Ascher Tamás, Mácsai Pál, Für Anikó, Gálffi László. Hívónevek, melyek nyomán pozitív előítéletekkel ülünk be egy előadásra. A Bernhardi-ügy,melynek premierje épp a színház világnapjára esett, mégsem olyan egyenletesen magas színvonalú, mint várnánk - ha csalódást nem is okoz.

Az 1912-ben írodott Bernhardi professzor (ez volt a darab eredeti címe) korabeli problémákat, politikai kérdéseket és társadalmi jelenségeket piszkál meg, melyeknek a kimondása, vagy láttatása bizony merészségre vallott a szerző, Arthur Schnitzler részéről akkoriban.

Egy fiatal lány haldoklik egy bécsi klinikán, s az utolsó kenet szándékával odaérkező papot a főorvos nem engedi be a kórterembe, mivel nem akarja, hogy a lány megtudja, meg fog halni. Némi vita bontakozik ki a pap és az orvos között, melynek többen is fül- és szemtanúi, s mialatt vitatkoznak, a lány meghal. Az esetből pillanatok alatt “ügy” lesz, témává válik a parlamentben, megírják az újságok és a közvélemény táborokba verődik a különböző álláspontok mentén.

A darab számtalan kérdéssel, jelenséggel, folyamattal foglalkozik, mely izgathatta a korabeli bécsi közönség fantáziáját. Kérdés azonban, hogy van-e aktualitása e jelenségeknek ma, bő száz évvel később? A darabot megismerve úgy gondolom, már-már az elcsépeltségig van. Talán ma már nem zsidóknak és keresztényeknek vagy klerikálisoknak és liberálisoknak nevezzük a két oldalt, és nem az esti újságból értesülünk a pletykákról, de vannak odalak és vannak pletykák, és jól ismerjük az emberi működést, a társadalmi folyamatokat.

Mi az tehát, ami mégis megadja e darab létjogosultságát? Véleményem szerint a főhős Bernhardi (Mácsai Pál) magányos és reménytelen küzdelme azokkal az erőkkel, melyek teljes mértékben függetlenek tőle, s amelyekre voltaképp senkinek nincs egyéni ráhatása. Az ő egyszerű és teljesen egyedi döntése abban a pillantban kel önálló életre, amint az eseményt “ügy”-nek, a résztvevőket “szereplőknek” illetve “szemtanúknak” kezdik aposztrofálni. És ekkor már hiába a tiltakozás, a tisztánlátás, a magyarázás.

Megrázó és sajnálatraméltó az a küzdelem, amit a professzor folytat, hiszen senki, még a jóakarói sem értik meg egy szikrányit sem azt, ami benne zajlik. Ő egész egyszerűen a rendszeren kívül áll, ő az egyetlen, aki nem hajlandó ügyként kezelni azt, ami történt és nem képes alávetni magát a rendszerből adódó folyamatoknak, még akkor sem, amikor ezzel magát védhetné. Totális értetlenségbe ütközik e magatartása, az őt támadók szerepnek nevezik, barátai makacsságnak, pedig egyszerűen csak emberi. Ő viszont azt nem érti meg, hogy a nagy gépezetnek, amibe belekerült, saját törvényei és működésmódjai vannak, s e törvények akkor is élnek, ha nem vesz róluk tudomást.

Mácsai Pál zseniálisan alakítja Bernhardi professzort és kiemelkedően játszik Für Anikó és Gálffi László is. Polgár Csaba igen hitelesen alakítja a kórboncnok szerepét és Nagy Zsolt illetve Takács Nóra Diána játékáról is érdemes említést tenni, habár ezek nem egyenletesen magas színvonalúak, akárcsak az előadás egésze. A darab meglehetősen vonatottan indul, a néző alig várja, hogy végre eljussunk a “lényegig”, bármi legyen is az, a zárókép pedig túlságosan gyors és leegyszerűsített a már-már frázisba hajló bölcsességekkel, amelyek között pedig akad pár gyöngyszem, ami valódi lezárása lehetne a történetnek.

Az előadás gerince azonban sodró lendületű és erős hatású. Kevés a tárgyi eszköz, sok múlik a színészek belső eszköztárán és tehetségén, s habár e magas elvárásnak nem mindenki tud megfelelni, összességében élvezetes előadás jött létre, amely szerencsésen ellenáll a kísértésnek, hogy akár manipulálja a nézőt, akár hatásvadász érzelgősségbe hajoljon.

Nincs hepiend, nem simulnak el a szálak, még csak erkölcsi győzelemről sem beszélhetünk. Alapos és jól felépített láttatás van itt, egy torzóban maradt Antigoné, aki ugyan szembeszáll valamiféle hatalommal, de voltaképpen még büntetést sem kap érte, annyira jelentéktelenné válik a személye és a konkrét esemény a nagy egész hömpölygésében.

Rendező: Ascher Tamás