Tinédzsernek lenni alapból nem könnyű dolog, hát még ha vámpír az ember. A Vámpírakadémia (16) főhőseinek így az iskola és a hormonok mellett a mágiával és a gonosz vámpírokkal is meg kell küzdeniük. Ám a legnagyobb feladat mégis a nézőre hárul, akinek a hullámokban rátörő unalom és röhögőgörcs mellett még a rémisztően buta dialógusokkal is ölre kell mennie, ha végig akarja ülni a filmet.

Richelle Mead vámpíros könyvsorozatából rövid idő alatt bestseller, majd - nem meglepő módon - film lett. Mintha kicsit ismerős lenne ez a helyzet. Az Alkonyat-széria megjelenéséhez igen közeli időpontban napvilágot látott, a vámpírmániás tinilányokra apelláló sorozat újabb, a vérszívók romantikus keretbe helyezését elősegítő mitológiát épített és egy magániskolai környezetbe helyezte hőseit. A Szívtipró gimibe oltott Alkonyat úgy látszik elég erős volt ahhoz, hogy siker legyen, így a filmváltozat sem váratott sokat magára - sőt, az utolsó jelentből egyértelmű, hogy megfelelő anyagi megtérülés eseten lesz még itt második-harmadik-sokadik rész is. Pedig, csupán a film alapján ítélve, a Vámpírakadémia könyvben még egész élvezhető is lehet, jópofa humorral és egész élethű karakterekkel, de ezt a filmes vonalat nem kellene erőltetni, mert a szélesvásznon nagyon csúnyán elhasal. 

A St. Vladimir Akadémiára kétféle diák jár: a magas rendű, jó vámpírok, a morák sarjai és a félig ember, félig vámpír dampyrok, akiket a morák mellé kirendelt testőrnek képeznek. Rose (Zoey Deutch) ez utóbbi csoportba tartozik, legjobb barátnője és egyben védelmezettje Lissa (Lucy Fry) pedig nem más, mint a mora trón örököse. A két lány nem érzi magát biztonságban az iskolában, ám szökésük után nem telik el sok idő, mire újból az Akadémia padjait koptatják. De Rose továbbra sem nyugodt: Lissa különféle fenyegetéseket és titokzatos üzeneteket kap - de hogy a különleges varázsereje miatt orrolnak rá a diáktársai, vagy ezek egy komolyabb, kintről, a striga nevű gonosz vámpírok világából érkező veszély jelei, nem tudni. Mivel sem az iskola, sem a külvilág nem biztonságos a hercegnő számára Rose mindent belead, hogy minél előbb hivatalosan is Lissa őrzője lehessen és szembeszállhasson a rosszakaróival. Ám addig kénytelenek az Akadémia falain belül maradni, ami nem éppen a legjobb búvóhely a számukra. Közben pedig zajlik a gimnazisták szerelemmel, intrikával és pletykával teli élete.  

A Vámpírakadémia nemcsak hogy nem jó film, de filmnek is nehezen lehet nevezni. Sokkal inkább mozgóképes illusztrációja a könyvnek, és mint ilyen, a sorozat ismerete nélkül sokkal inkább idegesítő mint szórakoztató. Az alkotók pedig érezhetően éppen ezt, az adaptációkat általában sújtó átkot akarták elkerülni, ám a nagy igyekezet pont az ellenkező irányban működött. A film ugyanis minden egyes pillanatban magyarázza önmagát, gondolom a friss közönségre való tekintettel, de kevés bugyutább és valótlanabb dolgot lehet elképzelni, mint hogy két, egymást évek óta ismerő barátnő minden történést a kályhától mesél el egymásnak. Pedig itt ez történik. A karakterek szinte minden dialógusban expozícióban és előtörténetben beszélnek, mintha csak interjút adnának és nem egy-egy, mindkettejük számára ismert történetről, vagy emberről diskurálnának. Emellett klisék és rossz történetvezetés, semmit mondó akció és közepes színészi játék jellemzi a filmet, az egyetlen, ami miatt mégsem teljesen reménytelen, az a humor. Rose karaktere kifejezetten humoros, vagány és egészen életszerű, Zoey Deutch pedig, amellett hogy gyönyörűszép, pimaszul és aranyosan hozza a figurát. A humor pedig ritka elem egy ilyen vámpíros-tinitörténetben, főleg, hogy itt tényleg működik. A szerelmi szálakban is tapasztalható némi frissesség, hiszen egyetlen szerelmi háromszöggel vagy tragikus vívódással sem találkozunk, sokkal könnyedebbé és tényleg tini-szintűvé téve a romantikus vonulatot.

