Az ír The Script neve valószínűleg keveseknek cseng ismerősen, ám ennél is biztosabb, hogy a zenéjüket majdnem mindenki ismeri, csak nem tudja hová kötni. Mielőtt tegnap egy fergeteges koncerttel ismertették meg magukat a Sziget közönségével leültünk a banda dobosával, Glen Powerrel, hogy a sikerről inspirációról és a nagy példakép U2-ról beszélgessünk.  

Tizennégy együtt töltött évvel és négy lemezzel a hátuk mögött a The Script kevéssé nevezhető "újonc" zenekarnak, az igazi, celeb-szintű sztárság viszont a világszerte teltház előtt adott koncertjeik és mindenféle sikerlistákat vezető slágereik ellenére valahogy elkerülte őket. Ám ez nem is zavarhatná kevésbé a dublini triót, akik kifejezetten élvezik, hogy Írországot kivéve bárhol leugorhatnak a sarki boltba anélkül, hogy rajongók hada rohamozná meg őket, a zenéjüket mégis mindenhol ismerik és szeretik. Már csak a banda nevét kellene jobban behozni a köztudatba...

Sokan nem tudják ki vagytok, nem igaz? Csak a zenéteket ismerik.

Igen, ez a karrierünk története. Alapvetően az emberek nem tudják, hogy nézünk ki, csak a zenénket ismerik. Szóval, ha azt mondod, "The Script" az a válasz, hogy nem ismerik ezt a bandát. De amint megmutatsz egy dalt vagy eldúdolod mindjárt leesik nekik, hogy mégis

Mindenütt ez a reakció?

Úgy tűnik igen. Persze otthon, Írországban nem ez a helyzet, dehát ezért kell még több időt a turnékon töltenünk, hogy megismerjenek. Minél hosszabb ideig csináljuk annál jobb lesz az arány, hiszen hatalmas ez a világ és mi még mindig nem játszottunk mindenütt. Például itt is most vagyunk először! És egy zenekart szerintem igazán csak az élő fellépésekkel lehet megismertetni a közönségével.

De ugye ha nem ismernek titeket személy szerint akkor legalább biztonságban van a magánéletetek.

Igen, ez egy nagyon kellemes dolog. Otthon azért felismernek, de az írek általában szerencsére nem olyan durva rajongók, maximum odaköszönnek, ha meglátnak, de nem rohannak le a kisboltban. Dublin pedig nem egy nagy hely, és minél többet utazik az ember annál kisebbnek érződik, szóval azért ez gyakran megesik...

Még mindig ott éltek?

Igen ott és Londonban, a kettő között ingázunk. Bár én leginkább a bőröndömből élek.

Londonban stúdióztok?

Ott is, meg turné közben. Van egy kis stúdiónk a buszon, úgyhogy ha beüt egy ötlet, egy hangzás vagy bármi azonnal rögzíteni tudjuk. Sokkal kényelmesebb és spontánabb így, mint ha váltogatnánk a koncertező és az albumkészítő időszakokat, így nincsenek szabályok. Szerintem az életből inspirálódsz, amikor történnek veled a dolgok, amikor új ötletek születnek.. persze mi is szoktunk pillanatokat elraktározni, de van aminek akkor és ott kell megszületnie. A kreativitásnak az tesz a legjobbat, ha szabadon folyhat, ha lezárod és beszabályozod, hogy ekkor és így működjön az nem egészséges, nem lesz igazi. Szerintem nyitottnak kell lenni az efféle dolgokkal, mert ha például kitalálod, hogy most akkor csinálsz egy lemezt, és mégsem jönnek az ötletek akkor azt bukásként fogod elkönyvelni, még ha amúgy tök kreatív is vagy.

A mostani turné biztos nem szűkölködik inspirációban, két nap múlva ugye Japánba mentek?

Aha, aztán két napra rá meg vissza Európába, ami őrület. Bárkinek mesélem nem érti, mi ez az össze-vissza, de hát egyszerűen így vannak a fesztiválok beosztva, ez egy ilyen meló. Ha szólnak, hogy van egy nagy show, ahová hívnak akkor persze, hogy azt mondjuk, megyünk, aztán utána repkedhetünk át a világon. A fesztiválokra ez hatványozottan igaz, hiszen annyi embernek játszhatunk egyszerre, amennyinek egyébként talán sosem, ők pedig csak összekötik a zenénket a nevünkkel, elmondják a barátaiknak, és így tovább. Az ilyen, a maihoz hasonló, hatalmas rendezvényeken lehet igazán bizonyítani - na meg ilyenkor olyanokhoz is elérünk, akik normál esetben nem jönnének el egy koncertünkre, de itt mondjuk elsétálnak a színpad előtt és bumm, meghallanak egy ismerős dalt és esetleg ott is maradnak! Mindig ezért szurkolunk, hogy megtörténjen.

De ennek a furcsa, ismert-ismeretlen állapotnak az ellenére azért sikeresnek érzitek magatokat?

Egyértelműen! Csak van még hová fejlődni. Van például még egy csomó hely, ahol nem jártunk, szóval csak tovább kell játszani, hogy ezek az ajtók is megnyíljanak. Nem voltunk még Kínában, sem Oroszországban például, pedig lehet, hogy ott is lennének szép számmal, akik kíváncsiak ránk.

Ezért is vezetitek olyan lelkesen a Twittereteket?

A social media szerintem nagyon fontos, általa le tudjuk rombolni azokat a falakat, amiket a színpad vagy a lemeztársaság emel. Ott lehet igazán kapcsolatot teremteni az emberekkel, akik eljönnek a koncertekre, akik miatt ott tartunk, ahol, ez egy nagyon erőteljes dolog. Mert sokan, akik igazi hardcore rajongók, igazán ismerni szeretnék az embert a zene mögött, érdekli őket mi a kedvenc könyved, zenéd, satöbbi. Turné közben, a buszon ülve, repülőre várva pedig rengeteg felesleges idővel vagyunk megáldva, úgyhogy ilyenkor igyekszem annyi rajongó tweetjére válaszolni, amennyire csak tudok. 

Tényleg, ha már itt tartunk, ki az, akire te hasonló módon felnézel? 

Zenekarként a U2 óriási példaképet jelent, hogy ennyi időn keresztül ilyen profin és összeszedetten tudták csinálni. Nincsenek botrányaik, nem celebek, megmaradt a magánéletük, és én is valahogy így szeretném, hogy maradjon az életem, nem akarom összekeverni a kettőt.

Szóval ez lenne a cél?

Ó istenem, igen! Ha csak megcélozhatnánk az ő szintjüket és csak félútig jutnánk már azzal is hihetetlenül boldog lennék... Úgyhogy ezt most kopogjuk is le gyorsan!.