Nem lehet rossz Aaron Bruno bőrében tengetni a mindennapokat. Nevezett úriember ugyanis a napsütötte Los Angeles-ben él, Awolnation névre hallgató bandájával aranylemezes előadóként kapaszkodnak fel a slágerlistákra, ráadásul a legtöbb nő odáig van szőkés fürtjeiért és kék szeméért. A hölgyek bizonyára szívesen cseréltek volna velem, ugyanis én a Szigeten kaptam nagyjából 6 percet Aaron életéből. Abba már egy cigi is belefér. Ami ha „trükkös”, attól még a Beatles is megszépül.

Mielőtt jöttem az interjúra, az idei Run albumodat hallgattam az irodában, és az egyik kolléganőm azt mondta néhány dal után, hogy addig nem volt túl jó napja, de máris sokkal jobb kedve lett. Azt hiszem, ennél szebb bókot egy zenész nem kaphat.

- Természetesen nagy örömet jelent, ha pozitív hatást tudok gyakorolni valakinek az életére. Át tudom ezt érezni, hiszen vannak olyan lemezek, amelyek az én hangulatomat is jótékonyan befolyásolják. Persze ez nem mindig jelenti azt, hogy ténylegesen boldog leszel egy daltól. Van úgy, hogy magad alatt vagy, és akkor meghallgatod valaki más történetét arról, hogy éppen ő is meg van zuhanva, és máris úgy látod, hogy nem vagy egyedül a problémáddal, hogy nem vagy annyira elszigetelve a világban.

Említetted, hogy neked is vannak hangulatjavító albumaid, zenészeid. Mondanál közülük néhány fontos hatást?

- Ott van az OK Computer a Radioheadtől, aztán a teljes hardcore színtért nagyon bírtam, de közülük is különösen a Refused volt kedves a számomra. Sokszor nem is egész albumok, hanem csak egy-egy dal játszott fontos szerepet az életemben. Például idő kellett ahhoz, hogy felfedezzem a The Beatles-t. Sokáig azt gondoltam róluk, hogy ez a szülők zenéje. Anyum előszeretettel beszélt róluk, én meg ezt halálra untam, és mondtam neki, hogy jaj, hagyjál ezzel, ez az öregeknek való (mosolyog). Aztán egy nap épp elszívtam egy füves cigit, közben Beatlest hallgattam, és az életem egy csapásra megváltozott. Úgy éreztem, hogy wow, ezek aztán tudnak, és onnantól fogva szinte zenei bibliaként szolgáltak a számomra. De meg kell említenem az ELO-t is: Jeff Lynne bármit csinálhatott, arra én vevő voltam. A 80-as évek rap hulláma is betalált nálam, szóval elég sok forrásból táplálkoztam.

Az egyik ismerősöm szerint a Nirvana is nagyon ott van a hangodban, a dalaidban.

- Nem véletlenül: a Nirvana valamennyi lemeze nagyon meghatározó volt számomra.

Rettentő nehéz kategorizálni az idén megjelent második lemezedet, a Runt. Kicsit olyan, mintha az Erasure és a Nine Inch Nails osztozott volna a stúdióidőn, és még a gospelbe is belekóstoltak volna.

- Gyerekkoromban sokat kellett templomba járnom, és az ott hallott zene valóban megfogott. Ezt leszámítva nagyon untatott a dolog, de akkoriban az amerikai családok körében elterjedt volt a templomba járás. A legjobb az egészben az volt, amikor hallgathattam a kórusokat, és a dalok tele voltak könnyen megjegyezhető, de epikus, nagyívű dallamokkal. Különösen igaz volt ez karácsony környékén. Bár hozzá kell tegyem, hogy a keresztény dalok némelyike borzalmas. A szövegek vagy az üzenet nem foglalkoztatott, csak a zene ereje nyűgözött le, és igen, ez még most is hatással van rám.

Nagyon egyedi klipjeid vannak, elég csak a Not Your Faultot, a Kill Your Heroes-t vagy a Burn It Downt említeni. Állandó stábbal dolgozol, vagy szereted váltogatni a rendezőket?

- Ha kényelmes valakivel együtt melózni, akkor szívesen kitartok mellette. Az első lemeznél mindegyik videót – kivéve a Burn It Downt – egy jó barátom, Cameron Duddy dirigálta. De a második albumnál felfedeztem magamnak a feltörekvő Hayley Youngot. Zseniális ez a lány! Nagyon tetszett az egyik munkája, amit egy szinte teljesen ismeretlen zenekarnak rakott össze, szóval megszereztem a számát és felhívtam, hogy lenne-e kedve készíteni nekem egy klipet. Eléggé izgult, mert korábban sosem volt még dolga ekkora stábbal és költségvetéssel, illetve ilyen körülményekkel. Megbirkózott a feladattal, amit bizonyít, hogy már két videóm is az ő nevéhez fűződik. Amúgy talán érdemes lenne mindig új rendezőkkel dolgoznom, és megnézni, mi sül ki belőle, de nem vagyok annyira egyszerű eset, nehezen jövök ki idegenekkel, így ha valaki már bevált, szívesen horgonyzok le mellette.

Még az első albumodon kapott helyet a Kill Your Heroes, ami a koncertjeidnek is nagy favoritja. Ez a dal állásfoglalás amellett, hogy nincsen szükségünk hősökre, hanem legyünk önmagunk, és élvezzük az életet, amíg lehet?

- Pontosan. Persze jó dolog, ha van, akire felnézel, ha van, aki inspirál, de szerintem mindenkinél eljön az a pont, valamikor a felnőttkor küszöbén, amikor be kell fejezni mások bálványozását. Nekem annyira furcsa, hogy bármerre is járok a világban, az emberek piedesztálra emelnek zenészeket, színészeket, vagy bárkit, akinek egy kicsit is több jut a rivaldafényből. Én úgy vagyok vele, hogy csak az idődet vesztegeted azzal, ha egy idealizált képre akarsz hasonlítani. Sokkal inkább arra kell törekedned, hogy saját magad legjobb verzióját add ahelyett, hogy hamis idolokat gyártanál.

Fotók: Awolnation

Jó néhány koncertélménnyel a tarsolyunkban büszkén mondhatjuk: sokat. Mert a mi nyári gyerekeink nem a Balaton partot választották, hanem a Hajógyárit, és igyekeztek felvenni a versenyt olyan mainstream előadókkal, mint a Major Lazer, a Kings of Leon vagy Paloma Faith. Fiaink nem vallottak kudarcot, és alaposan elporolták a hátsónkat, csak hogy tudjuk, milyen is az a magyar virtus.

