A Wars for Nothing című dal szólhat majd az idei, hatvanadik európai dalversenyen, ahol Boggie képviselheti Magyarországot, miután megnyerte A Dalt.
Boggie összesen 351 produkciót megelőzve nyerte el a zsűri, majd a döntőben a nézők tetszését. Az európai döntőre nem kell messzire utaznia, hiszen azt a tavalyi győztes Ausztria (ki ne emlékezne Conchita Wurstra) rendezi majd májusban.
Tavaly Kállay-Saunders András a második legjobb magyar eredményt érte el (ötödik lett), Boggie pedig szintén jó eséllyel indulhat hasonló eredményért a háborús témát feszegető dalával.
Nehéz egy ilyen filmről írni, mert nehéz róla filmként beszélni. Egy filmben ugyanis minden percben meglephetnek minket, jöhet egy nem várt fordulat, egy érdekes csavar vagy éppen egy csillogó páncélú herceg, és a legsötétebb sztoriból is "boldogan éltek, míg meg nem haltak" lehet. De a Káin gyermekeinél nincs így. Itt a felbukkanó új információk vagy történetfoszlányok, legyenek akármilyen megdöbbentőek is néha, maximum árnyalnak a sztorin, de megváltásra, vagy akár örök kárhozatra nem számíthatunk. Nem lesz katarzis, nem lesz "vége", nem megyünk semmi felé, csak nézzük és érezzük, hogy ez van. Hiába gyűlik bennünk az igazságtalanság miatti harag, a tehetetlen düh, szomorúság vagy éppen a megértés, a film nem fogja meg a néző kezét, és vezeti zöldebb mezők felé, ahogy a szereplők kezét is akkor engedte el az élet, amikor még jócskán szükségük lett volna a vezetésre.
Beszédes, ahogy a Bebukottakból átemelt jelenetekben a fiúk úgy ültek cellájukban az ágyukon, hogy ők maguk sem tudták megfogalmazni tetteik indítékát, de már elítélték őket. Mintha a filmkészítőn kívül senki mást sem érdekelt volna az ő fájdalmuk, elég volt, hogy van egy hulla és van egy véres kéz. Pedig, mint ahogy az a Káin gyermekeiből ki is derül, semmi nem ilyen fekete-fehér egy ilyen helyzetben, főleg ha hozzájuk közel állókat megölő gyerekekről van szó. Mert valóban, egy emberélet kioltásáért büntetés jár, de nagyon nem mindegy, hogy azt hogyan hajtják végre. Ha csak bezárják a tettest egy betonkockába, ahol farkastörvények mellett kell túlélnie tizenvalahány évet, majd felnőttként kilökik onnan, akkor semmi sem változik. Ugyanazt a zavarodott, meg nem értett gyereket engedik ki, akit rács mögé zártak, és elvárják, hogy önállóan boldoguljon, miközben megbélyegzik egy életre. Majd, ha más lehetőség vagy eszköz híján végül a bűnözés útjára lép, tárt ajtókkal fogadják vissza, mert úgyis tudták, hogy visszatér. De ha nem ül éppen, akkor sem megy túl messzire, mert nincs hová.
A komoly visszhangot kiváltó remix után a nyugis melódiákra, a környezetzajokból összepakolt dobokra és post-dubstep szerű elemekre építkezett Catching Flies – merthogy ő az, aki február 28-án tiszteletét teszi a város egyik legjobb hangtechnikájával felszerelt helyén. Az ingyenesen kihozott Stars és az Indigo Soul kiadónál megjelentetett The Long Journey Home EP-kkel tovább generálta maga körül a hullámokat, ami végül egy Bonobo-val közös turné
„Az özönvíz éve nem prófécia, de riasztóan közeli lehetőség.” Mint Atwood legtöbb regénye, Az özönvíz éve is disztópia, mely a maihoz hátborzongatóan hasonlatos, mégis idegen világban játszódik – egy olyan világban, amely minden elemében levezethető a jelen folyamataiból. A VadÁdám trilógia második részében a Guvat és Gazella „tökéletes” társadalmának egy eddig ismeretlen csoportját ismerhetjük meg: az erőszakmentesség elvét valló, zöld vallási szekta életmódját és rítusait elsősorban a közelgő világvégére való felkészülésnek rendeli alá. A világvége egy rejtélyes járvány képében érkezik, amely egymástól távol eső helyeken, egyidejűleg üti fel a fejét, és áldozatait először cseppfolyóssá teszi, majd kiszárítja. Az özönvíz éve 2015. február 26-án jelenik meg az Európa Könyvkiadó gondozásában.