Nem igazán érzem szükségét még egy vámpíros filmszériának, de hát az is igaz, hogy nem tartozom a fő célközönséget jelentő tinilányok közé sem. Ám az biztos, hogy a Vámpírakadémia filmként borzasztó, rosszul összerakott, szappanopera-jellegű és unalmas, de a karaktereknek köszönhetően halványan átsejlik rajta egy nem teljesen reménytelen történet. A vámpír-tematika szerelmesei ezért inkább a könyvespolc felé kacsintgassanak, mint hogy egy újabb vérszegény és semmitmondó filmre vesztegessék az idejüket.

A 300 - A birodalom hajnala (16) egyrészt folytatása, másrészt előtörténete, harmadrészt alternatív verziója az eredeti, 300 című filmben történteknek - de leginkább csak egy nagy katyvasz. A szépen kidolgozott felsőtestű férfiak és egy-két látványos akció félig-meddig el tudják terelni az erre érzékenyek figyelmét a sztori gyengeségéről, de az első film keményvonalas rajongói inkább azt nézzék újra e helyett.

Zack Snyder történelmi képregény-opusza nem véletlenül lett akkora siker 2006-ban. A Frank Miller véres, brutális és látványos képregényéből remek stílusérzékkel készített az illusztrációk hangulatát és az ikonikus képeket tökéletesen visszaadó, tökös akciófilmet. A gimnáziumi történelemórákról jól ismert, Leonidász király által vezetett háromszáz hős harcos önfeláldozása alapból hálás sztori, Miller pedig sikeresen modernizálta azt, és Snyder nagyvászonra ültetése is egy tesztoszterondús, ám mégis érzelmes, hősies és erős filmet eredményezett. A karizmatikus Gerard Butlerből világsztárt csinált és új rajongókat szerzett a képregényeknek. Ebből a szempontból nem csoda, hogy a siker folytatás után kiáltott, de a a történet kimenetelét nézve nem kissé voltunk szkeptikusak a második rész értelmét tekintve. Ezzel valószínűleg az alkotók is így lehettek, ezért megpróbáltak minél több történetszálat és magyarázatot beleszuszakolni a játékidőbe. De ez éppenhogy arra volt jó, hogy az ember először ne értse, később már ne is érdekelje, mi hol és mikor történik, főleg, hogy fél óra alatt úgy belefullad a folyamatosan szálló porba és éles háttérfénybe, hogy már csak a csaták végét várja.

Miközben Leonidász a thermopülai szorost védi, a perzsák a többi görög államot sem kímélik. Athén hős parancsnoka, Themisztoklész (Sullivan Stapleton) a hatalmas perzsa flotta ellen vezeti embereit, ám a görögök mind számban, mind hajóik méretében eltörpülnek ellenfelükkel szemben. Themisztoklész a többi állam, és főként Spárta segítségét kéri, ám nem mindenkinek tetszik az egységes Görögország gondolata. A halhatatlan istenkirály, Xerxész (Rodrigo Santoro) és félelmetes hadvezére, a rabszolgából lett harcos, Artemisia (Eva Green) viszont semmitől nem riad vissza, ha az a görögök leigázásához vezethet. Themisztoklész csatába indul tehát a perzsák ellen, hiába kevés a remény a győzelemre.