Amíg a legtöbb itthoni fesztivál valóban hazai pályát jelent a magyar könnyűzene élmezőnyének, addig a Szigeten szinte lutrinak minősül a nézőszám és a színpadi körülmények is, mivel a 2+5 napos hepaj manapság leginkább a külföldi sztárokról szól – külföldi látogatóknak. Ezért aztán kíváncsiak voltunk arra, hogy a mi kutyánk kölykei hogyan boldogulnak az Island of Dust… bocsánat, az Island of Freedom deszkáin: avagy nyer a „csak tudjuk le a bulit gyorsan néhány lézengő előtt” hozzáállás, vagy helyette győz az „odatesszük magunkat, még ha többhöz, nagyobbhoz és jobbhoz is vagyunk szokva” művészi elhivatottság. Örömmel láttuk és hallottuk, hogy egyértelműen utóbbi aratott diadalt.

A Nagyszínpad szombati programját a közönség-kedvenc pécsi MC-k, a Punnany Massif nyitotta, akik saját elmondásuk szerint már nagyon várták, hogy visszatérhessenek ide. A színpad előtt természetesen elsősorban a magyar "szitizenek" gyűltek össze, és ahogy azt az idei és az elmúlt néhány Szigeten megszokhattuk, a magyar koncerteknek külön atmoszférájuk van, mert egyébként könnyen elfelejtjük, hogy Budapesten járunk, annyi a külföldi szigetlakó. A Punnany Massifnak éppen ezért nem is volt nehéz dolga, hogy felpörgesse a hangulatot, és óriási buli kerekedett, ahol a banda legnagyobb slágereit együtt énekelhettük - köztük természetesen a két évvel ezelőtti Sziget-himnuszt, a Szabadont. A forróság szinte fel se tűnt, de a színpad széléről a tűzoltók is a közönség felé irányították a tömlőket, amiért ezúton is örök hálánk. Nagyszerű kezdete volt ez a hétvége első nagy koncertjének, és a folytatásban sem csalódtunk.

Míg stábunk egyik fele egyáltalán nem punnyadt a Punnany-n, másik egységünk még csak baktatott befele, amikor távolról felénk gördültek a Kelemen Kabátban Maradjatok gyerekek slágerének kivédhetetlen dallamai. Ez meglehetősen stílusos indítása volt a napnak, és ahogy az ovációból leszűrtük, az ing-csokornyakkendős egyenszerkós Kelemenék matiné műsorára is megmozdult a közönség. A keverőpultig szépen megtelt a színpad előtti terület, és nagyjából ugyanennyien figyelték a következőként fellépő Szabó Balázs Bandáját is. Persze ahogy peregtek a dalok egymás után, és magukhoz tértek a szigetlakók, úgy lettek egyre többen az egységesen feketébe öltözött zenészek előtt. Amit Balázs és társai ezen a kora estén bemutattak, arról nehéz nem elfogultan nyilatkozni. Itt még a félmeztelen bulihuszár, a láthatóan magyar lányokra vadászó, ezért akár magyar bandák koncertjét is végigálló külföldi, vagy a 2-3 mikulásruhás fiatalember is olyan egyetértésben ropta vagy éppen andalgott, hogy azt öröm volt nézni.

Valósággal kiabált a színpadról, hogy ezek a Hétköznapi muzsikások mennyire imádják ezt az egészet, és Radnóti megzenésített versét, a Bájolót úgy játszották el, mint még talán soha. Balázs a sorok legtöbbjét – ahogy a Hétköznapinál is – rábízta a közönségre, a dal vége meg annyira felemelő és katartikus volt, ahogy Harangozó Sebestyén a feje mögé emelt gitáron szólózott, hogy miután az utolsó hangok is elenyésztek, a szó is bennakadt. Nemzeti kincs, amit ez az öt zenész művel, költészetestűl, népzenéstűl, boldogan s sírva táncolóstúl: ezer százalékig magyar, és mégis mentes mindenféle bokacsattogtatós, szélsőséges nemzeti felsőbbrendűségtől. Nem úszták meg a ráadást sem, és az ezer mosollyal beragyogott meghajlás alatt zúgó „Nagyszínpad! Nagyszínpad!” kórus mindennél beszédesebb volt. A Sziget egyik legjobb koncertje volt.

A Hiperkarma esetében már az is kész csoda, hogy újra léteznek. Ha lehet, a Szabó Balázsékra összeverődött tömeg tovább hízott, mint németalföldi szigetelő sátrán a porréteg, és bőven a Petőfi Rádió – Telekom VOLT Fesztivál „és biztos még több szponzor is lett volna csak akkor már nem fér ki a műsorfüzetbe” Színpad előtti nyitott placcon is fürtökben topogtak a dobra meg a basszusra, meg az olyan nótákra, mint a Szerinted?, a Tesséklássék vagy a tavalyi lemez címadója, a Konyharegény. Ebből is látszik, hogy nem nosztalgia-partyra voltunk hivatalosak, karmáék a múlt mellett bátran kotorásztak a jelen konyhaszekrényében is. A fronton álló Bérczesi „nagyongyorsandarálomleaversszakokat” Robi kellően lelazult volt, és kellett is a közvetlensége, mert a mögötte és mellette felsorakozó kollégái éppenséggel nem bontották le a színpadot vehemenciájukkal.

A Brains viszont ezúttal is robbantott, és a rájuk jellemző pörgős és energikus bulival zárták le számunkra a magyar dalok napját. Közel egy órát voltak színpadon, de annyira intenzív volt a show, hogy nem tűnt többnek 20 percnél. Igazi slágerparádé volt az utóbbi három albumuk legjobb tételeivel, és a ráadásban játszott Lyrical Slaughter közepébe illesztett Killing in the Name (RATM) betéttel. Korábban felsorolt pályatársaikkal szemben nekik megvolt az az előnyük, hogy angolul nyomják, bár aligha állt neki bárki is a szövegek mélyebb elemzésének. A nézőszámra náluk sem lehetett panasz, és a koncert utolsó harmadára egy félmeztelen, nem igazán szomjas társaság is beverekedte magát a küzdőtérre, és innentől már a pogó sem hiányzott, vagyis az őrület csak tovább fokozódott. A legutolsó Budapest Tours elejéről nem maradhatott el a menetrendszerinti koccintás, a refrén alól pedig az ugrálás – ez tényleg olyan produkció volt az ezúttal kissé fémesebben szóló Brains-től, amitől még a legszebb napjait élő Pendulum is csak pislogott volna bőszen.

