűs Danny többször a társak vezénylésével volt elfoglalva), azonban minden valószínűség szerint egyszeri és megismételhetetlen élményt kaptunk attól a zenekartól, amely annyira szereti ezt az országot. És amely ország annyira szereti ezt a zenekart. Boldog születésnapot, Anathema!

A koncerten elhangzott dalok listája megtalálható ITT.

Fotók: Demjén Zoltán

Elize Ryd rabul ejt. Ahogy zenekara, a három énekessel felálló Amaranthe dalai is. Ez alól a hatás alól senki sem akarta kivonna magát Húsvét vasárnap, főleg úgy nem, hogy a finn Santa Cruz és a szintén svéd Engel is alátámasztotta a tényt: az északi együttesek rendkívül erősek élőben. GALÉRIÁVAL!

Santa Cruz, Engel, Amaranthe – Budapest, Club 202 – 2015. április 5.

Az estét nyitó Santa Cruz egyenesen a 80-as évek végébe repített vissza, méghozzá egy Los Angeles-i klubba. Koromnál és földrajzi elhelyezkedésemnél fogva esélytelen volt, hogy élőben lássam például a Mötley Crüe-t vagy a Skid Row-t a fénykorában, és ezért az élményért most a finn (!) banda kárpótolt. Bizony, a Santa Cruz finn nemzetiségű, de olyan beleéléssel nyomják a glam rock/metalt, mintha csak a tengerentúl nyugati partvidékén látták volna meg a napvilágot.

Az énekes/gitáros Archie kiköpött Vince Neil volt, hibátlan sikolyaiban akár Rob Halfordot is fel lehetett fedezni; a basszer Middy pedig alighanem sokat tanult Duff McKagantól – legalábbis a kigombolt mellény, a szőke séró és a térdig lógatott, fehér basszusgitár erről árulkodott. Náluk még a dobos is vokálozott, így a refrének énektémái nem kevesebb, mint négy szólamban csendültek fel, kiemelve a feszes és jó dalírói vénával megírt zenei részeket. Bár némileg kilógtak az este felhozatalából, a közönség vette a lapot, és már náluk alaposan megtelt a küzdőtér; és ha kérték a zenészek, a kezek is emelkedtek a magasba.

Az olyan nótáik, mint a My Remedy vagy a 6 (66) Feet Under azonnal kellő meggyőző erővel bírnak, a záró tételben Taz dobos pedig kolompot is használt, amitől kedvem lett volna jegyet váltani a Nightrainre (gyk. GN’R). Az ezer tó országából érkező csókák ráadásul nem akarták megjátszani a stílushoz némileg hozzátartozó megközelíthetetlen rocksztárt, amire bizonyíték, hogy a merch pultnál bárki válthatott velük néhány szót. Archie-ék mosolyaiból ítélve nem különösebben bánták, hogy főként a hölgy látogatók igyekeztek haverkodni velük…

A másodikként következő Engel már inkább a férfi közönséghez szólt: a szikár, északi gitárriffek némi – gépről érkező – billentyűs támogatással és Mikael Sehlin bika vokáljaival ostromolták az egybegyűlteket. A svéd banda amúgy az In Flames gityós Niclas Engelin projektje, viszont furcsa csavar a történetben, hogy Niclas a koncerteken nem képviselteti magát, így élőben egyedül Marcus Sunesson kezeli a hathúrost.

Az Engelnek kapóra jöhetett ez a turné, hiszen így élőben is bemutathatták a tavaly év végén megjelent Raven Kings lemezüket. De nemcsak erről, hanem évtizedes pályafutásuk korábbi anyagairól is szemezgettek. Mikael kimondottan barátságos és szimpatikus frontember volt, nagy ovációt váltott ki a jelenet, mikor az első sorból elkérte a felfújható gitárt és azzal pózolt, a már-már kötelező tartozéknak számító, „fotózzuk le a zenekart úgy, hogy a háttérben a közönség felemeli a kezét” jelenet sem maradhatott ki, de ezzel együtt sem volt több ez a koncert, mint becsületes iparosmunka.

Félreértés ne essék, az égvilágon semmi gond nincs az Engel zenéjével, de élőben ugyanaz igaz rájuk, mint az albumon: valami plusz hiányzik belőlük. Így pedig mindössze stabil másodosztályú csapat lehetnek, amely sikertelenül vívja meg az osztályozót az A-ligába. Profi módra belakták a színpadot és hibátlanul zenéltek, és körülöttem jó páran voltak, akik énekelték a szövegeket (a Sense the Fire alatt még egy kartonlap is előkerült a tömegből, melyre valaki a dal címét pingálta fel), ám ettől még nem a hollókirályoktól volt hangos ez az este.