A láthatóan elég soványka alapsztorit különböző háttértörténetek elmesélésével és a 300 történéseinek visszaidézésével, jelen film idővonalába illesztésével próbálták felduzzasztani, kevés sikerrel. Gorgo királynő narrálásából indulva még az időben is ugrálunk, ami már az elején elbizonytalanít abban, a vásznon zajló események közül mi a jelen és mi a múlt, pedig azért a film intelligenciaszintje messze nem egy Memento. Egyszerűen nincs elég különbség a történetszálak között és az össze-vissza kuszálódásuk miatt még a játékidő kétharmadánál is felmerülnek olyan kérdések, hogy a város amit égni látunk, az éppen Athén-e vagy valami más? És ha Athén az, akkor a görögök miért beszélnek még mindig a védelméről? Ha pedig nem az, akkor a perzsák miért örülnek, annyira, hogy bevették? És akkor az olyan apróságokat még nem is említettem, hogy a perzsákat vezető Artemisia görög rabszolgalányból rettegett hadvezérré válása mennyire van távol a reálistól - és mennyire érdektelen az ő háttérsztorijának elmesélése is. Vagy hogy amint felbukkan görög oldalon egy apa-fia páros, az eredeti filmből okulva mindjárt egyértelmű, hogy egyikük nem éri meg a film végét. Vagy hogy az első filmből vett, itt csúcsra járatott, nevetségesbe forduló lassítások és egy fokkal jobban szűrőzött, színezett, fényezett képek már sokkal inkább emlékeztetnek videójátékra, mint képregényre. Vagy hogy mennyire idegesítő az, hogy - gondolom a 3D kihasználása végett - a levegőben szünet nélkül száll valami por vagy pernye (arra inkább nem is gondolok, milyen előrehaladott tüdőbetegségeik lehetnek a szereplőknek ettől a koszos levegőtől). És ugye ha a néző már ilyeneken tud gondolkozni, akkor nem végzi jól a film a munkáját.

Két dologban azért nem bukik meg teljesen: a szereplőválasztásban és az akcióban. Sullivan Stapleton nem igazán kapott olyan karaktert, amiből bármit ki lehetett volna hozni, de ami a rendelkezésére állt azt becsületesen összerakja - és nagyon szépen mutat a kék köpenyében. Eva Green hasonlóan dekoratív, a karaktere ugyan kevéssé valószerű, de legalább azt elhisszük neki, hogy tud küzdeni. A vizen zajló csaták pedig, a fizika törvényeit akármennyire is sutba vágják, azért adnak pár látványos percet a néhány nevetséges mellett is. Aki nem vágyik többre, mint másfél óra pengecsattogásra, vérre, lángokra és gyönyörű férfiakra az nyugodtan váltson jegyet rá, ám arra ne számítson, hogy az eredeti filmhez hasonló katartikus élménnyel lesz gazdagabb. A birodalom hajnala mindenféle maradandó nyom nélkül távozik a néző szervezetéből, leszámítva a 300 újranézésére való égető vágyat - úgyhogy aki valami tartalmasra vágyik, az kezdje inkább mindjárt az eredetivel.

Szinte mindenkinek van, van akinek rövid, van, akinek hosszú, van akinek színes, van, akinek fekete vagy fehér. Van aki örökölte, van, aki vásárolta, de van, aki az utcán szedte össze. Ha a kanapénk mesélni tudna, bizony sokat elárulna rólunk, talán többet is annál, mint amit szeretnénk. Dyga Zsombor tíz történetet hoz elénk Couch Surf című filmjében, amelynek főszereplője nem egy ember, hanem egy bútordarab lett.

Attól, hogy egy film állami támogatásban részesül, nem biztos, hogy jó is lesz. És attól, hogy egy film nem kap ilyen támogatást, szűk büdzséből építkezve is lehet jó. Többek között ezt is bizonyítja a Couch Surf, ami lényegében egymástól független, rövid történetekből összeálló szkeccsfilm. A történeteknek egyetlen közös pontja a kanapé, amely így egyszerű díszletből főszereplővé növi ki magát. 