„Brains-re akartok menni Paloma Faith helyett? De hát őket bármikor megnézhetitek!” – csíptük el egy diskurzus részletét a bárpultnál. Nincs mit tenni, ilyen a honi zenerajongó: lehet Major Lazer, Kings of Leon vagy Paloma Faith, ő szívesen marad a hazai ízeknél. Bármikor. Meg tudjuk érteni.

Fotók: Kovács Anna, Donáth Viktória

Lehet, hogy Avicii-re pumpálni vagy a Limp Bizkitre ugrálni nagy élmény, de az is biztos, hogy olyan rendkívüli, látványos és szórakoztató produkcióval, mint a francia Akoreacro előadása még ezeknél a nagy neveknél is ritkábban találkozik az ember. Olyannyira, hogy merem állítani, szinte bármit megéri kihagyni a Szigeten minden nap este tizenegytől fellépő társulat megtekintésének érdekében.

Aki gyakran és sokat jár, járt a Szigetre, az valamikor biztosan rájött már arra, hogy egyszerűen nem lehet minden nap valami kihagyhatatlan megakoncertet találni, ami miatt boldogságmámorban, fejvesztve rohangálnánk a színpadok között. És amikor szembesül az ember azzal, hogy napi több órában fogalma sincs, mit kezdjen magával a végtelen szabadság és porfelhők szigetén elkezd olyan zegekbe, zugokba, tisztásokra és sátracskákba bekóborolni, amik létezéséről sem tudott addig. És ott gyakran olyat talál, ami még a sikítófrászos sztárfellépőknél is sokkalta jobb. Nálam ez a kóborlás három éve történt meg, azóta nem hogy koncertek között, de helyettük is a cirkuszban szívom a kissé hűtött levegőt, mert amivel ott várják az embert az a három év alatt még egyszer sem okozott csalódást, sok nagy névvel ellentétben. Az Akoreacro-ra pedig ez hatványozottan igaz.

Mondanám, hogy már a sátor előtt kígyózó sorból lehetett tudni, milyen csoda vár odabent, de mivel a Szigeten mindenért ezren állanak sorba, ez még nem jelentett semmit. Főleg, hogy a cirkusz már csak a leülési lehetőség miatt is extra vonzó hely lehet, szóval aki tényleg a produkció miatt érkezik, az jól teszi ha legalább tíz perccel előbb odatalál, nehogy kint rekedjen. Kapunyitás után gyorsan el is kezdett megtelni a sátor, ahol ültetés közben már a színpadon vártak a társulat tagjai és különféle nyelveken segédkeztek a közönség elrendezésében, szórakoztatták azokat, akik már találtak helyet és megfeddték a fényképezni próbálókat. Ezen a ponton még lehet, hogy viccesnek tűnt ez a nagy no picture please-felhajtás de nagyon hamar kiderült, hogy egyáltalán nem értelmetlen sztárallűrről van szó, amikor éppen három embert egyensúlyozol a tenyereden, akkor elhiszem, hogy kissé zavaró lehet, ha a szemedbe villan egy vaku. Mert a Klaxon névre keresztelt előadásban az egymás hihetetlen magasságokba emelése, dobálása és ezek kombinációja olyan elem, ami minden pillanatban és a legkülönfélébb variációkban előfordulhat. A klasszikus, cirkuszi akrobata produkciók keverednek a légtornász elemekkel, itt-ott feltűnik pár bohóc szám vagy egy kis zsonglőrködés, mindeközben pedig folyamatosan szól a zene. És ez egy koherens egésszé, szinte színházi darabbá áll össze.

Elméletileg öt zenész és hat artista produkcióját láthatjuk, de ahogy halad előre az este kiderül, hogy nincs olyan, amit ez a tizenegy ember ne tudna. Hangszerek cserélnek gazdát és szólalnak meg egyformán tökéletesen az összes kézben, erőemberek szégyenítik meg a leghajlékonyabb balerinákat vagy éppen kezdenek beatboxolásba még akkor is meglepve a nézőt, amikor már azt hiszi, rájött a trükkre. A Klaxon erőteljesen a klasszikus cirkusz világára, annak karaktereire és kliséire épít, hogy aztán mindegyiket váratlan és meglepő csavarral dobhassa fel. Hiszen mind tudjuk, ha a cirkuszban meglátunk pár labdát, zsonglőrködés jön, ha kötelek ereszkednek le a magasból akkor azokon valaki himbálózni fog, ha valaki viccesen néz ki és mindig elesik, akkor ő a bohóc, aki pedig izmos és komor az a tartóember. És amikor belépünk a sátorba itt is úgy érezzük, tudjuk ki kicsoda, kitől mit várhatunk. Bizonyos kezekben hangszerek vannak, ott a hoppmester meg a csetlő-botló páros, néhány erős fickó meg egy pici lány, akit dobálni lehet, azt hisszük mindent tudunk, láttuk ezt már ezerszer. És az Akoreacro tagjai mindent meg is tesznek azért, hogy jól elkülönülő, határozott karaktereik gyorsan beleégjenek a nézőbe, hogy kedvencet válasszon, hogy érdekelje mi lesz a kissé elfuserált, orosz társulat - látszólag - bénázó tagjaival.

Izgulni kezdünk azért, hogy az inkompetens társulatvezető háta mögött próbálkozó artisták nehogy lebukjanak, izgulunk Anton, az izgága, kétballábas figura miatt, akit maximum spanyol tolmácsolással bíznak meg, pedig ő annyi mindent szeretne csinálni. És még amikor már rájöttünk a titok nyitjára akkor is ledöbbenünk minden egyes alkalommal, amikor a takarító valami újabb, zseniális tehetségéről tesz tanúbizonyságot. A gyermekien lenyűgözött, tényleg tátott szájjal végignézett egyes artistaszámok mellett ez a végtelenül szimpatikus emberi oldal az, amitől egyedi lesz a Klaxon - és valószínűsíthetően a társulat összes produkciója. Mert kétség nem fér hozzá, hogy hihetetlenül tehetséges, koncentrált, alázatos, kreatív emberekről van szó, akik olyan emberi teljesítményekre képesek, amiktől leesik a néző álla, de önmagában ettől még nem lennének izgalmasabbak egy színvonalasabb cirkuszi előadástól.

