Olaszországról elsősorban a tésztaételek, a bőr- és ruhaipar, illetve a macsó férfiak jutnak eszünkbe. Ha pedig olasz zene, akkor az ószólemíó vagy a felicsitá, netán még Eros Ramazzotti. Pedig Csizmaföldön tevékenykedik egy rockbanda, amely új lemezével épp megkoronázni készül eddigi pályafutását. Csak kár, hogy csorbult az a korona.

Érdekes a keményebb műfajok keretein belül a Lacuna Coil helyzete. Sokáig csak az underground iránt érdeklődők ismerték őket, aztán az Evanescence világraszóló sikere előttük is kinyitotta a kapukat. Merthogy a férfiénekes Andrea mellett egy női hang is csilingel a milánói csapatban, ráadásul a muzsikára is leginkább a gótikus rock zubbony húzható rá. Az igazán nagy áttörés mégis elmaradt, mert a diadal küszöbében megbotlott a hatos a Karmacode lemezzel. Hiába hallgattak nyilvánvalóan sok Kornt, és hiába rakták rá az albumra a Depeche Mode Enjoy the Silence slágerét, a 2006-os korong nem lett kötelező tananyag a rockerek számára. Az olaszok pedig azóta is kerülgetik a dicsfényt, mint éhes gyerekek a mamma által főzött spagettit, de van egy olyan sejtésem, hogy a Broken Crown Halo nótáival sem fognak robbantani.

Ugyanis ez nem egy kiemelkedő lemez. Ez az, ami sosem jön össze nekik igazán. Hiába énekel csodásan Cristina Scabbia, és hiába bombanő mellé még negyvenen túl is, mögötte a hangszeres szekció nem áll kellően jó dalszerzőkből. Ahol sikerült valami különlegeset megcsillantani, az a 2009-es Shallow Life volt: ott végre ki mertek lépni a korlátok közül, kísérleteztek, és mellé még pazar dalokat is alkottak. A 2012-es Dark Adrenaline egy tétova visszakozás volt a járt útra, de azért még sikerült jó pár emlékezetes szerzeményt összegyúrni (Upside Down, End of Time, Kill the Light, no meg az R.E.M. feldolgozás, a Losing My Religion). Így érkeztünk el a jelenbe, a Broken Crown Halo lemezhez, ami még inkább izgalommentes, és ezzel egyenes arányban még kevesebb jó nótát rejt.

De ezzel együtt egyáltalán nem rossz az anyag, amiben, tudom, van némi ellentmondás, pedig tényleg ezek az érzések viaskodnak bennem. A kezdés erős, a Nothing Stands In Our Way és a Zombie kettősével, emlékezetesek a refrének, és itt még ennyi elég is. Aztán várjuk, hogy történjen valami különleges, valami rendkívüli, de csak azokat a paneleket kapjuk, amikből a korábbi LC albumok is építkeztek. Kornos gitártémák mellé röfögő basszus, melankolikus, de azért mégsem balladába hajló dalok, és Cristina jellegzetes dallamai, amikhez a behatárolt adottságokkal rendelkező Andrea kétségbeesetten próbál felnőni (nem is jut neki olyan sok szerep). De ez mind kevés, ezt már mind hallottuk tőlük! Egyetlen nótánál jön a késztetés, hogy ezt most azonnal újra lejátsszam, ez pedig az Infection – ami 11 szerzeménynél elég rossz arány…

Túlságosan biztosra ment a Lacuna Coil, amit az ortodox hívőik nyilván nem bánnak, de ezzel minden izgalmat kiirtottak a produkcióból. Persze érkeztek a nagy nyilatkozatok, hogy ez karrierjük legjobb lemeze, de mondjanak bármit, ez nem így van. A helyzetüket az sem könnyíti, hogy az albumon még játszó dobos, Criz, valamint az egyik gitáros, Cristiano, közvetlenül a Broken Crown Halo megjelenése előtt távozott a bandából. Ami azért megint sokat sejtető dolog…

Félek, hogy továbbra is csak Cristina hollófekete haja, bájos arcocskája és tűsarkú cipői miatt lesznek üde színfoltjai a rock színtérnek. Merthogy a dalok miatt nem, az majdnem biztos.

A talján áttörés tovább várat magára. De vajon bekövetkezik-e valaha?