Persze ez önmagában nem lenne biztosítéka egy szórakoztató alkotásnak, ám a rendezés mellett a forgatókönyvet is író Dyga Zsombor, valamint Mészöly Ágnes és Köbli Norbert remek történetekkel dolgozik. A gyakorlati megvalósításban pedig többek között olyan színészek vesznek részt, mint Hámori Gabriella, Anger Zsolt, Balsai Mónika, Fullajtár Andrea, Gyabronka József, vagy Nagy Zsolt. 

Nem állíthatjuk, hogy valamennyi történet ugyanolyan jó, de mindenki megtalálhatja benne a maga kedvencét. A történetek közül azonban mindenképp ki kell emelni a Dramaturgiát, amelyért önmagában érdemes megnézni az egész alkotást. De e mellett láthatunk történetet egy lúzer típusú pasi nőnapi készülődéséről, ellátogatunk a pokol kapujába, lesz tiniszerelem túl a barátságon, időutazás Párizsba, és még sok más finomság. 

Ami még nagy erőssége a filmnek, az a kiegyenlített színészi teljesítmények egész sora. Ki-ki a maga jelentében teljesen jól bújuk karaktere bőrébe, nincs semmiféle túljátszás, de gyenge teljesítmény se nagyon. Az más kérdés, hogy a forgatókönyvek erőssége már közel sem ilyen kiegyenlített. 

Összességében egy eredeti alkotásról beszélünk, egy olyan filmről, amit nyugodtan ajánlhatunk másoknak is, sőt, érdemes egynél többször is megnézni. A Couch Surf üde színfolt a mostani magyar filmek között, és biztosan másként nézünk majd ezután a kanapénkra, mert messzebbre szörfözhetünk vele, mint valaha gondoltuk.

Vannak olyan színészek, akiknek nagyon kijárna vagy kijárt volna az Oscar, de soha nem kapták (vagy eddig nem kapták) meg. Ezzel szemben vannak olyanok is, akikről annak idején nem gondoltuk, hogy övék lesz a szobrocska, vagy akiknek, ha a nevét halljuk eszünkbe se jutna, hogy a Filmakadémia díjazta őket. Ilyen például Cher és Reese Witherspoon is.

Cher

Chert a legtöbben énekesnőként ismerjük, maximum a Shoop-shoop song-os filmje, a Sellők miatt jut eszünkbe, és még csak véletlenül sem gondolnánk, hogy valaha nem zenei, hanem színészi munkásságáért díjazták. Pedig az 1987-es Holdkórosok című alkotásért, amelyben Nicolas Cage volt a partnere (aki simán szereplője lehetne ennek a listának, hiszen szintén Oscar-díjas), megkapta a legjobb női főszereplőnek járó szobrocskát. Utána már nem sok filmben szerepelt, két kezünkön meg tudjuk számolni az alakításait.

Jamie Foxx

Jamie Foxx a '90-es évek tévészerepei és másodvonalbeli mellékszerepek után 2004-ben dobbantott egy hatalmasat a Ray főszerepéért kapott Oscarjának köszönhetően. Bár ugyanabban az évben egy izgalmasabb alakítást is letett az asztalra a Collateral - A halál záloga taxisaként, az Akadémia mégis, kiszámítható módon, az leborult életrajzi film előtt. Ám Foxx az azóta eltelt tíz évben néhány kivételtől eltekintve újból a súlytalan akciószerepek és érdektelen vígjátékok vagy romantikus filmek hálójába akadt. Pedig az olyan cool, mégis erős alakítások, mint amilyet a Django elszabaul főszerepében nyújtott bizonyítják a tehetségét, az aranyszobrocskát azért még mindig nehéz elképzelnünk a polcán. 