A kidolgozott karakterek és az összefüggő sztori, na meg a zene ilyen hatalmas mértékű és fantáziadús használata az, ami magasan kiemeli őket a mezőnyből. Arról nem is beszélve, hogy ez a meta-jelleg - hiszen egy cirkuszi társulatot látunk, akik egy másik társulatot alakítanak - olyan őszinte, a cirkuszos lét igazi valóságába való bepillantásokra is lehetőséget ad, amikkel ritkán találkozunk. Szórakoztató formába vannak csomagolva ugyan, de azért gyanítom nem kevés igazság van a mellőzött artisták elkeseredettségében vagy a mindenkinél jobb, mégis háttérbe száműzött színpadmunkás karakterében, hogy a talpnyalója által is kiröhögött vezetőről ne is beszéljünk. De a művészet, az alkotás, a szórakoztatás, a cirkusz, a színpad és a végén felharsanó tapsvihar mindenért kárpótol - legalábbis az Akoreacro tagjai biztosan nem panaszkodhattak. A nézők meg nem is próbáltak a vigyorgástól széles szájukkal és ámulattól kikerekedett szemeikkel, na meg kifelé a pultnál osztogatott sörrel a kezükben.

Szóval, legyen ez akármilyen furcsa is, de a Sziget egyik legjobb dolga a színpadoktól távol, egy aprócska sátorban zajlik, aki jót akar magának az nem hagyja ki. És ha már ott van nem fényképez, csak átadja magát az élménynek, kifelé menet elfogadja az italt és örömködik az elbúcsúztatására kisereglett zenészek utolsó dalának, majd beleveszik a kinti porfelhőbe és amit átélt azt soha nem felejti el. 

Fotó: Akoreacro Facebook (David Haesaert Photography)

Nem várt közös produkcióba futottunk bele péntek este a Szigeten: Mariza és Avicii közös koncertjébe. A neves DJ minden képességét maximálisan elismerve szeretnénk kérni: a Világzenei Színpad kerüljön vissza jó messzire a Nagyszínpadtól. Köszönjük.

Pénteken este a Szigeten lépett fel Avicii. Tudta ezt nem csak a fél város, de tisztában volt vele mindenki, aki abban az időben a fesztivál bármelyik szabadtéri programját akarta élvezni. Ha történetesen nem a neves DJ performanszát, akkor is. Így jártunk mi is, a Világzenei Nagyszínpad előtt állva, ahol épp Mariza próbálta túlkiabálni a mindent elsöprő diszkóritmust – sikertelenül.

Pedig hát a portugál fadoénekesnő hangjára igazán nem lehetett panaszunk: normális körülmények között túlzengi bármelyik metálbandát és blueszenészt is. A tuctuc monotón lüktetésének semlegesítése azonban számára is lehetetlen feladatnak bizonyult.

Kár, és nem csak azért, mert Mariza – ezt többször láthattuk már Budapesten is – koncertjein igazán be tudja vonni a közönségét az előadásba, még úgy is, hogy a portugál nyelv nem az a közönségbarát énekelnivaló. Sőt, még azokat a félelmeinket is eloszlatta, amelyek kisördögként sugdosták a fülünkbe, hogy a búsuló-melankolikus fado nem pont fesztiválra való műfaj. Persze Mariza, félvérként, kétcentis lenyalt szőkére festett hajával, tetoválásaival és remekbe szabott estélyi ruháival már külsejével a megtestesült önellentmondás, ám ahogy kiállt, inkább tűnt egy barátságos és rettentő vagány rocksztárnak, mint egy tradicionális műfaj képviselőjének. Az sem lehetett véletlen, hogy zenekara a hagyományos fadokíséret helyett a gitár-ritmusgitár-basszus-dob rockfelállást követte, és a Mariza előadásain megszokott zongora is elmaradt ezúttal. Nem hiányzott viszont a remek frontember, aki valószínűleg bármivel is próbálkozna – legyen szó dzsesszről, popról vagy operáról – ugyanolyan elánnal uralná a színpadot.

A gitárosok is remekeltek – igen, ők sem voltak könnyű helyzetben, a portugál gitárjáték alapritmusával sem passzolt össze Avicii –, de az igazi truváj a fadoelőadásokon egyáltalán nem megszokott dobszóló volt. A kis rock & roll nem csak még merészebbé tette a produkciót, de arra a pár percre a DJ-szett felől szűrődő hangokat is sikerült kizárnunk.

Azon túl meg sajnáltuk Marizát meg magunkat: őt azért, hogy szóvá is kellett tennie, mennyire nehéz így játszania, saját magunkat meg azért, mert bő egy óra után véget is ért a koncert.

Az angol énekesnő a tegnapi napon, a Hajógyári szigeten lépett fel. Állítása szerint sok fesztiválon zenélt már, de a mi Sziget fesztiválunkat sose fogja elfelejteni, annyira szuper. Sajnos, a mi emlékezetünkben viszont nem hagyott olyan mély nyomot a koncertje.

A csütörtöki nap nagyszínpados főfellépőjénél minden adott volt, ami egy mai popsztártól elvárható: jó hang, csinos arc, szép hosszú combok. Ellie egy energia bomba, a fellépésen volt is csípőtekergetés, ugrálás, lassú szám a romantikusabb lelkűeknek, toplistás slágerek – igen köztük a híres a Szürke ötven árnyalata filmlemezre írt Love Me Like You Do – de valahogy mégsem sikerült megtörténnie a csodának. Persze a nagyobb slágereknél mindenki énekelt és tombolt, de ehhez az is elég lett volna, ha bekapcsolják az MP3 lejátszót.

A koncerteken mindig van úgymond „átmenő” forgalom bárhol is áll az ember, de ha többen távoznak, mint érkeznek az nem jó jel. Természetesen sokan maradtak, köztük mi is, hiszen egy Ellie Goulding koncertet mégsem hagy ott az ember. Egy jó fröccs mellett végiglötyögtük ezt a közel 1,5 órát, de semmi több.

Azért természetesen lehetett jó koncertet is kifogni ugyanezen a napon, a mi kedvencünk Ella Eyre volt. A 20 éves szintén brit R&B-soul énekesnő az A38 sátrában mutatta meg csodálatos énekhangját, mely élőben még inkább elbűvölt minket. Reméljük jövőre visszatér hozzánk, talán már nagyszínpados fellépőként.