Hanem az Amaranthe hatosától, és ez a bizonyos hangosság már a nyitó Digital World alatt megérkezett: a Club 202-őt alaposan megtöltő tömeget a tenyeréből etette Elize Ryd és férfi kollégái. Nem véletlenül hegyezzük ki a skandinávokat erre a leosztásra, hiszen akár akarják, akár nem, ez a zenekar az elbűvölő hangú és megjelenésű énekesnőről szól. Méghozzá egyértelműen.

Húsvét apropójából aligha volt olyan férfi a teremben, aki ne locsolta volna meg szívesen Elize-t (nyehehe), aki mini bőrruhácskájában pontosan tisztában volt azzal, hogy mennyire vonzza a tekinteteket. Ezzel együtt nem tetszeleg az annyi popdívára jellemző, „bárki megkaphat” szerepben, és az elérhetetlen művésznő maszkját sem hordja, egyszerűen csak eszméletlenül dögös. Ezen felül pedig még kellően aranyos is: lepacsizott az elöl állókkal és a hajlóbálásból is kivette a részét.

Az Amaranthe meredeken felfelé ívelő, villámgyors (négy év alatt három lemez) karrierjének a másik letéteményese Olof Mörck gitáros/dalszerző, aki tudja, mitől döglik a légy, jól megtanulta az acélos, szaggatott riffelést a Soilworktől és az In Flames-től, ismeri a rögtön fülbe ragadó, mézédes refrének titkát is, az egészet pedig bevonja az elektronika csokimázával. Így ha az Amaranthe muzsikájáról lecsupaszítjuk a hörgős pillanatokat és a metalos hangszerelést, tulajdonképpen 100%-os popdalokat kapunk – ami nem kritika, hanem tény. Elég csak meghallgatni az Electroheart kezdését: egyes nemzetek ilyesmi szerzeményeket indítanak az Eurovíziós Dalfesztiválon.

A hirtelenszőke gitáros tehát tökéletesen bebiflázta a receptet, sőt talán egy kicsit túl jól is, ugyanis a bevált sablontól nem nagyon tud elrugaszkodni: a nótáik szigorúan 3 és fél perc környékén mozognak, és még véletlenül sem térnek le a verze-refrén-verze-refrén-szóló-kiállás-refrén-refrén alaposan kitaposott ösvényéről. Vannak persze kötelező balladák is (True, Over and Done, Amaranthine), amiben a főszerepet megosztja egymás között Elize és a tiszta énekért felelős, igen modern gúnyába bújt Jake E énekes. És ha már gúnya: Elize a koncert hevében megszabadult a kabátjától és a hajgumijától, ami jól jelzi, hogy milyen forró volt a légkör a deszkákon és a dühöngőben egyaránt.

Tulajdonképpen az Amaranthe mindegyik dala sláger, de még ezek között is akadnak különösen emlékezetes darabok (Massive Addictive, Drop Dead Cynical, Invincible), így aztán a hangulat egyetlen szemhunyásnyira sem lankadt. A ráadás elején a lelazult bőgős Johan kisebb beszédet intézett hozzánk, amiből természetesen nem hiányozhatott a „ti vagytok az egyik legjobb állomás ezen a turnén” elem sem. Bár amilyen lelkesek tudnak lenni a magyar rajongók, ezt egyre több zenekarnak elhiszem.

Bár a ráadásba becsúszott némi technikai gikszer, előbb a gitár, aztán pedig a basszusgitár mondta be az unalmast - így a technikus a keverőpulttól becsületre méltó sprintet vágott ki a színpadig -, az Amaranthe fényes diadalát nem veszélyeztette semmi: a The Nexus-szal búcsúzó zenekar legközelebb akár könnyen megtölthet egy ennél nagyobb helyet is. Végtelenül profin szórakoztató gépezet az övék, joggal vívnak ki maguknak egyre komolyabb elismerést a metal berkein innen és túl.

Elize for first lady!

Fotók: Demjén Zoltán

Hisz abban, hogy képesek vagyunk elérni, amit szeretnénk. Ez nem mindig volt így, éppen ezért a főiskolás önmagát egy kicsit leteremtené. Persze nem most, hiszen jelenleg az élete az Eurovíziós Dalfesztivál döntője körül forog. Interjúnk Csemer Boglárkával, azaz Boggie-val, aki élő adásban is mer tortadíszt kóstolni.