Reese Witherspoon

Doktor Szöszi, Doktor Szöszi és Doktor Szöszi. Na meg esetleg a Mindenütt nő, illetve a legutolsó vígjáték, a Kémes hármas. Ezek jutnak Reese Witherspoonról az eszünkbe, nem pedig az Oscar. Pedig az is kellene, a kis szöszi ugyanis 2006-ban vehette át az elismerést A nyughatatlan női főszerepéért. Őszinték leszünk: ha nem keresünk rá, nekünk ez az alakítása soha nem jutott volna eszünkbe, annyira átütő volt... Végülis a szőke, csivavás ügyvédnő szerepéért nem kaphatott Oscart...

Halle Berry

Ő a „gyönyörű színésznő aki ki akar törni a szépsége árnyékából"-mintapéldája és nincs is ezzel semmi baj. Egy idő után biztosan tényleg idegesítő lehet, ha csupán egy csinos arcként és dögös testként kezelik az embert - főleg, ha nincs is teljesen híján a tehetségnek. Annak idején éppen ezért zengett a bulvársajtó Halle Berry megcsúnyításától, amiért a Szörnyek keringőjében nyújtott - egyébként valóban nagyon jó - alakításáért nála is landolt az Oscar. Szerencsétlenségére viszont pont fordítva sült el a dolog, a szakma nemhogy meglátta volna benne az igazi színésznőt, hanem megdícsérte ezért a hatalmas merészségért, hogy ledobta szexisségét, de azért óvatosan megkérte rá, hogy vegye vissza. Mondjuk az sem nagyon segít az ügyön, hogy tizenhárom év alatt alig néhány értékelhető szerepet sikerült választania, melyekről a Felhőatlasz kivételével nem hallott a kutya sem. Berry így továbbra sem más, mint egy gyönyörű nő - Oscarral.

Charlize Theron

A másik gyönyörű szép színésznő, aki megcsúnyítva kapott Oscart. Egészen pontosan A rém című filmben nyújtott alakításáért jutalmazta az akadémia. A valós történet alapján készült alkotás az Egyesült Államok első női sorozatgyilkosának életéről szól. Az Oscar-díj mellett a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon és a Golden Globe-on is ő lett a befutó. Nem sok választotta el egy második Oscartól a Kőkemény Minnesotában nyújtott alakításáért, de azt végül a már korábban említett Reese Witherspoon kapta. Utolsó érdemi alakítása a Hófehér és a vadászban volt. A színészkedés mellett a dél-afrikai Theron egyébként komoly aktivista mind a nők, mind az állatok jogaiért folytatott harcban. 

Jean Dujardin

Igazi sötét (fekete-fehér) ló volt az Oscar-díj történetében A némafilmes. De ha lehet, még ennél is nagyobb meglepetés volt, hogy 2011-ben nem csak a francia némafilmet, de annak főszereplőjét, az addig szinte kizárólag Franciaországban, ott is jobbára vígjátékokból ismert Jean Dujardin-t is díjazta az amerikai fimakadémia. Dujardin a kis bajuszkájával tagadhatatlanul tökéletes volt a lecsúszott színész megformálására, ám azóta ugyanúgy nem hallottunk róla, ahogy előtte. Idén két, nem túl nagy mellékszerepben látthattuk (A Wall Street farkasában és a Műkincsvadászokban), ezt azért nem neveznénk hollywoodi áttörésnek.

Adrien Brody

Az egyáltalán nem meglepő, hogy A zongorista főszerepéért teljesen megérdemelten vitt el minden díjat, így az Oscart is. A kiváló alakításon kívül meg kellett tanulnia Chopint játszani, lengyelül beszélni, és 13 kilótól is meg kellett szabadulnia. Viszont az is biztos, hogy ez után teljesen eltűnt, és az elmúlt tíz évben nemhogy nem nyert díjat, de a erősen el kell gondolkodnunk, ha fel kéne sorolnunk, miben játszott. Utoljára egyébként A Grand Budapest Hotelben bukkant fel, de nem valószínű, hogy sok díjátadón halljuk majd a nevét "És a díjat kapja..."mondat után. 

