A hónap utolsó hétfőjén az A38 Hajón koncertezik az ausztrál Sleepmakeswaves. A Tides from Nebula és a Skyharbor társaságában érkező poszt-rock zenekar szereti a térképészetet, az óceánt és a nagy fehércápákat, a nevüket egy egyetemi jegyzetfüzetnek köszönhetik, és hazájukban már a slágerlistákon is lehorgonyoztak. A hullámosan álmos srácok közül a gitáros Otto Wicks-Green volt a Kultography beszélgetőpartnere.

Március 30-án egy hajón léptek fel Budapesten. Mondhatjuk, hogy ez lesz a Sleepmakeswaves történetének legkülönlegesebb koncerthelyszíne?

- Szeretném, tényleg szeretném, ha erre igennel felelhetnék, de egyszerre sajnálatos és csodálatos módon, ez lesz kb. a harmadik vagy negyedik bulink, amikor egy hajón játszunk. Úgy látszik, a hajó lesz az új normál koncerthelyszín. És nekem ez tetszik!

Európában sem először turnéztok. Izgultok még a fogadtatás miatt?

- Valóban, most járunk már harmadszor az öreg kontinensen, szóval csak a szokásos készülődés és izgalom kerített hatalmába minket. Talán egy kicsit kevésbé aggódunk, hiszen hogyan is lehetne ez a turné más, mint káprázatos, mikor két olyan banda jön még velünk, mint a Tides from Nebula és a Skyharbor?

A nevetek követi a jó öreg poszt-rock hagyományt: többszóegybeírva. Hasonlóan, mint mondjuk a Maybeshewill vagy a 65daysofstatic esetében.

- Egy véletlen felfedezésnek köszönhetjük a nevünket. Sydneyben üldögéltünk egy bárban, iszogattunk, és az élet nagy dolgairól dumáltunk. Aztán hirtelen egy egyetemi előadások anyagát tartalmazó jegyzetfüzet lapját fújta be a szél az ablakon, és nekünk három szón ragadt meg a szemünk: sleep, makes, waves. Ott és abban a pillanatban eldöntöttünk, hogy alapítunk egy bandát, amit így fognak hívni.

Ha már az előbb szóba került a 65daysofstatic: korábban turnéztatok velük, és egy remixet is készítettek nektek. A jelentős hatásaitok között tartjátok számon őket?

- Abszolút példaképek a számunkra! Először csak a zenéjük fogott meg, aztán mikor megismerkedtünk személyesen, lenyűgözött, hogy milyen alázattal közelítenek a saját dalaikhoz és ahhoz a rengeteg nehézséghez, ami a muzsikusléthez tartozik. Kristálytisztán emlékszem arra a pár évvel ezelőtti beszélgetésünkre Robbal, a dobosukkal, amiben figyelmeztetett, hogy rengeteg áldozattal jár, ha azt az álmot kergetjük, hogy egy zenekar tagjaiként fedezzük fel a világot. A mai napig sokszor eszembe jut a tanácsa.

Tavaly jelent meg az ausztrál listákra is felkúszó második albumotok, a Love of Cartography, amely jóval dalközpontúbb, összefogottabb, „felnőttesebb”, mint az egyébként szintén igen erős elődje.

- Pontosan így gondoljuk mi is, szóval erre felesleges is több szót vesztegetni.

És a borítója is gyönyörű.

- Köszönjük. A dolgos hétköznapokon tervezőként melózom, így aztán egészen speciális ötleteim vannak arról, hogy milyen látvány fejezné ki a legjobban a zenénk szellemiségét. De ezek a víziók gyakran nem többek, mint absztrakt fogalmak – például szeretnénk megjeleníteni a feszültséget az utazás és a honvágy között -, így aztán átadjuk a terepet James Stuartnak, a designerünknek, aki kézzelfogható formába önti a mi néha fellegekben járó és megfoghatatlan elképzeléseinket. Az eredmény ezúttal egy csillagkép lett, ami egy város fenti látképével lett összemosva. Ez egyszerre kifejezi a magányt és a „tartozom valahová” érzését, amin akkor mész keresztül, mikor a távolból szemlélsz egy várost. Ugyanakkor csempész az egészbe egy kis varázslatot is azzal, hogy mindezt egy csillagászati környezetbe helyezi.

A Love of Cartography cím az utazás metaforája?

- Olyasmi. Egyfelől nagyon bírom a térképeket, mivel valahol a művészet és az aprólékos precizitás keverékét jelentik; másfelől pedig olyan albumot szerettünk volna írni, amelyet jó élőben előadni, jó játszani a dalait a koncerteken. A koncerteken, szerte a világon – és a térképen.

A nevetek és a How We Built the Ocean című nóta alapján feltételezem, hogy az óceán komoly inspirációt jelent a számotokra.

- Már az ausztrál nemzeti himnuszban is ott van, hogy olyan földrész vagyunk, amelyet körülölel a tenger! Úgy gondolom, az óceán szeretete alapvető része a kultúránknak, és ez szinte tudattalanul is megjelenik a zenénkben, illetve mindabban, amiről a Sleepmakeswaves szól.

Egy átlagos zenekedvelő – némi fejvakarás után – talán két ausztrál bandát tud megnevezni: az AC/DC-t és a nem is annyira kenguruföldi Pendulumot. Kikre hívnád fel a figyelmet a honfitárs csapatok közül?

- Ha egy hozzánk hasonló instrumentális/poszt-rock brigádot akarsz hallgatni, akkor ismerkedj meg a Solkyrivel, a Meniscus-szal, a Tangled Thoughts of Leavinggel és a Dumbsainttel. Ha gyors, dallamos, progresszív black metalra vágysz, akkor a Ne Obliviscaris lesz a nyerő választás. És mindenképp szólni kell az olyan zenekarokról, mint az Eleventh He Reaches London, a Karnivool és a Dead Letter Circus.

Az országotok egyik jelképének számítanak a nagy fehércápák, mégis állandó viták övezik ezeket a ragadozókat. Egyesek védik őket, míg mások kiirtanák őket az ausztrál partok közeléből. Ti melyik oldalt képviselitek?

- El a kezekkel a cápáktól! Ők voltak itt előbb, az óceán az ő birodalmuk. Mi csípjük őket.