Hogyan és mivel telnek a napjaid azóta, hogy kiderült, te képviseled hazánkat az Eurovíziós Dalfesztiválon? Megy a felkészülés ezerrel, vagy most még leginkább csak lélekben hangolódsz a bécsi fináléra?

- Minden van, csak nyugi nincs. A Dal óta minden napom legalább 10-12 órában Bécsről szól, sok a kötelező feladat: interjú felkérések, valamint zajlik a háttérprodukciós munka is, úgyhogy lassan már az állóképességem határait feszegetem. Talán meglepő lehet, de a tényleges próbák majd csak mostanában kezdődnek el, erre ugyanis eddig nem volt időnk. Közben koncertjeim is vannak, szóval nincs idő unatkozni.

A Wars for Nothing nem csak a zsűrit és a hazai közönséget nyűgözte le, hanem tudomásom szerint Hollandiában is a mindennapok részévé vált.

- Ez annak köszönhető, hogy a dalszövegíró – Bori Sára Heléne - félig holland származású. Valahogy ennek híre ment ott, elkezdték hívogatni a legnagyobb holland médiumok, kiment hozzá a híradó is, ő meg szinte rémülten hívott engem egyik nap, hogy nem érti ezt az egészet, valóságos istennőként kezelik (nevet). Kiderült, hogy a dal sikere nemzeti büszkeség holland szemmel nézve; ráadásul ők nagyon nagy Eurovízió fan országnak számítanak, és így lesz még egy induló, akinek pluszban drukkolhatnak. Ez a megbecsülés és szeretet maximálisan kijár Sárának. Egyúttal bízhatunk abban, hogy a holland emberek Bécsben is támogatni fognak a szavazatukkal.

A Parfüm című dalod francia nyelvű változatban is elkészült, és nem titok, hogy szívesen énekelsz francia dalokat. Nem egy legendát hallani a francia nyelv nehézségéről, de vajon neked mennyire gyűlt meg a bajod az elsajátításával?

- Aláírom, tényleg talán a legnehezebb európai nyelv. Sok szerkezetet kell fejben tartanod, és ha beszélni akarsz, lemegy a nap, mire összeállítasz magadban egy mondatot (nevet). Rengeteget kell gyakorolni, én is akkor kezdtem el igazán fejlődni, amikor 1 évig kint éltem Párizsban, akkor kezdtem el összefüggően beszélni. Az, hogy előtte itthon heti három órám volt a suliban, a nyelvtanra felkészített, de ahhoz, hogy érdemben megszólaljak, édeskevés volt. Ezt a nyelvet talán nem is lehet úgy megtanulni, ha nem éltél kint egy ideig.

Több helyen nyilatkoztál már arról, hogy hiába volt gyakorlatilag világszerte sikeres a Parfüm, a hazai kereskedelmi rádiók – stílusosan szólva – a fülük botját sem mozgatták érte. Egy lemezzel, számtalan koncerttel és A Dal első helyezésével a hátad mögött érzel némi elégtételt?

- Nem vagyok az a típusú ember, aki nevet a markába. A lényeg, hogy legyen végre szemléletváltás a hazai zenei életben. Remélem, hogy a mi generációnknak sikerül ez. Itthon teljesen kétpólusú a színtér: van a mainstream vonal, meg az alter under, és a kettő között nincs átmenet. Pedig én pont ez az átmenet lennék. Egyik kategóriába sem passzolok igazán, pedig populáris, amit csinálok, és ezzel együtt minőségi is. Ne érts félre, nem panaszkodom, hiszen szerencsére működik a karrierem, csak hát ez akkor is vicces… De biztos vagyok benne, hogy idővel itthon is megváltoznak dolgok.

Tudod, nagyon tetszett, hogy A Dal döntője utáni stúdióbeszélgetés alatt a legnagyobb nyugalommal belemajszoltál a tortádba. Olyan pillanat volt, amiből az jött le, hogy a hirtelen jött felhajtás közepette is tudsz ember maradni…

- Mert én ilyen vagyok. Vannak olyan művészek, akik mások a színpadon és a hétköznapi életben, de nálam közel áll a kettő egymáshoz: nem viszek fel mást a színpadra, mint amilyen valójában vagyok. Vannak, akik rock dívaként élnek le egy életet, nekem viszont az a szerepem, hogy az vagyok, aki vagyok. Talán ez a rizikósabb út, mert így nem tudsz elbújni egy álarc mögé, mindig a saját bőröd viszed a vásárra; de tőlemhiteltelen lenne, ha máshogy viselkednék. És számomra nem is erről szól az éneklés. Túl sok olyan énekesnő van, aki kastélytoronyban él és megközelíthetetlennek mutatja magát. Furcsa lehet, amit mondok, de önmagában nem tartom nagy dolognak, hogy énekesnő vagyok. Aki ahhoz ért, hogy finom kenyereket süt, az legyen pék, én meg ezt a szakmát tanultam meg. Vallom, hogy mindenki találja meg, hogy miben jó, mit szeret csinálni, és utána azt tudja értékén kezelni.

