Nem mai az a neten terjedő humoros „szótár”, amelyben a rock és metal műfajait a lovag, a sárkány és a királylány szerepének és viselkedésének változataival próbálták meg felvázolni a laikusoknak. Az Engel új lemezének hallgatása közben ez a vicces leírás ugrott be. Pedig a svédek egyáltalán nem viccelnek.

Ez a lovag ugyanis nagyon komolyan veszi a dolgát, és maradva az említett stílus meghatározásnál, az Engel zenéjét valahogy így lehet lefesteni: az öt lovag bőrkabátban és napszemüvegben vágtat be a várba, feszes gitárjátékukkal térdre kényszerítik a sárkányt, kinek fejét az énekes hősi dallamokkal üvölti le, majd pedig elragadják magukkal a fogva tartott királylányt, mielőtt felgyújtanák a várat.

Kevésbé meseszerű megfogalmazásban: a svédek negyedik albumukon ízig-vérig északi metalt játszanak, velősen, tömören összerakva, 11 nótán keresztül; amelyek perc és másodperc viszonylatban akár igazi slágerek is lehetnének, hiszen a klipes Salvation a maga 4 percével a leghosszabb dal az albumon. De szó nincs itt toplistákra kacsingató darabokról, hiszen a csapat kreatív agya az a Niclas Engelin, aki néhány éve már a göteborgi dallamos death metal legsikeresebb csapatában, az In Flames-ben is penget. És bár lehet, hogy Niclas ott nem szerepel dalszerzőként, de attól még a Raven Kings több dalát is körülnyaldossák az anyacsapat lángjai.

A hangzás brutális, a szaggatott gitárriffekben ott az erő és a súly, Mikael Sehlin hangja és melódiái helyenként a germán eposzok hősi lelkületét támasztják fel (talán innen jött a lovagos-sárkányos párhuzam), az indusztriális hatást meg a színesítésként használt effektek, zörejek és szintetizátoros aláfestések adják. Van fojtogató légkörű akusztikus nóta (I Am the Answer), az End of Days mintha csak a Rammstein Los c. hamis-country tételének a remix verziója lenne, és akár hosszabban is lehetne sorolni az album erényeit, de…

…de a Raven Kings mégsem működik igazán. Nehéz megfejteni, hogy mi hiányzik, ám úgy érzem, az a legpontosabb diagnózis, hogy az emlékezetes, önálló fizimiskával rendelkező dalokból van kevés a lemezen. Szörnyen egyforma séma szerint íródtak ugyanis a szerzemények, és ettől valósággal elszalad az anyag a hallgató mellett. Nem hagy mély nyomot, nem sarkall arra, hogy újra megnyomd a play gombot. Egyedül a záró Hollow Soul az, amelyre felkapjuk a fejünket, mert ez tényleg egy olyan nóta, ami azonnal beverekszi magát a fejbe, és aztán képtelenség is onnan száműzni. Ha kiadós/menedzsmentes szakember lennék, tuti, hogy erre is csináltatnék egy klipet velük.

A Holló Királyoknak – és a sárkánynak – nincs különösebb félnivalója, mert bár az öt svéd lovag zord kinézetű pasas, zord és rideg muzsikával, de nem nézem ki belőlük, hogy bevegyék a várat. Persze a királylány helyében azért drukkolnék nekik.