Cuba Gooding Jr.

Ő az, akiről a legtöbb embernek valószínűleg csak az ugrik be, hogy színész, az már biztosan nem, hogy Oscar-díjas. Pedig 1997-ben a Jerry Maguire - A nagy hátraarc öt akadémiai jelölését egyedül ő váltotta díjra a Legjobb Férfi Mellékszereplő kategóriában. A filmben ő az a másodosztályú amerikai focista, aki nem hagyja cserben menedzserét (akit Tom Cruise alakít), miután az a sportolók jogaiért kiállva hirtelen munka nélkül találja magát. Az Oscar-siker után Cuba Gooding Jr. feltűnt még olyan filmekben, mint a Lesz ez még így se, a Csodás álmok jönnek, vagy a Pearl Harbor - Égi háború, de újabb átütő siker nem várt rá, sőt, több filmes bukás szegélyezi karrierjét. 

A Mielőtt meghaltam (16) akkor is fontos film lenne, ha nem kapott volna mindkét főszereplője Oscar-díjat egy napja. Ám így biztosítható, hogy még nagyobb érdeklődés fogja övezni az AIDS-gyógyszereket csempésző texasi villanyszerelő utolsó éveit feldolgozó filmet. Szerencsére, mert ezeket az alakításokat tényleg kár lenne kihagyni.

Mert a filmet Matthew McConaughey és Jared Leto alakítása viszi el a hátán, az nem is kérdés - ugyanígy vitán felüli, hogy megérdemelték-e érte a díjat. Maga a történet döcög néhol és a 3/4-énél el is laposodik, ahogy a készítők érezhetően próbálják minél gyorsabban elvarrni a szálakat, de szerencséjükre eddigre már annyira magával ragadott a főhősünk személye, hogy könnyebben szemet lehet hunyni a hibák felett. Persze attól még idegesítő, hogy az utolsó húsz percben minden előző példa nélkül egyszercsak megszaporodnak az inzertek, hogy elmeséljék, mi történt a kihagyott időben, vagy hogy a lezárás eléggé tessék-lássék módon sikerült, de McConaughey miatt tényleg félre tudja tenni egy kicsit az ember a kritikusi énjét. Mondjuk a rendező, Jean-Marc Vallée sem teljesen kezdő, neki köszönhetjük például a kvázi kult-státuszú C.R.A.Z.Y.-t, és ha ezen a nyomon halad tovább akkor szép jövő elé nézhet Hollywoodban is. De - és ezt nem tudom elégszer hangsúlyozni - a Mielőtt meghaltam zsenialitása a két színésznek köszönhető.

Az 1980-as évek közepén járunk, Dallasban. Ron Woodroof (Matthew McConaughey) tökéletesen elégedett az életével, amit napközben villanyszerelő melókkal, esténként a kocsmában üt el, a kettő között meg be-becsúszik néhány prosti és egy kis kokain is a haverokkal. Nem egy kedves fickó, lop, csal, hazudik, a világ császáraként lenézi a nőket és gyűlöl mindenkit, aki nem olyan, mint ő - főként a melegeket, akikről az új, titokzatos betegség felbukkanása miatt rengeteget cikkeznek a lapok. Egy szokásos, féktelen dorbézolással töltött hétvége és egy munkahelyi baleset után Ron a kórházban tér magához, ahol
közlik vele, hogy az utóbbi időben tapasztalt drasztikus fogyása és gyengesége nem a túlhajszoltság, hanem az előrehaladott HIV jele - és harminc napot adnak neki. A betegség természetéről még keveset tudó orvosok nem veszik be a kísérleti csoportba, barátai - mivel melegnek vélik - kiközösítik, így saját kutatásba kezd, ami végül Mexikóba vezet. Egy itteni orvos alternatív gyógyszerei állítják talpra, és ültetik el a fejében az ötletet, hogy némi profit reményében ezekkel a szerekkel segítsen a sorstársain. Egy újabb kórházi útja során ismerkedik meg a transzszexuális Rayon-nal (Jared Leto), akivel minden ellenérzése ellenére kénytelen közös bizniszt indítani, ha közel akar kerülni a potenciális vásárlókhoz. Eközben telnek a hetek, és Ron jóval tovább jut, mint harminc nap.  