Fotó: MTI

Nem politikus, hanem társadalmilag tudatos. Előbbi jelzőt nem kedveli annyira, utóbbit viszont előszeretettel használja az Enter Shikari. A brit zenekar, amely a rock és az elektronikus zene számtalan alfaját mixeli össze, és amely nem fél a legkényesebb kérdésekben sem állást foglalni. Ráadásul nagyon közvetlen és kedves fazonok, amiről Chris Batten basszusgitáros és Rob Rolfe dobos is meggyőzött, midőn a Szigeten lehuppantam közéjük a koncertjük délutánján.

Melyik volt az Enter Shikari legizzasztóbb bulija? Csak mert ma is elég jó a klíma.

Rob: Liverpoolban van egy hely, az Academy, ahol már többször is felléptünk. Furcsa, mert egy kimondottan nagy teremről beszélünk, amiben viszont valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva nincsen légkondicionálás. Még akkor is durva bent a hőmérséklet, mikor kint tombolnak a mínuszok.

Chris: De játszottunk egy amerikai fesztiválon is, ahol szintén iszonyatos volt a hőség. Bár az azért sokat javított a helyzeten, hogy volt egy medence a színpad szomszédságában.

Rob: Egyébként itt van egy strand, nem?

Igen, a Sziget végén.

Rob: És a folyóban lehet úszni?

Ha jól tudom, igen. De annyira jó szívvel azt nem ajánlom... Két éve a nagyszínpadon játszottatok, a délután közepén. Most viszont egy sátorban, de éjszaka. Melyik a jobb?

Rob: Személy szerint én jobban szeretem, ha korán kezdünk. Utána még ott az egész este, tudsz sörözni, megnézhetsz más bandákat, ilyesmi.

Chris: Viszont ilyen időben, amikor ekkora a kánikula, jobb később színpadra állni. Bár az lenne az ideális, ha nem lenne sátor a fejünk felett.

Rob: Ugyanakkor megvan az az előnye, hogy jobban együtt vannak az emberek, és a hangulat is sokszor emelkedettebb.

Év elején jelent meg a negyedik lemezetek, a The Mindsweep, amelyen az utolsó dal (The Appeal & the Mindsweep II) végére elhelyeztetek egy latin mondatot. Mit jelent ez?

Chris: Pfh, már vagy tízszer megkérdeztem erről az énekesünket, Rou-t, de képtelen vagyok megjegyezni. Azt tudom, hogy nagyon mély jelentése van.

Rob: Nekem is elmondta, de még angolul sem értettem belőle egy kukkot sem (nevet).

Na jó, akkor a legjobb lesz, ha ugrunk a következő kérdésre. Ugyanebben a nótában elrejtettetek egy pár másodpercnyi részletet a talán legismertebb számotokból, a Sorry, You’re Not a Winnerből. Ez tisztelgés az ősrajongók előtt?

Chris: Elég nagy Beatles rajongók vagyunk, és nekik van egy olyan daluk, ami tulajdonképpen egyetlen témából áll, az ismétlődik újra és újra, szinte hipnotikus módon. Ez adta az inspirációt, és a mi szerzeményünk fő gitármenete pont alkalmasnak tűnt valami hasonlóra.

Rob: És ugyanabban a hangnemben van, mint a Sorry (nevet).

Chris: Amikor már jó ideje gürcölsz a stúdióban, igyekszel keresni olyan dolgokat, amik megtörik a monotóniát. És igen, mikor a rajongók egyvégtében meghallgatják az albumot, akkor az ilyen részletek lehetnek azok, amikre rögtön felkapják a fejüket. Ettől lesz az egész szórakoztatóbb.

Tehát ezt a nótát a Beatles ihlette, a legújabb klipes szerzeményt (There’s a Price on Your Head) viszont minden bizonnyal a System of a Down. Nincs olyan netes felület, ahol ne emelnék ezt ki a kommentek.

Rob: Nekünk ez előzetesen nem tűnt fel. Talán az ének stílusa miatt érzik ezt az emberek. Mindannyian szeretjük a System of a Downt, szóval semmi szégyellnivaló nincs ebben. Az ő kreativitásuk visszatükröződik a mi alkotói folyamatunkban, és bár ez meglepőnek tűnhet, de minden zenésznek vannak hatásai. Tudatos megfontolás nem volt mögötte, egyszerűen csak hagytuk, hogy formát öltsön a dal, mert tetszett az, ahogy megszólal.

A lemez bónuszdalában, a szintén vicces klippel megtámogatott Slipshodban egy étterem szolgáltatásaira panaszkodtok. Megtörtént eseményt vettetek alapul?

Chris: Nem, szó sincs ilyesmiről. Az album egésze elég komoly témákkal foglalkozik, de ez a nóta nem. Ez csak egy poén, amit egyetlen éjszaka alatt raktunk össze a stúdióban, kicsit már ittas állapotban. Nincs mögöttes tartalom, csak viccelődtünk. Rou körülbelül 5 perc alatt dobta össze a szövegét.

Ahogy említettétek, a The Mindsweep tényleg aktuális és sokakat foglalkoztató kérdésekre keresi a választ. Társadalmilag érzékeny és tudatos zenekarként mi a véleményetek a bevándorlási helyzetről, amely egyaránt nagy vihart kavar Magyarországon és a ti hazátokban is?

Rob: Ami engem a leginkább bosszant, hogy szinte minden kormány szigorít a törvényeken, falakat és kerítéseket emelnek, és minden lehetséges eszközt megragadnak, hogy a bevándorlókat távol tartsák az országuktól. Pedig helyette arra kellene minél több erőt fordítani, hogy a probléma gyökerére találjanak megoldást, arra, amiért ezek az emberek elhagyják a hazájukat. Ha ott élhetőbbek lennének a körülmények, nyilvánvaló, hogy a lakosok nem akarnának elvándorolni. Úgy gondolom, ha már eljöttek, segítenünk kell nekik, de a legfontosabb feladat az lenne, hogy a bajok eredendő forrását számoljuk fel.

A környezetvédelem is fontos a számotokra, hiszen tevékeny részesei voltatok a sarkvidék épségét megóvó, Save the Arctic! kampánynak. Miért pont emellé a kezdeményezés mellé álltatok oda?

Chris: Különösen Rou ásta bele ebbe magát, a szövegekben is foglalkozik ezzel a témával. Minél többet hallasz valamiről, annál inkább bekerül a látómeződbe, és a sarkköri helyzet elég sokszor visszaköszön a médiában.