Elég szerencsétlen helyzet, hogy a magyar közönségnek van egy Bogija és egy Boggie-ja. Kell még magyarázkodnod néha, hogy akkor te melyik is vagy a kettő közül?

- Tavaly volt ez nehéz szitu, mert szinte egyszerre futott be a Parfüm és Bogi dala, a We All Tele volt velünk a sajtó, és ez bizony okozott zavarokat. Kaptam meghívást diszkókból húsz perces haknikra, meg hogy vigyek zenei alapot, és ilyenkor mondta a menedzserem, hogy én nem az a Bogi vagyok, mert én csak élő hangszeres fellépéseket vállalok. Bogin is azt látom, hogy elszánt, nagyon céltudatos, és meggyőződésem, hogy mindketten talpon tudunk maradni, nem vetjük vissza egymás karrierjét.

Ha most megkaparinthatnám az mp3 lejátszódat, milyen dalokat találnék rajta?

- Nem tudnál mit megkaparintani, mert nincs mp3 lejátszóm (nevet). Spotify-t hallgatok, és ott is főként teljes albumokat. Ami most sokat pörög nálam, az a legutóbbi Norah Jones lemez, aztán a Szőke Szandra Quintet, ami egy kortárs, fiatal énekesnő formációja, de szeretem Jónás Verát és Petruska Andrist is. Figyelem a saját korosztályom, mindegyikükkel jóban vagyok, kimondottan érdekel a pályafutásuk. De szólni szokott nálam Szeder-Szabó Kriszta is, aki egyébként velem énekel a Wars for Nothingban; neki is van most egy 7 számos EP-je. Ha viszont kicsit „erősebb” zenét akarok hallgatni, akkor Beyoncé 4 albumát veszem elő, ami nagyon energikus, már-már agresszív muzsikát rejt.

Amennyiben visszamehetnél az időben, és találkozhatnál a gyermekkori önmagaddal, szerinted mit kérdezne tőled a Csepelen cseperedő kis Bogi?

- Hú, nem tudom, mit kérdezne, de ha végignézek az eddigi kis életemen, az egy valódi csoda. És ezt mind magam értem el, magam dolgoztam meg érte. Kiskoromban is nagy terveim és vágyaim voltak, de sokkal nehezebbnek gondoltam a jövőt. Most nagyon elégedett, boldog és kiegyensúlyozott vagyok. Amúgy ha kislányként láttál volna, nem biztos, hogy el tudtál volna képzelni énekesnőként (nevet). Aztán gimiben elkezdtem nyirbálni a vágyaim: minél többet megismersz az életből, rájössz, hogy nem is olyan egyszerű, mint ahogy korábban hitted. Szóval szerintem pacsiznék a kislánykori önmagammal, aki azt mondaná: „”Ez az Bogi, megcsináltad!”. A főiskolás önmagamat meg egy kicsit leteremteném, hogy „lám, lám összehoztad, nem kellett volna úgy leértékelned magad”. Kiskoromban egy fogalmazásban azt írtam le, hogy világhírű énekesnő akarok lenni, a célom pedig egy New Yorki koncert. Tavaly eszembe jutott ez az irományom, mikor valóban New Yorkban adtam koncertet. Sokszor nehéz, hogy ne térjünk le a megálmodott útról, ne adjuk fel, ne kezdjünk el B opciót keresni; ehhez rengeteg szeretet és támogatás kell. De alapvetően az ember saját magának teremti meg a vágyait: hiszek benne, hogy képesek vagyunk elérni, amit szeretnénk.

Az égi kikötőben… túl a hullámokon és a dagályon… gyönyörű felfedezéseket tehetünk. Hiszen minden utazás tartogat nekünk valamit, többek leszünk általa. Most ráadásul csak az A38 Hajóig kellett vándorolni – vajon létezhet-e tökéletesebb helyszín három, a vízzel oly’ szoros kapcsolatot ápoló poszt-rock zenekar számára? A beszámoló végére kiderül. GALÉRIÁVAL!

