Sajnáljuk, hogy ennyire csalódnunk kellett Bodó Vikor legújabb rendezésében, de reméljük, hogy nem ez a társulat utolsó alkotása. 

Joggal gondolhatjuk, hogy ha vannak darabok, amiket nehéz elrontani, akkor a Kurt Weill és Bertolt Brecht által jegyzett Koldusopera közéjük tartozik. Adott ugyanis a kellemes zenei kíséret sok-sok mára slágerré vált dallammal, és egy meglehetősen pikáns történet alvilági alakokkal, képmutató gazdagokkal és lecsúszott, kisstílű bűnözőkkel, akik a megélhetésért követnek el mindenféle gaztettet a prostitúciótól az emberölésig. Repertoárra tűzni tehát ezt az alkotást tálcán kínálja a rejtett és kevésbé rejtett párhuzamokat napjainkkal. Bodó Viktor alapötlete tehát, hogy helyezzük a szereplőket korunk Magyarországába, nem hiszem, hogy bárkit meglepett a közönség soraiban. A kivitelezés igénytelensége viszont annál inkább.

Nehéz ugyanis arra a közel három órás erőlködésre, amit a rendező személyes értelmezésként elénk tár, más jelzőt találni, ha egy szóban kellene összegeznünk, amit a Víg Színház legújabb bemutatóján láttunk. Hiába ugyanis a zseniális  díszlet (Balázs Juli munkáját dicséri), és a parádés játékot ígérő szereposztás (Hegedűs D. Géza, Börcsök Enikő, Pető Kata, hogy csak a személyes kedvenceinket emeljük ki), mert nincs egy átfogó gondolat, stabil és átgondolt koncepció, ami összefogná az előadást, és amitől a néző úgy érezné, hogy eljutunk valahová a darab végén.

Van azonban rengeteg értelmetlen és együgyű geg, amin már saját szórakoztatásunk kedvéért sem tudunk nevetni. A szereplők csoportba verődve hosszú-hosszú jeleneteken át idétlenkednek mindenféle mondanivaló nélkül. Már a darab legelején kínos áthallásokat vélünk felfedezni Bodó korábbi, szintén a Víg Színházban rendezett A revizorja között. És sajnos nem csak a darab hangulatában és a szereplők mozgásában, beállításaiban. Nem akartam hinni a szememnek, hogy a színészek kiszólása, miszerint „Álljunk be úgy, mint egy Brecht rendezésben” egy az egyben másolja a korábbi gogolos poént. Sajnos az erőltetett ismétlések sora itt nem ér véget.

Valamiért a rendező annyira beleszeretett az ötletbe, hogy a március 14-i premieren a másnapi beiktatást „nemzeti ünnepünknek” hívják a szereplők, hogy ezt legalább ötször meg kell hallgatunk, kínos hatásszünetekkel, hátha akadna valaki, akinek elsőre nem esik le a párhuzam. (Az eredeti történet szerinti királynői beiktatási ünnepség esetünkben miniszterelnöki beiktatássá alakult. Érthető, ugye...?) Számos kínosan szájbarágós poén teszi bosszantóan egysíkúvá a darabot. Kezdve a Peacock szájába tuszkolt naranccsal, a túljátszott Polly és Lucy jeleneteken át az esküvőn kokainozó násznépek keresztül. Sajnos ezek a mozzanatok agyonvágják mindazt a sok-sok kidolgozott poént, ami például magára színházi előadásra reflektál ( „Hogy jöttél ide?” „Hát átléptem a forgón”) és akár működhetne is.

A darab legnagyobb erőssége viszont a szabad és szókimondó nyelvezet, ami valóban közelebb hozza a korrupt alvilági bűnözők világát korunk nézőihez. A rendező mellett Róbert Júliának és Veress Annának köszönhetjük az élénk szövegeket, akik jó ízléssel és kellő merészséggel dolgozták át Eörsi István fordítását. Próbáljunk tehát erre koncentrálni, és elvonatkoztatni minden bosszantó és öncélú gegtől, ha megnézzük az éppen feloszló Szputnyik talán utolsó darabját. Sajnáljuk, hogy pont így sikerült a búcsú, hiszen többet és jobbat vártunk volna Bodó Viktortól. Reméljük lesz még erre alkalmunk.

Próbafotók: Szputnyik Hajózási Társaság