Rob: Nem akartuk elaprózni magunkat, ráadásul érdemes ilyenkor utána ásni a háttérnek, és erre nem mindig van idő. Így kiválasztottunk egy olyan jótékonysági programot, amely mögé egy emberként felsorakoztunk. Amennyire csak lehetséges, a saját eszközeinkkel próbáljuk felhívni a figyelmet a legégetőbb gondokra, kiállunk a jó dolgok, a pozitív kezdeményezések mellett, és hiszünk az egyenlő társadalomban. Sajnos túl sok olyan terület van, ahol szükség lenne jótékonykodásra, de a nap csak 24 órából áll, muszáj koncentrálni az energiáidat.

Chris, pár hete léptél be a férjek táborába, a gitáros Rory-nál pedig hamarosan a második gyerkőc érkezik. Úgy tűnik, menthetetlenül felnőttetek.

Chris: Hm, nem igazán… nem is tudom… Persze, bizonyos dolgok valóban lassanként megváltoztak.

Rob: Mindegyikünk megkaphatja ezt a felnőttünk „bélyeget”, ki a házasságkötése, ki a gyerek, ki a lakásán lévő jelzáloghitel miatt. Ám ettől még én azt érzem, hogy belül ugyanazok a kölykök vagyunk, akik mindig is voltunk. Van, amivel korábban nem kellett törődnünk, ez igaz, de nem hiszem, hogy érettebbek lennénk (nevet).

Chris: Otthon, családi körben nyilván megfontoltabbak vagyunk, de ahogy turnézni kezdünk, újra felszínre tör a bolond énünk.

Rob: Mint mikor a haverjaiddal elmész nyaralni (mosolyog).

Az Enter Shikari szeptember 30-án Debrecenben, október 1-jén pedig Budapesten, a Barba Negra Music Clubban lép fel.

Fotók: Horváth Kata, Máté Évi, Enter Shikari

Az ír The Script neve valószínűleg keveseknek cseng ismerősen, ám ennél is biztosabb, hogy a zenéjüket majdnem mindenki ismeri, csak nem tudja hová kötni. Mielőtt tegnap egy fergeteges koncerttel ismertették meg magukat a Sziget közönségével leültünk a banda dobosával, Glen Powerrel, hogy a sikerről inspirációról és a nagy példakép U2-ról beszélgessünk.  

Tizennégy együtt töltött évvel és négy lemezzel a hátuk mögött a The Script kevéssé nevezhető "újonc" zenekarnak, az igazi, celeb-szintű sztárság viszont a világszerte teltház előtt adott koncertjeik és mindenféle sikerlistákat vezető slágereik ellenére valahogy elkerülte őket. Ám ez nem is zavarhatná kevésbé a dublini triót, akik kifejezetten élvezik, hogy Írországot kivéve bárhol leugorhatnak a sarki boltba anélkül, hogy rajongók hada rohamozná meg őket, a zenéjüket mégis mindenhol ismerik és szeretik. Már csak a banda nevét kellene jobban behozni a köztudatba...

Sokan nem tudják ki vagytok, nem igaz? Csak a zenéteket ismerik.

Igen, ez a karrierünk története. Alapvetően az emberek nem tudják, hogy nézünk ki, csak a zenénket ismerik. Szóval, ha azt mondod, "The Script" az a válasz, hogy nem ismerik ezt a bandát. De amint megmutatsz egy dalt vagy eldúdolod mindjárt leesik nekik, hogy mégis

Mindenütt ez a reakció?

Úgy tűnik igen. Persze otthon, Írországban nem ez a helyzet, dehát ezért kell még több időt a turnékon töltenünk, hogy megismerjenek. Minél hosszabb ideig csináljuk annál jobb lesz az arány, hiszen hatalmas ez a világ és mi még mindig nem játszottunk mindenütt. Például itt is most vagyunk először! És egy zenekart szerintem igazán csak az élő fellépésekkel lehet megismertetni a közönségével.

De ugye ha nem ismernek titeket személy szerint akkor legalább biztonságban van a magánéletetek.

Igen, ez egy nagyon kellemes dolog. Otthon azért felismernek, de az írek általában szerencsére nem olyan durva rajongók, maximum odaköszönnek, ha meglátnak, de nem rohannak le a kisboltban. Dublin pedig nem egy nagy hely, és minél többet utazik az ember annál kisebbnek érződik, szóval azért ez gyakran megesik...

Még mindig ott éltek?

Igen ott és Londonban, a kettő között ingázunk. Bár én leginkább a bőröndömből élek.

Londonban stúdióztok?

Ott is, meg turné közben. Van egy kis stúdiónk a buszon, úgyhogy ha beüt egy ötlet, egy hangzás vagy bármi azonnal rögzíteni tudjuk. Sokkal kényelmesebb és spontánabb így, mint ha váltogatnánk a koncertező és az albumkészítő időszakokat, így nincsenek szabályok. Szerintem az életből inspirálódsz, amikor történnek veled a dolgok, amikor új ötletek születnek.. persze mi is szoktunk pillanatokat elraktározni, de van aminek akkor és ott kell megszületnie. A kreativitásnak az tesz a legjobbat, ha szabadon folyhat, ha lezárod és beszabályozod, hogy ekkor és így működjön az nem egészséges, nem lesz igazi. Szerintem nyitottnak kell lenni az efféle dolgokkal, mert ha például kitalálod, hogy most akkor csinálsz egy lemezt, és mégsem jönnek az ötletek akkor azt bukásként fogod elkönyvelni, még ha amúgy tök kreatív is vagy.

A mostani turné biztos nem szűkölködik inspirációban, két nap múlva ugye Japánba mentek?

Aha, aztán két napra rá meg vissza Európába, ami őrület. Bárkinek mesélem nem érti, mi ez az össze-vissza, de hát egyszerűen így vannak a fesztiválok beosztva, ez egy ilyen meló. Ha szólnak, hogy van egy nagy show, ahová hívnak akkor persze, hogy azt mondjuk, megyünk, aztán utána repkedhetünk át a világon. A fesztiválokra ez hatványozottan igaz, hiszen annyi embernek játszhatunk egyszerre, amennyinek egyébként talán sosem, ők pedig csak összekötik a zenénket a nevünkkel, elmondják a barátaiknak, és így tovább. Az ilyen, a maihoz hasonló, hatalmas rendezvényeken lehet igazán bizonyítani - na meg ilyenkor olyanokhoz is elérünk, akik normál esetben nem jönnének el egy koncertünkre, de itt mondjuk elsétálnak a színpad előtt és bumm, meghallanak egy ismerős dalt és esetleg ott is maradnak! Mindig ezért szurkolunk, hogy megtörténjen.