Skyharbor, Sleepmakeswaves, Tides From Nebula – Budapest, A38 Hajó - 2015. március 30.

Elsőként rögvest az égi kikötőbe nyertünk bebocsátást, és a Skyharbor élén álló Daniel Tompkins hangja néha valóban az egekben zengett. Pedig az egyébként túlságosan öblös és kásás hangzás a hátsóbb tartományokba száműzte – az egyik gitárral egyetemben -, de néhány apróbb megbicsaklást leszámítva az este egyetlen énekese kristálytisztán csillogtatta meg torka tartalmát.

A Skyharbor zenéje nem egy azonnal oldódó, instant élmény: dalaik rétegzettek, akár a hagyma meg az ogre, sok témát fűznek egybe hol lassabban, hol vadabban vágtató folyammá. A zenészek képzettsége vitán felül álló, aminek szívesen teret is engednek, így többször meglepő váltások fűszerezik az öncélúvá mégsem váló progresszív muzsikát. Különleges élmény volt, hogy az összes hangszeres indiai gyökerekkel rendelkezik, ámbár a keleties motívumok ritka vendégnek számítanak ebben a kikötőben. Ha kellett, egy pillangó finomságával rezegtették a húrokat, de helyenként a horgony mélységében bugyogó torzított gitárokkal késztették bólogatásra az első sorokat. A közönség egyértelműen vette a lapot, és biztos, hogy a Skyharbor sok izgalmat tartogató zenéje újabb híveket is nyert magának az A38-on.

Ha van olyan csapat, amelyben a rocksztárság írmagja sincs meg, az a Sleepmakeswaves. A kopasz, vörös szakállas, egy medve és egy robot egyvelegét idéző stílusban mozgó Alex Wilson basszer még hagyján, de a két oldalt helyet foglaló gitárosokat előbb képzeljük egy IT cég programozói székébe, mint a színpadra.

Ehhez képest a kenguruföldiek olyan vehemenciával ugrottak neki a hangszereiknek, hogy mindenkit elsöpörtek. A Perfect Detonator tökéletes kezdés volt: valóban berobbantotta a bulit. Egyébként is a tavalyi, vitán felül állóan lenyűgöző Love of Cartography albumukat tálalták nekünk; ezen felül mindössze két korábbi dal fért bele a nagyjából 50 perces programba.

Abba a programba, amire nehéz jelzőket találni, és amiben dalról dalra ragadta magával a közönséget az az energia, amit ez a négy zenész tartogatott nekünk. Náluk már a hangzás is kifogástalan volt, így a legtöményebb, legzajosabb részek is vízesésként ömlöttek a lábunk elé, és feltartóztathatatlanul árasztották el a hajó gyomrát. Az auszik is a hangulatkeltés nagymesterei, hasonlóan a Maybeshewillhez vagy a 65daysofstatic-hez: még a zúzósabb témáikat is majd szétveti a beléjük szorított lélek. Ott voltak mindenhol a színpadon, látszott, hogy mennyire élvezik, amit csinálnak, és mennyire hálásak az őket figyelők szeretetéért.

Képtelenség hibázni egy Great Northernnel vagy egy The Stars Are Stigmata-val, de a legnagyobb őrjöngés Alex búcsúbeszédét kísérte a záró Something Like Avalanches előtt. Sütött róla az őszinteség, amikor azt mondta, hogy minden alkalommal egyre nagyobb élmény nálunk játszani, és sosem gondolta volna, hogy egy nap majd a föld teljesen átellenes felén ilyen ováció fogadja a dalaikat. Hosszú másodpercekig nem akart szűnni a taps, és hogy ez egy valóban emlékezetes este volt nekik is, azt bizonyítja, hogy már pár órával a koncert után kifejezték hálájukat a budapesti publikumnak a közösségi oldalukon. Pedig a turné korábbi állomásainál nem voltak ilyen posztjaik.

Bár a beszámoló címét ihlető dalt nem játszotta el az egységesen feketébe öltözött négyes, de így is felemelő és felszabadító volt, amit megmutattak magukból. Ki merem jelenteni, hogy az év egyik legjobb koncertjét láttam.

Baromira nem volt könnyű dolga ilyen előzmények után a lengyel Tides From Nebula-nak, a terem sűrűsége is szellősebb lett, de a négy zenész nagyon kitett magáért. Bízhattak akár a lengyel-magyar barátságban is, de nem kellett csupán erre hagyatkozniuk, hiszen pontosan tudják, hogy mitől döglik a légy a poszt-rock szcénában.

