Lehet, hogy Avicii-re pumpálni vagy a Limp Bizkitre ugrálni nagy élmény, de az is biztos, hogy olyan rendkívüli, látványos és szórakoztató produkcióval, mint a francia Akoreacro előadása még ezeknél a nagy neveknél is ritkábban találkozik az ember. Olyannyira, hogy merem állítani, szinte bármit megéri kihagyni a Szigeten minden nap este tizenegytől fellépő társulat megtekintésének érdekében.

Aki gyakran és sokat jár, járt a Szigetre, az valamikor biztosan rájött már arra, hogy egyszerűen nem lehet minden nap valami kihagyhatatlan megakoncertet találni, ami miatt boldogságmámorban, fejvesztve rohangálnánk a színpadok között. És amikor szembesül az ember azzal, hogy napi több órában fogalma sincs, mit kezdjen magával a végtelen szabadság és porfelhők szigetén elkezd olyan zegekbe, zugokba, tisztásokra és sátracskákba bekóborolni, amik létezéséről sem tudott addig. És ott gyakran olyat talál, ami még a sikítófrászos sztárfellépőknél is sokkalta jobb. Nálam ez a kóborlás három éve történt meg, azóta nem hogy koncertek között, de helyettük is a cirkuszban szívom a kissé hűtött levegőt, mert amivel ott várják az embert az a három év alatt még egyszer sem okozott csalódást, sok nagy névvel ellentétben. Az Akoreacro-ra pedig ez hatványozottan igaz.

Mondanám, hogy már a sátor előtt kígyózó sorból lehetett tudni, milyen csoda vár odabent, de mivel a Szigeten mindenért ezren állanak sorba, ez még nem jelentett semmit. Főleg, hogy a cirkusz már csak a leülési lehetőség miatt is extra vonzó hely lehet, szóval aki tényleg a produkció miatt érkezik, az jól teszi ha legalább tíz perccel előbb odatalál, nehogy kint rekedjen. Kapunyitás után gyorsan el is kezdett megtelni a sátor, ahol ültetés közben már a színpadon vártak a társulat tagjai és különféle nyelveken segédkeztek a közönség elrendezésében, szórakoztatták azokat, akik már találtak helyet és megfeddték a fényképezni próbálókat. Ezen a ponton még lehet, hogy viccesnek tűnt ez a nagy no picture please-felhajtás de nagyon hamar kiderült, hogy egyáltalán nem értelmetlen sztárallűrről van szó, amikor éppen három embert egyensúlyozol a tenyereden, akkor elhiszem, hogy kissé zavaró lehet, ha a szemedbe villan egy vaku. Mert a Klaxon névre keresztelt előadásban az egymás hihetetlen magasságokba emelése, dobálása és ezek kombinációja olyan elem, ami minden pillanatban és a legkülönfélébb variációkban előfordulhat. A klasszikus, cirkuszi akrobata produkciók keverednek a légtornász elemekkel, itt-ott feltűnik pár bohóc szám vagy egy kis zsonglőrködés, mindeközben pedig folyamatosan szól a zene. És ez egy koherens egésszé, szinte színházi darabbá áll össze.

Elméletileg öt zenész és hat artista produkcióját láthatjuk, de ahogy halad előre az este kiderül, hogy nincs olyan, amit ez a tizenegy ember ne tudna. Hangszerek cserélnek gazdát és szólalnak meg egyformán tökéletesen az összes kézben, erőemberek szégyenítik meg a leghajlékonyabb balerinákat vagy éppen kezdenek beatboxolásba még akkor is meglepve a nézőt, amikor már azt hiszi, rájött a trükkre. A Klaxon erőteljesen a klasszikus cirkusz világára, annak karaktereire és kliséire épít, hogy aztán mindegyiket váratlan és meglepő csavarral dobhassa fel. Hiszen mind tudjuk, ha a cirkuszban meglátunk pár labdát, zsonglőrködés jön, ha kötelek ereszkednek le a magasból akkor azokon valaki himbálózni fog, ha valaki viccesen néz ki és mindig elesik, akkor ő a bohóc, aki pedig izmos és komor az a tartóember. És amikor belépünk a sátorba itt is úgy érezzük, tudjuk ki kicsoda, kitől mit várhatunk. Bizonyos kezekben hangszerek vannak, ott a hoppmester meg a csetlő-botló páros, néhány erős fickó meg egy pici lány, akit dobálni lehet, azt hisszük mindent tudunk, láttuk ezt már ezerszer. És az Akoreacro tagjai mindent meg is tesznek azért, hogy jól elkülönülő, határozott karaktereik gyorsan beleégjenek a nézőbe, hogy kedvencet válasszon, hogy érdekelje mi lesz a kissé elfuserált, orosz társulat - látszólag - bénázó tagjaival.

Izgulni kezdünk azért, hogy az inkompetens társulatvezető háta mögött próbálkozó artisták nehogy lebukjanak, izgulunk Anton, az izgága, kétballábas figura miatt, akit maximum spanyol tolmácsolással bíznak meg, pedig ő annyi mindent szeretne csinálni. És még amikor már rájöttünk a titok nyitjára akkor is ledöbbenünk minden egyes alkalommal, amikor a takarító valami újabb, zseniális tehetségéről tesz tanúbizonyságot. A gyermekien lenyűgözött, tényleg tátott szájjal végignézett egyes artistaszámok mellett ez a végtelenül szimpatikus emberi oldal az, amitől egyedi lesz a Klaxon - és valószínűsíthetően a társulat összes produkciója. Mert kétség nem fér hozzá, hogy hihetetlenül tehetséges, koncentrált, alázatos, kreatív emberekről van szó, akik olyan emberi teljesítményekre képesek, amiktől leesik a néző álla, de önmagában ettől még nem lennének izgalmasabbak egy színvonalasabb cirkuszi előadástól.

A kidolgozott karakterek és az összefüggő sztori, na meg a zene ilyen hatalmas mértékű és fantáziadús használata az, ami magasan kiemeli őket a mezőnyből. Arról nem is beszélve, hogy ez a meta-jelleg - hiszen egy cirkuszi társulatot látunk, akik egy másik társulatot alakítanak - olyan őszinte, a cirkuszos lét igazi valóságába való bepillantásokra is lehetőséget ad, amikkel ritkán találkozunk. Szórakoztató formába vannak csomagolva ugyan, de azért gyanítom nem kevés igazság van a mellőzött artisták elkeseredettségében vagy a mindenkinél jobb, mégis háttérbe száműzött színpadmunkás karakterében, hogy a talpnyalója által is kiröhögött vezetőről ne is beszéljünk. De a művészet, az alkotás, a szórakoztatás, a cirkusz, a színpad és a végén felharsanó tapsvihar mindenért kárpótol - legalábbis az Akoreacro tagjai biztosan nem panaszkodhattak. A nézők meg nem is próbáltak a vigyorgástól széles szájukkal és ámulattól kikerekedett szemeikkel, na meg kifelé a pultnál osztogatott sörrel a kezükben.

Szóval, legyen ez akármilyen furcsa is, de a Sziget egyik legjobb dolga a színpadoktól távol, egy aprócska sátorban zajlik, aki jót akar magának az nem hagyja ki. És ha már ott van nem fényképez, csak átadja magát az élménynek, kifelé menet elfogadja az italt és örömködik az elbúcsúztatására kisereglett zenészek utolsó dalának, majd beleveszik a kinti porfelhőbe és amit átélt azt soha nem felejti el. 

Fotó: Akoreacro Facebook (David Haesaert Photography)