De ennek a furcsa, ismert-ismeretlen állapotnak az ellenére azért sikeresnek érzitek magatokat?

Egyértelműen! Csak van még hová fejlődni. Van például még egy csomó hely, ahol nem jártunk, szóval csak tovább kell játszani, hogy ezek az ajtók is megnyíljanak. Nem voltunk még Kínában, sem Oroszországban például, pedig lehet, hogy ott is lennének szép számmal, akik kíváncsiak ránk.

Ezért is vezetitek olyan lelkesen a Twittereteket?

A social media szerintem nagyon fontos, általa le tudjuk rombolni azokat a falakat, amiket a színpad vagy a lemeztársaság emel. Ott lehet igazán kapcsolatot teremteni az emberekkel, akik eljönnek a koncertekre, akik miatt ott tartunk, ahol, ez egy nagyon erőteljes dolog. Mert sokan, akik igazi hardcore rajongók, igazán ismerni szeretnék az embert a zene mögött, érdekli őket mi a kedvenc könyved, zenéd, satöbbi. Turné közben, a buszon ülve, repülőre várva pedig rengeteg felesleges idővel vagyunk megáldva, úgyhogy ilyenkor igyekszem annyi rajongó tweetjére válaszolni, amennyire csak tudok. 

Tényleg, ha már itt tartunk, ki az, akire te hasonló módon felnézel? 

Zenekarként a U2 óriási példaképet jelent, hogy ennyi időn keresztül ilyen profin és összeszedetten tudták csinálni. Nincsenek botrányaik, nem celebek, megmaradt a magánéletük, és én is valahogy így szeretném, hogy maradjon az életem, nem akarom összekeverni a kettőt.

Szóval ez lenne a cél?

Ó istenem, igen! Ha csak megcélozhatnánk az ő szintjüket és csak félútig jutnánk már azzal is hihetetlenül boldog lennék... Úgyhogy ezt most kopogjuk is le gyorsan!.

Miután Robbie Williams koncertjével kísérve hétfőn megnyitott az idei Sziget és lezajlott a beköltözés nagyja is, tegnap teljes erőbedobással elstartolt a fesztivál. Selah Sue-nál, Palya Beánál és a Florence and the Machine-nél jobb kezdőtriót pedig kívánni sem lehetett volna.   

Egyértelműen a Florence and the Machine az idei kínálat egyik legnagyobb dobása, ez érezhető volt a Nagyszínpad előtt tolongó tömeg méretéből is, és abban sincs semmi különös, hogy az A38-as hajót pikk-pakk megtöltő Selah Sue az azonos nevű sátorban is hasonlóan teltházat vonzott. Azt viszont kifejezetten jó volt látni, ahogy a főprogram után kezdő, nyugis levezetésnek induló Palya Bea koncert félideje felé kezdett megtelni a színpad előtti tér olyannyira, hogy a végén már néhány táncoskedvű, vállán ír zászlóval felszerelkezett fiú is ott ropta az első sorok egyikében. A három, merőben más stílusú előadó lehet, hogy más-más embereket is érdekelt, de mégis az volt az ember érzése, hogy egyfajta különös egységgé áll össze Selah Sue elfolyós sminkű, füstös, sötét klubkoncertje, Florence éterien fehér, földöntúli energiákkal dolgozó rohangálása és Palya Bea bensőséges, barátságos és szókimondó dalolása. Összekötötte őket valamiféle magától értetődő, erőltetésmentes spiritualitás, amitől egy-egy pillanatra mindhárman elemelkedtek a földtől és szinte istennőként lebegtek felette. Mert igazán ritka az a - csak kiváló koncertekre jellemző - pillanat, amikor az ember csukott szemmel felülhet a zene hátára és az elrepíti valahová nagyon magasra, mégis, ezen az estén mindhárom alkalommal részesültünk benne.    

Selah Sue-tól alapvetően mindenki egy fülledt, blues-os fellépést vár, de a belga lány bebizonyította, mennyire változatos is tud lenni, nem egyszer felkapva a gitárt és szólóban énekelve egy-egy dalt, amíg a banda többi tagja pihent. Ez persze azt is jelentette, hogy ő maga egy pillanatnyit sem lazsálhatott, de ezt lelkes közönség százszorosan meghálálta. A koncert maga kifejezetten jó ritmusérzékkel építődött fel, a nagyobb slágereket szépen szétszórva az időben, megtámogatva őket egy-egy sejtelmes felvezetéssel, ami alatt már jó előre elvesztette a fejét mindenki, aki a pár hangból megsejtette, mi is következik. Aztán a berobbanó fények és hangok a többieket is magukkal ragadták, hogy ne is eresszék a következő csendesebb részig. Profi klubkoncert-érzetű fellépést láthattunk, ami mégis a maga természetességében volt magával ragadó, olyan, mint a különleges hangú énekesnő arcán a melegtől lefolyó fekete festékcsík: kicsit zilált, kicsit maszatos, de nagyon laza, természetes és legfőképpen gyönyörű. Az pedig, hogy hogyan tud valaki ennyire tisztán és tökéletesen kiénekelni minden, a skála legkülönbözőbb pontjain szétszórt hangot, előttem még mindig rejtély.

Ahogy már említettem, a Florence and the machine főműsoridős koncertje óriási mennyiségű embert mozgatott meg - olyannyira, hogy a közvetlenül előtte játszó Selah Sue utolsó pár daláról látványosan kezdtek már átmasírozni a Nagyszínpad elé - nem érdemtelenül. Florence Welch olyan szintű karizmával rendelkezik, ami csak nagyon keveseknek adatik meg, egyszerűen a színpadra termett. Adjuk még hozzá a zseniális dalszövegeket, a különleges énekhangot és stílust, a csillámporban és fényben úszó, nem is teljesen evilági színpadképet és a csodálatos zenészeket, és kész is van egy tökéletes koncertélmény. Az egyetlen kifogásolnivalóm maximum a hangosításban lehetett, néha mintha elvitte volna a hangot a nem létező szél, de ez legyen a legnagyobb bajom. Florence olyan show-t csinált, hogy amikor lerohangált a közönségbe még azok is megőrültek, akik előtte még arról beszélgettek, hogy nem is igazán ismerik, csak a slágerek miatt jöttek. Az "én imádom ezt a nőt"-mondat pedig több nyelven, többször is elhangzott a közvetlen közelemben - na meg a saját fejemben is. A banda legnagyobb dalait és néhány újdonságot szépen vegyített setlista, Florence kifogyhatatlan energiakészlete és bámulatos koncentrációja, a töméntelenül szétszórt, rettentően látványos csillámpor és a tényleg egekig hatolónak tűnő, szinte a zenét is magával emelő fények egy másfél órás, sodró varázslatot teremtettek, amiből már-már fájt kilépni a végén.