Náluk is megvoltak a lebegős, merengős, vonat- vagy éppen hajóablakon kibámulós pillanatok, de amikor beindultak, ezerrel ment a derékból hajlongás a málházós, súlyos melódiákra. Teljes átszellemültséggel zenéltek, basszerosuk külsőleg és mozgásában is egy áhítatos – és loboncos – papra emlékeztetett; míg egyik gitárosuk a dalok után a mikrofont is hanyagolta, és csak úgy beleüvöltötte a levegőbe a „thank you!”-kat. Megkapták ők is az elismerést, ami kijárt nekik, kétlem, hogy aki miattuk jött el, az csalódottan távozott volna.

Remek este volt, értő közönséggel – jó volt látni, hogy igenis, ebben az országban is van tábora ennek az undergrondnál is undergroundabb műfajnak -, tökéletes helyszínnel, üresjáratokat mellőző szervezéssel. No meg három egymást felülmúló bandával. Aki ott volt, jó darabig nem felejti el ezt a kikötős, hullámos, áradó éjszakát.

Fotók: Demjén Zoltán

Főleg az előbbi, és még szomorú is, állítja egyik dalában a Cloud 9+. Pedig nincs okuk a pesszimizmusra. Eleve ők kapásból öten nyomulnak, másrészt teljesen rendben van, amit csinálnak. Akár egy egész albumon keresztül is.

Nem mennék bele annak fejtegetésébe, hogy honnan jött és kiket takar a Cloud 9+, az alig két évet felölelő töriórát már átvettem a lemezbemutatójukról írt beszámolóban. És mivel volt lemezbemutatójuk, ezért ahhoz kellett lemez is, így jött a képbe a Supernova, ami néhány hete már ott díszeleghet a rajongók polcán. Biztosra veszem, hogy utóbbiak száma buliról bulira nő, mert a felhős srácok élőben különösen képesek odacsapni, de albumukkal megmutatják, hogy a stúdióban sem sülnek fel.

A debütáló anyagot hallgatva azért kérdéses, hogy a csapatból hányan is jelentek meg a stúdióban, ugyanis az elektronika dominál, és élek a gyanúval, hogy a rögzítéshez nem sok valódi hangszert használtak. De ez nem is stíluskövetelmény, ha melodikus hard rockot nyomnának, jogos kritika lehetne az analóg hangzás hiánya. De ebbe a XXI. században – pláne a d’n’b/dubstep műfajban – belekötni marhaság, ráadásul Zsolték a színpadon tökéletesen meg tudják szólaltatni a dalaikat, úgy meg tényleg teljesen mindegy, hogy mennyi a stúdiós trükk a Supernova CD-n. Az sem ront az élményen, hogy Tóth Berci gitárja itt jóval hátrébb szól, mint a bulikon, ami mögött húzódik nyilván egy adagnyi kereskedelmi megfontolás is, de az vesse rájuk az első követ, aki egy ilyen kompromisszumba nem menne bele a rádiós lejátszás érdekében.

Aki volt már Cloud 9+ koncerten, azt különösebb meglepetések nem érhetik, a dalok legtöbbje régi haverként integet vissza. Ha valaki viszont csak most kezdi az ismerkedést velük, annak talán iránymutató lehet, hogy a nyitó Dirty Century akár a Black Sun Empire-nek is jól állna, az Amsterdamra az EDM-ben lubickoló Knife Party sem mondana nemet, Skeeny Boy rapbetétjei miatt pedig itt-ott Example is beúszott a képbe (a remek hangi adottságokkal rendelkező Szivák Zsolt meg a Papa Roach dalnokát idézi fel) - és hát megkerülhetetlen a Pendulum és a Chase & Status neve is. Sokadszor visszautalva a koncertekre: a színpad mellett a Supernova-n is kiderül, hogy a srácok valóban tudnak dalokat írni, a refrének 10 pontosak (Supernova, The Way You Are, Lights, I.N.Y.T.), és tulajdonképpen mindegyik szerzemény ott van a szeren.

Plusz pont jár nekik azért is, mert nem estek bele a magyar zenekarok tipikusnak mondható hibájába, vagyis nem akarták a valaha írt összes szerzeményüket lemezre passzírozni, itt maximálisan befogadható a mennyiség (10 nóta + intro + 4 remix). Fazonilag is ki van találva a brigád: még éppen annyira trendik, hogy attól senkinek sem lehet rossz érzése.

Nem tudom, a célközönségüket jelentő korosztályból hányan ruháznak be fizikai valójában a Supernova CD-re, de az első hírek szerint a netes letöltős/hallgatós oldalakon nagyon szépen teljesít a cucc.

