Elize Ryd rabul ejt. Ahogy zenekara, a három énekessel felálló Amaranthe dalai is. Ez alól a hatás alól senki sem akarta kivonna magát Húsvét vasárnap, főleg úgy nem, hogy a finn Santa Cruz és a szintén svéd Engel is alátámasztotta a tényt: az északi együttesek rendkívül erősek élőben. GALÉRIÁVAL!

Santa Cruz, Engel, Amaranthe – Budapest, Club 202 – 2015. április 5.

Az estét nyitó Santa Cruz egyenesen a 80-as évek végébe repített vissza, méghozzá egy Los Angeles-i klubba. Koromnál és földrajzi elhelyezkedésemnél fogva esélytelen volt, hogy élőben lássam például a Mötley Crüe-t vagy a Skid Row-t a fénykorában, és ezért az élményért most a finn (!) banda kárpótolt. Bizony, a Santa Cruz finn nemzetiségű, de olyan beleéléssel nyomják a glam rock/metalt, mintha csak a tengerentúl nyugati partvidékén látták volna meg a napvilágot.

Az énekes/gitáros Archie kiköpött Vince Neil volt, hibátlan sikolyaiban akár Rob Halfordot is fel lehetett fedezni; a basszer Middy pedig alighanem sokat tanult Duff McKagantól – legalábbis a kigombolt mellény, a szőke séró és a térdig lógatott, fehér basszusgitár erről árulkodott. Náluk még a dobos is vokálozott, így a refrének énektémái nem kevesebb, mint négy szólamban csendültek fel, kiemelve a feszes és jó dalírói vénával megírt zenei részeket. Bár némileg kilógtak az este felhozatalából, a közönség vette a lapot, és már náluk alaposan megtelt a küzdőtér; és ha kérték a zenészek, a kezek is emelkedtek a magasba.

Az olyan nótáik, mint a My Remedy vagy a 6 (66) Feet Under azonnal kellő meggyőző erővel bírnak, a záró tételben Taz dobos pedig kolompot is használt, amitől kedvem lett volna jegyet váltani a Nightrainre (gyk. GN’R). Az ezer tó országából érkező csókák ráadásul nem akarták megjátszani a stílushoz némileg hozzátartozó megközelíthetetlen rocksztárt, amire bizonyíték, hogy a merch pultnál bárki válthatott velük néhány szót. Archie-ék mosolyaiból ítélve nem különösebben bánták, hogy főként a hölgy látogatók igyekeztek haverkodni velük…

A másodikként következő Engel már inkább a férfi közönséghez szólt: a szikár, északi gitárriffek némi – gépről érkező – billentyűs támogatással és Mikael Sehlin bika vokáljaival ostromolták az egybegyűlteket. A svéd banda amúgy az In Flames gityós Niclas Engelin projektje, viszont furcsa csavar a történetben, hogy Niclas a koncerteken nem képviselteti magát, így élőben egyedül Marcus Sunesson kezeli a hathúrost.

Az Engelnek kapóra jöhetett ez a turné, hiszen így élőben is bemutathatták a tavaly év végén megjelent Raven Kings lemezüket. De nemcsak erről, hanem évtizedes pályafutásuk korábbi anyagairól is szemezgettek. Mikael kimondottan barátságos és szimpatikus frontember volt, nagy ovációt váltott ki a jelenet, mikor az első sorból elkérte a felfújható gitárt és azzal pózolt, a már-már kötelező tartozéknak számító, „fotózzuk le a zenekart úgy, hogy a háttérben a közönség felemeli a kezét” jelenet sem maradhatott ki, de ezzel együtt sem volt több ez a koncert, mint becsületes iparosmunka.

Félreértés ne essék, az égvilágon semmi gond nincs az Engel zenéjével, de élőben ugyanaz igaz rájuk, mint az albumon: valami plusz hiányzik belőlük. Így pedig mindössze stabil másodosztályú csapat lehetnek, amely sikertelenül vívja meg az osztályozót az A-ligába. Profi módra belakták a színpadot és hibátlanul zenéltek, és körülöttem jó páran voltak, akik énekelték a szövegeket (a Sense the Fire alatt még egy kartonlap is előkerült a tömegből, melyre valaki a dal címét pingálta fel), ám ettől még nem a hollókirályoktól volt hangos ez az este.