De aztán, akit a Petőfi Rádió színpada felé vitte a lába az igazán méltón zárhatta le az estét Palya Beával, aki főként - stílusosan - A nő című albumával ismertette meg azon keveseket, akik még nem kerültek közelebbi barátságba a dalaival. És hiába érkezett ide már a legtöbb ember fáradtan, megtört lábujjakkal és várta a beállást a műanyagborításon ülve, néhány dal elég volt ahhoz, hogy mindenki a színpad elé tömörülve ugráljon, táncoljon és énekeljen, még ha egy szót sem értett az egészből. Bea magával ragadó, őszinte és játékos előadásmódja most is, mint általában, hatalmas mosolyt rajzolt az emberek arcára, így csordultig telt szívvel és bután vigyorogva indulhattunk el hajnalban a HÉV felé, három istennő áldásával kísérve. És azért ez egyáltalán nem rossz dolog.   

Robbie Williams a világ legnagyobb showmanje – ha más nem is, ez tökéletesen bebizonyosodott hétfőn este a Szigeten.

Valamikor az ezredforduló környékén valaki azt mondhatta Robbie Williamsnek: ellenkező irányú közlésig te vagy a Világ Legnagyobb Sztárja. Aztán az a közlés valahogy elfelejtődött, az egykori fiúbandatag meg úgy maradt. Nem volt persze különösebb konkurencia, már legalábbis a magunkfajtának, azoknak, akik nem tudnak különbséget tenni 50 Cent és Kanye West vagy Katy Perry meg a másik szőke, izé barna énekesnő között. Magyarul azoknak, akik túl vannak a harmincon, ne adj' isten, a negyvenen.

Naná, hogy velük volt tele a Sziget is hétfőn este – ami persze a masszív telt házon túl is szép teljesítmény, tekintve, hogy a kétezres évek legendás budapesti RW-koncertjein például csak olyan pasik fordultak meg, akik a csajukat kísérték el, hogy tanúi legyenek alélt visongásuknak. De hát múlik az idő, ritkul a haj, és ők is felvállalják már, hogy kívülről fújják a Let Me Entertain You-t, sőt, ha senki nem figyel oda, még az Angels-t is.

Robbie Williams pedig pont úgy tisztában van ezzel, mint ahogy Keith Richards a külsejének hiányosságaival. Így aztán, ha már ilyen szépen összejött a Világ Legnagyobb Sztárja meg az Ő Közönsége, „tulajdonképpen minek is görcsölni” alapon szépen le is nyom pár koncertet, két gyereket kell már felnevelnie, kell a pénz ugyebár.

Lehet ezért morogni, de tényleg: minek görcsölni? Lehet haknit szinti-dobgép-playback kombóban nyomni a kerületi művházban, és lehet ezen a színvonalon is, azzal meg nem nagyon lehet vitatkozni, hogy hétfőn igazán profi show-t láthattunk. A „fat dancer” hozza azt a bohócot, amit sztársága elmúlt – te jó ég – 25 évében, a zenekarára és a háttérénekesnőkre sem lehet panasz, a látványra meg pláne nem – leszámítva talán a Rock DJ videójából megmaradt tigrismintás alsóját –, különösen, hogy mégiscsak egy fesztiválturné egyik állomásán vagyunk. Ami meg a zenét illeti, az a színtiszta slágerpop, amiért biztos zenészek milliói adnák a fél karjukat, pedig az akkordok mellett/helyett inkább azt kéne figyelniük, amit ez a fickó művel a közönségével.

Már csak azért is, mert egy pillanatig nem zavartatta magát a repertoár kialakításánál sem: saját dalai mellett gond nélkül énekeltet a közönséggel Oasist meg Sinatrát, vagy áll neki úgy a Bohemian Rhapsody-nak, hogy vélhetően ő is tisztában van azzal, a hangja soha nem ér fel Freddy Mercuryéhoz. Szóval buli van, gigantikusban, mi meg tapsolunk neki, a pasik titokban éneklik az Angels-t. Aztán meg lehet nyavalyogni az éjjeli kánikulában, hogy RW már túl van a csúcson, meg hogy az utolsó lemezeiről nem is hallottunk, meg hogy drága volt a jegy. De ha még egyszer jön, akkor is el fogunk menni, mert a show az már csak ilyen, és még mindig nem cáfolta meg senki, hogy Robbie Williams lenne a Világ Legnagyobb Sztárja.

Fotók: Robbie Williams

A 2001-es első Szigetes fellépés és a 2004-es első album megjelenése óta a Fehér Balázs vezette csapat rendszeresen járja az országot és az egyik legaktívabban koncertező zenekarrá nőtte ki magát. A folyamatos színpadi jelenlétben, az öt sikeres stúdió album elkészítésében azonban elfáradt a formáció.

A The Carbonfools közleménye szerint voltak és vannak még terveik a jövőre nézve, de most úgy érzik, hogy a pihenésnek és a visszatekintésnek van itt az ideje.

„Ezért döntöttünk úgy, hogy 2015. szeptember 16-án a Budapest Parkban tartandó koncertünk után határozatlan idejű szünetre vonulunk. Nem mondjuk, hogy ez a búcsúkoncertünk lesz, de azt, hogy mikor hallhattok újra minket így együtt, nem tudjuk most megmondani.” – hangzik a csapat tájékoztatása.

„Zenekarként és egyénileg is sok nehéz helyzeten és rengeteg csodálatos élményen vagyunk túl. Mi szerencsésnek érezzük magunkat, hogy egy ilyen hosszú menetben folyamatosan aktívak és pozitívak maradtunk. Most azonban egy olyan periódus következik, amiben a koncertezés szünetel és önmagunkra figyelünk, átgondoljuk a múltat és remélhetőleg rátalálunk arra az útra, amin tovább szeretnénk haladni. Mi, a The Carbonfools volt és jelenlegi tagjai szeretnénk megköszönni nektek azt a rengeteg szeretet és figyelmet, amit eddig tőletek kaptunk és örülnénk, ha szeptember 16-án együtt ünnepelnénk meg az eddigi csodálatos éveket.”

A csapat legutóbbi lemezéről ITT írtunk.

Fotó: Horváth Kata