Megérdemlik, megdolgoztak érte.

Koncertfotó: Demjén Zoltán

Varázsos francia sanzon-pop énekesnőt láthatott, aki péntek este ellátogatott az A38 Hajóra. Túlzás lenne persze azt állítani, életünk legizgalmasabb koncertje volt, de reméljük, ez még mindig csak a kezdet a 12 éve a pályán levő Élodie Frégé számára.

Először is tisztáznunk kell egy félreértést: Élodie Frégé nem tagja a Nouvelle Vague-nak, mint azt péntek esti budapesti koncertjének szervezője hirdette. Az A38-ra látogató magyarok talán ezt hihették, ám ahogy elnéztük, a többség nem ezért jött a Frankofón Fesztivál záróeseményére: a többnyire franciákból álló közönség pontosan tudta, kire számíthat. A modern francia könnyűzene egyik állócsillagára.

Mert Élodie Frégé igazi popsztár, persze a szó francia értelmében az: Françoise Hardy vagy Vanessa Paradis 21. századi utóda, aki a két másik énekesnőhöz hasonlóan igen fiatalon tűnt fel és évről évre, közönsége szeme láttára érett mosolygós fiatalból igazi művésszé. Esetében a kiindulópont természetesen egy tehetségkutató volt, 12 évvel ezelőtt. Az akkor húszéves szőkeség azóta nem csak haját festette sötétebbre, de zenéje is komolyabb lett.

Persze az a budapesti koncerten is látszott: nem érfelvágós komolyságra kell gondolni. Könnyed ritmusok, kellemes hangszerelés, kedves mosoly, igazi profizmus. Olyannyira elegáns és sima, hogy nehéz is volt elképzelni Élodie-t az A38-on – nem mintha őt egy pillanatig feszélyezte volna a hajó sajátos közege. Kedélyesen elcsevegett közönségével – némi magyar próbálkozás után franciául, mosolygott, cuki vagy elbűvölő volt, miközben természetesen egy rossz szót sem lehetett szólni arra, ahogyan előadta dalait, sőt.

Az meg egy másik kérdés, hogy ettől mi mennyivel lettünk gazdagabbak. Talán láthattunk felcsillanni egy 33 éves félig-meddig kész énekesnőt, aki tíz év múlva teljesedik majd ki, de az is lehet, hogy tíz év múlva már ő is csak a kétezres évek sikerének morzsáit szedegeti össze. Személy szerint jobban örülnénk az előbbinek, ehhez viszont talán Charlotte Gainsbourg-hoz és a tényleg a Nouvelle Vague-ból ismert Mélanie Pain-hez hasonlóan neki is jót tenne, ha átkelne a csatornán és brit zenészekkel dolgozna a franciák helyett.

A hónap utolsó hétfőjén az A38 Hajón koncertezik az ausztrál Sleepmakeswaves. A Tides from Nebula és a Skyharbor társaságában érkező poszt-rock zenekar szereti a térképészetet, az óceánt és a nagy fehércápákat, a nevüket egy egyetemi jegyzetfüzetnek köszönhetik, és hazájukban már a slágerlistákon is lehorgonyoztak. A hullámosan álmos srácok közül a gitáros Otto Wicks-Green volt a Kultography beszélgetőpartnere.

Március 30-án egy hajón léptek fel Budapesten. Mondhatjuk, hogy ez lesz a Sleepmakeswaves történetének legkülönlegesebb koncerthelyszíne?

- Szeretném, tényleg szeretném, ha erre igennel felelhetnék, de egyszerre sajnálatos és csodálatos módon, ez lesz kb. a harmadik vagy negyedik bulink, amikor egy hajón játszunk. Úgy látszik, a hajó lesz az új normál koncerthelyszín. És nekem ez tetszik!

Európában sem először turnéztok. Izgultok még a fogadtatás miatt?

- Valóban, most járunk már harmadszor az öreg kontinensen, szóval csak a szokásos készülődés és izgalom kerített hatalmába minket. Talán egy kicsit kevésbé aggódunk, hiszen hogyan is lehetne ez a turné más, mint káprázatos, mikor két olyan banda jön még velünk, mint a Tides from Nebula és a Skyharbor?

A nevetek követi a jó öreg poszt-rock hagyományt: többszóegybeírva. Hasonlóan, mint mondjuk a Maybeshewill vagy a 65daysofstatic esetében.