A film igazán elkeserítő képet fest az amerikai egészségügy működéséről. Ahogy azt a végső tárgyalást vezető bíró ki is mondja, alapvető emberi jog lenne az, hogy egy haldokló maga dönthesse el, milyen szerekkel próbálkozik a saját állapotának jobbítása érdekében. Ez a Mielőtt meghaltamban mégsincs így. Hatalmas gyógyszergyárak veszekszenek azon, melyikük szereivel kezeljenek egy új, gyógyíthatatlan és kevéssé ismert betegséget, miközben maguk a betegek sorra halnak meg amíg ők a profiton marakodnak. Woodroof karakterének ereje abban rejlik, hogy egyszerű munkásemberként több józan esze van, mint a felette atyáskodó, a törvény betűje mögé bújó bürokratáknak vagy orvosoknak, és fél pillanat alatt átlát a szitán: nem a jogi tisztaság vagy gyógyító szándék itt a cél, hanem a pénz. Mert ha az amerikai AIDS-esek hirtelen elkezdenek külföldi szereket szedni - nem azért, mert olcsóbbak, hanem mert jobbak - az kinek fáj? Mégis miért törvényellenes az, ha a saját, törvényesen megkeresett pénzüket arra fordítják, ami elviselhetőbbé teszi a mindennapjaikat? Kit zavar, hogy be nem vizsgált gyógyszereket használnak a haldoklók, ha úgysincs olyan alternatíva, amely megmentené az életüket? A helyi gyógyszercégeket, őket zavarja. Ezért kapcsolják le Woodroof-ot is minden alkalommal, ezért veszik el tőle az össze tablettát, amikor csak tudják, és hoznak újabb és újabb szabályokat és törvényeket az ő és a hozzá hasonlók megállítására. Persze biztosan rengeteg csaló és drogdíler is kapott anno ezen a jövedelmező alkalmon, a hatóságnak sem lehetett könnyű dolga, mégis nehéz az állam érdekeit nézni akkor, amikor azt látod, hogy még meghalni sem hagyják úgy az embert, ahogy az szeretne. 

Woodroof pedig szívszorítóan keményen és eltökélten vívja ezt a szélmalomharcot, amire egy emberibb és megértőbb világban nem is lenne szükség, közben pedig lassan ő maga is jobb emberré válik. McConaughey játékát tényleg öröm nézni, mint ahogy bármit, amit az utóbbi néhány évben művelt. Woodroof karakterébe még akkor is tud szeretetreméltóságot csempészni, amikor egy taplónak gondolod, de akkor sem veszik ki belőle teljesen a bunkóság, amikor a túlélésért harcoló megváltóvá változik. Megtört és meggyötört, de ha tízszer tapossák el ő tizenegyszer is talpra áll. De Rayon nélkül ő sem menne sokra. Ahogy a mondás is tartja, minden erős férfi mögött egy erős nő áll - nos, ezesetben is így van. Rayon sebezhető és kitaszított - képzeljük csak el milyen lehetett transzszexuálisnak lenni az 1980-as években, főleg Texasban - de erős is, fifikás és a végtelenségig életigenlő. Leto minden rezdülésében, minden drogmámoros botorkálásában és könnyfátyolos pillantásában egy jobb sorsra érdemes, tragikus hősnő villan meg a vásznon, aki felemelt fejjel vállalja, bármit is mér rá a sors. Igazi furcsa pár a kettősük és egyben az utóbbi idők legszebb filmes barátsága is.

Fontos és lebilincselő film a Mielőtt meghaltam, torokszorító témával és két kivételes alakítással, amit minden filmrajongónak látnia kell.