Hanem az Amaranthe hatosától, és ez a bizonyos hangosság már a nyitó Digital World alatt megérkezett: a Club 202-őt alaposan megtöltő tömeget a tenyeréből etette Elize Ryd és férfi kollégái. Nem véletlenül hegyezzük ki a skandinávokat erre a leosztásra, hiszen akár akarják, akár nem, ez a zenekar az elbűvölő hangú és megjelenésű énekesnőről szól. Méghozzá egyértelműen.

Húsvét apropójából aligha volt olyan férfi a teremben, aki ne locsolta volna meg szívesen Elize-t (nyehehe), aki mini bőrruhácskájában pontosan tisztában volt azzal, hogy mennyire vonzza a tekinteteket. Ezzel együtt nem tetszeleg az annyi popdívára jellemző, „bárki megkaphat” szerepben, és az elérhetetlen művésznő maszkját sem hordja, egyszerűen csak eszméletlenül dögös. Ezen felül pedig még kellően aranyos is: lepacsizott az elöl állókkal és a hajlóbálásból is kivette a részét.

Az Amaranthe meredeken felfelé ívelő, villámgyors (négy év alatt három lemez) karrierjének a másik letéteményese Olof Mörck gitáros/dalszerző, aki tudja, mitől döglik a légy, jól megtanulta az acélos, szaggatott riffelést a Soilworktől és az In Flames-től, ismeri a rögtön fülbe ragadó, mézédes refrének titkát is, az egészet pedig bevonja az elektronika csokimázával. Így ha az Amaranthe muzsikájáról lecsupaszítjuk a hörgős pillanatokat és a metalos hangszerelést, tulajdonképpen 100%-os popdalokat kapunk – ami nem kritika, hanem tény. Elég csak meghallgatni az Electroheart kezdését: egyes nemzetek ilyesmi szerzeményeket indítanak az Eurovíziós Dalfesztiválon.

A hirtelenszőke gitáros tehát tökéletesen bebiflázta a receptet, sőt talán egy kicsit túl jól is, ugyanis a bevált sablontól nem nagyon tud elrugaszkodni: a nótáik szigorúan 3 és fél perc környékén mozognak, és még véletlenül sem térnek le a verze-refrén-verze-refrén-szóló-kiállás-refrén-refrén alaposan kitaposott ösvényéről. Vannak persze kötelező balladák is (True, Over and Done, Amaranthine), amiben a főszerepet megosztja egymás között Elize és a tiszta énekért felelős, igen modern gúnyába bújt Jake E énekes. És ha már gúnya: Elize a koncert hevében megszabadult a kabátjától és a hajgumijától, ami jól jelzi, hogy milyen forró volt a légkör a deszkákon és a dühöngőben egyaránt.

Tulajdonképpen az Amaranthe mindegyik dala sláger, de még ezek között is akadnak különösen emlékezetes darabok (Massive Addictive, Drop Dead Cynical, Invincible), így aztán a hangulat egyetlen szemhunyásnyira sem lankadt. A ráadás elején a lelazult bőgős Johan kisebb beszédet intézett hozzánk, amiből természetesen nem hiányozhatott a „ti vagytok az egyik legjobb állomás ezen a turnén” elem sem. Bár amilyen lelkesek tudnak lenni a magyar rajongók, ezt egyre több zenekarnak elhiszem.

Bár a ráadásba becsúszott némi technikai gikszer, előbb a gitár, aztán pedig a basszusgitár mondta be az unalmast - így a technikus a keverőpulttól becsületre méltó sprintet vágott ki a színpadig -, az Amaranthe fényes diadalát nem veszélyeztette semmi: a The Nexus-szal búcsúzó zenekar legközelebb akár könnyen megtölthet egy ennél nagyobb helyet is. Végtelenül profin szórakoztató gépezet az övék, joggal vívnak ki maguknak egyre komolyabb elismerést a metal berkein innen és túl.

Elize for first lady!

Fotók: Demjén Zoltán