Miután Robbie Williams koncertjével kísérve hétfőn megnyitott az idei Sziget és lezajlott a beköltözés nagyja is, tegnap teljes erőbedobással elstartolt a fesztivál. Selah Sue-nál, Palya Beánál és a Florence and the Machine-nél jobb kezdőtriót pedig kívánni sem lehetett volna.   

Egyértelműen a Florence and the Machine az idei kínálat egyik legnagyobb dobása, ez érezhető volt a Nagyszínpad előtt tolongó tömeg méretéből is, és abban sincs semmi különös, hogy az A38-as hajót pikk-pakk megtöltő Selah Sue az azonos nevű sátorban is hasonlóan teltházat vonzott. Azt viszont kifejezetten jó volt látni, ahogy a főprogram után kezdő, nyugis levezetésnek induló Palya Bea koncert félideje felé kezdett megtelni a színpad előtti tér olyannyira, hogy a végén már néhány táncoskedvű, vállán ír zászlóval felszerelkezett fiú is ott ropta az első sorok egyikében. A három, merőben más stílusú előadó lehet, hogy más-más embereket is érdekelt, de mégis az volt az ember érzése, hogy egyfajta különös egységgé áll össze Selah Sue elfolyós sminkű, füstös, sötét klubkoncertje, Florence éterien fehér, földöntúli energiákkal dolgozó rohangálása és Palya Bea bensőséges, barátságos és szókimondó dalolása. Összekötötte őket valamiféle magától értetődő, erőltetésmentes spiritualitás, amitől egy-egy pillanatra mindhárman elemelkedtek a földtől és szinte istennőként lebegtek felette. Mert igazán ritka az a - csak kiváló koncertekre jellemző - pillanat, amikor az ember csukott szemmel felülhet a zene hátára és az elrepíti valahová nagyon magasra, mégis, ezen az estén mindhárom alkalommal részesültünk benne.    

Selah Sue-tól alapvetően mindenki egy fülledt, blues-os fellépést vár, de a belga lány bebizonyította, mennyire változatos is tud lenni, nem egyszer felkapva a gitárt és szólóban énekelve egy-egy dalt, amíg a banda többi tagja pihent. Ez persze azt is jelentette, hogy ő maga egy pillanatnyit sem lazsálhatott, de ezt lelkes közönség százszorosan meghálálta. A koncert maga kifejezetten jó ritmusérzékkel építődött fel, a nagyobb slágereket szépen szétszórva az időben, megtámogatva őket egy-egy sejtelmes felvezetéssel, ami alatt már jó előre elvesztette a fejét mindenki, aki a pár hangból megsejtette, mi is következik. Aztán a berobbanó fények és hangok a többieket is magukkal ragadták, hogy ne is eresszék a következő csendesebb részig. Profi klubkoncert-érzetű fellépést láthattunk, ami mégis a maga természetességében volt magával ragadó, olyan, mint a különleges hangú énekesnő arcán a melegtől lefolyó fekete festékcsík: kicsit zilált, kicsit maszatos, de nagyon laza, természetes és legfőképpen gyönyörű. Az pedig, hogy hogyan tud valaki ennyire tisztán és tökéletesen kiénekelni minden, a skála legkülönbözőbb pontjain szétszórt hangot, előttem még mindig rejtély.

Ahogy már említettem, a Florence and the machine főműsoridős koncertje óriási mennyiségű embert mozgatott meg - olyannyira, hogy a közvetlenül előtte játszó Selah Sue utolsó pár daláról látványosan kezdtek már átmasírozni a Nagyszínpad elé - nem érdemtelenül. Florence Welch olyan szintű karizmával rendelkezik, ami csak nagyon keveseknek adatik meg, egyszerűen a színpadra termett. Adjuk még hozzá a zseniális dalszövegeket, a különleges énekhangot és stílust, a csillámporban és fényben úszó, nem is teljesen evilági színpadképet és a csodálatos zenészeket, és kész is van egy tökéletes koncertélmény. Az egyetlen kifogásolnivalóm maximum a hangosításban lehetett, néha mintha elvitte volna a hangot a nem létező szél, de ez legyen a legnagyobb bajom. Florence olyan show-t csinált, hogy amikor lerohangált a közönségbe még azok is megőrültek, akik előtte még arról beszélgettek, hogy nem is igazán ismerik, csak a slágerek miatt jöttek. Az "én imádom ezt a nőt"-mondat pedig több nyelven, többször is elhangzott a közvetlen közelemben - na meg a saját fejemben is. A banda legnagyobb dalait és néhány újdonságot szépen vegyített setlista, Florence kifogyhatatlan energiakészlete és bámulatos koncentrációja, a töméntelenül szétszórt, rettentően látványos csillámpor és a tényleg egekig hatolónak tűnő, szinte a zenét is magával emelő fények egy másfél órás, sodró varázslatot teremtettek, amiből már-már fájt kilépni a végén.

De aztán, akit a Petőfi Rádió színpada felé vitte a lába az igazán méltón zárhatta le az estét Palya Beával, aki főként - stílusosan - A nő című albumával ismertette meg azon keveseket, akik még nem kerültek közelebbi barátságba a dalaival. És hiába érkezett ide már a legtöbb ember fáradtan, megtört lábujjakkal és várta a beállást a műanyagborításon ülve, néhány dal elég volt ahhoz, hogy mindenki a színpad elé tömörülve ugráljon, táncoljon és énekeljen, még ha egy szót sem értett az egészből. Bea magával ragadó, őszinte és játékos előadásmódja most is, mint általában, hatalmas mosolyt rajzolt az emberek arcára, így csordultig telt szívvel és bután vigyorogva indulhattunk el hajnalban a HÉV felé, három istennő áldásával kísérve. És azért ez egyáltalán nem rossz dolog.