- Egy véletlen felfedezésnek köszönhetjük a nevünket. Sydneyben üldögéltünk egy bárban, iszogattunk, és az élet nagy dolgairól dumáltunk. Aztán hirtelen egy egyetemi előadások anyagát tartalmazó jegyzetfüzet lapját fújta be a szél az ablakon, és nekünk három szón ragadt meg a szemünk: sleep, makes, waves. Ott és abban a pillanatban eldöntöttünk, hogy alapítunk egy bandát, amit így fognak hívni.

Ha már az előbb szóba került a 65daysofstatic: korábban turnéztatok velük, és egy remixet is készítettek nektek. A jelentős hatásaitok között tartjátok számon őket?

- Abszolút példaképek a számunkra! Először csak a zenéjük fogott meg, aztán mikor megismerkedtünk személyesen, lenyűgözött, hogy milyen alázattal közelítenek a saját dalaikhoz és ahhoz a rengeteg nehézséghez, ami a muzsikusléthez tartozik. Kristálytisztán emlékszem arra a pár évvel ezelőtti beszélgetésünkre Robbal, a dobosukkal, amiben figyelmeztetett, hogy rengeteg áldozattal jár, ha azt az álmot kergetjük, hogy egy zenekar tagjaiként fedezzük fel a világot. A mai napig sokszor eszembe jut a tanácsa.

Tavaly jelent meg az ausztrál listákra is felkúszó második albumotok, a Love of Cartography, amely jóval dalközpontúbb, összefogottabb, „felnőttesebb”, mint az egyébként szintén igen erős elődje.

- Pontosan így gondoljuk mi is, szóval erre felesleges is több szót vesztegetni.

És a borítója is gyönyörű.

- Köszönjük. A dolgos hétköznapokon tervezőként melózom, így aztán egészen speciális ötleteim vannak arról, hogy milyen látvány fejezné ki a legjobban a zenénk szellemiségét. De ezek a víziók gyakran nem többek, mint absztrakt fogalmak – például szeretnénk megjeleníteni a feszültséget az utazás és a honvágy között -, így aztán átadjuk a terepet James Stuartnak, a designerünknek, aki kézzelfogható formába önti a mi néha fellegekben járó és megfoghatatlan elképzeléseinket. Az eredmény ezúttal egy csillagkép lett, ami egy város fenti látképével lett összemosva. Ez egyszerre kifejezi a magányt és a „tartozom valahová” érzését, amin akkor mész keresztül, mikor a távolból szemlélsz egy várost. Ugyanakkor csempész az egészbe egy kis varázslatot is azzal, hogy mindezt egy csillagászati környezetbe helyezi.

A Love of Cartography cím az utazás metaforája?

- Olyasmi. Egyfelől nagyon bírom a térképeket, mivel valahol a művészet és az aprólékos precizitás keverékét jelentik; másfelől pedig olyan albumot szerettünk volna írni, amelyet jó élőben előadni, jó játszani a dalait a koncerteken. A koncerteken, szerte a világon – és a térképen.

A nevetek és a How We Built the Ocean című nóta alapján feltételezem, hogy az óceán komoly inspirációt jelent a számotokra.

- Már az ausztrál nemzeti himnuszban is ott van, hogy olyan földrész vagyunk, amelyet körülölel a tenger! Úgy gondolom, az óceán szeretete alapvető része a kultúránknak, és ez szinte tudattalanul is megjelenik a zenénkben, illetve mindabban, amiről a Sleepmakeswaves szól.

Egy átlagos zenekedvelő – némi fejvakarás után – talán két ausztrál bandát tud megnevezni: az AC/DC-t és a nem is annyira kenguruföldi Pendulumot. Kikre hívnád fel a figyelmet a honfitárs csapatok közül?

- Ha egy hozzánk hasonló instrumentális/poszt-rock brigádot akarsz hallgatni, akkor ismerkedj meg a Solkyrivel, a Meniscus-szal, a Tangled Thoughts of Leavinggel és a Dumbsainttel. Ha gyors, dallamos, progresszív black metalra vágysz, akkor a Ne Obliviscaris lesz a nyerő választás. És mindenképp szólni kell az olyan zenekarokról, mint az Eleventh He Reaches London, a Karnivool és a Dead Letter Circus.

Az országotok egyik jelképének számítanak a nagy fehércápák, mégis állandó viták övezik ezeket a ragadozókat. Egyesek védik őket, míg mások kiirtanák őket az ausztrál partok közeléből. Ti melyik oldalt képviselitek?

- El a kezekkel a cápáktól! Ők voltak itt előbb, az óceán az ő birodalmuk. Mi csípjük őket.