The Chopin Project címmel jelenik meg márciusban a BAFTA-győztes izlandi zeneszerző, Ólafur Arnalds, és a fiatal német-japán zongorista lány, Alice Sara Ott közös albuma. Arnalds az új projektjében nem csak újragondolta Chopin gyönyörű melódiáit, de a klasszikus zongorafelvételek tradicionális rögzítési technológiáját is újraértelmezte. A március 16-án megjelenő albumon Chopin művei eredeti verziójukban hangzanak el, kiegészülve az Arnalds által megálmodott kompozíciókkal. A lemez előfutáraként máris elkészült a 
Július 19-e erős napnak ígérkezik a Budapest Park életében: jön az Anti-Flag, a Skindred és a Less Than Jake. Az Anti-Flag háborúellenes, erős társadalomkritikát megfogalmazó dalairól híres banda, amely 1993 óta színesíti a punk rock zenei palettát. Hozzájuk hasonlóan az 1998-ban Newportban megalakult Skindredet (képünkön) sem kell sokaknak bemutatni. Rengeteg stílusból áll össze egyedi hangzásviláguk, a heavy metaltól kezdve a reggae-n át a drum and bass alapokig minden megtalálható dalaikban. Ráadásul a walesiek imádnak hozzánk járni, amire a legjobb bizonyíték, hogy tavaly a 
Sorra érkeznek az újabb és újabb fellépők a Balaton-parti partyfolyam, a MasterCard Balaton Sound sztárlistájára: ezúttal itt a Faithless! Maxi Jazzék lassan intézménynek számítanak az elektronikus tánczene világában, több mint tizenötmillió lemezt adtak el, és idén húsz éve, hogy megalakultak. A kerek évforduló alkalmából csak olyan turnéállomásokat választottak, ahol a legnagyobb a rajongóbázisuk. A 2011-es Thank YOU and Goodbye turnét követően Maxi Jazz és állandó partnere, Sister Bliss csak alkalmanként lépett fel sound system üzemmódban: most, a nagy visszatérés alkalmából, valami sokkal elementárisabbra készülnek,és full zenekaros felállással érkeznek a magyar tenger partjára. Rajtuk kívül a következő Soundos fellépőket jelentették be a szervezők: Zedd, Kaskade, Laidback Luke, Flosstradamus, Netsky (képünkön), az Art Department, Dannic, Dyro, az Âme és a magyar Dave Martin és Sullivan alkotta StadiumX DJ-producer páros.
A hazai bandák jelentős része az almás számítógépét az összes zeneszerkesztő programjával együtt odaadná azért, ha két év alatt olyan utat tudnának bejárni, mint a Cloud 9+. Az Iskolában adott koncertjük még hemzsegett a gyermekbetegségektől 2013-ban, de ezeknek mára nyoma sem maradt. Menetközben játszhattak a Pendulum DJ setje előtt a Park színpadán, bekerültek a Nagy-Szín-Pad tehetségmutató döntőjébe, a klipjeik legtöbbje már 200 000-es nézettség felett jár a legnépszerűbb videómegosztón, a dalaik ott vannak a rádióban, és 2015. február 20-án az első lemezük bemutató koncertjére készülődtek – nem kisebb helyen, mint a Barba Negrában.
A legnagyobb felhajtás persze a klipes nótákat fogadta (I.N.Y.T., Lights, Breathe In, The Way You Are), de a beillesztett feldolgozások is működtek – mi több, hiteles keresztmetszetét adták a Cloud 9+ határértékeinek. Volt Pieces a Chase & Status-től, amiben Szivák Zsolt énekes akusztikus gitárt ragadott, a Prodigy/Pendulum Voodoo People-jának kivonata meg borítékolható őrjöngést váltott ki. A leginkább mégis a Bring Me the Horizon Can You Feel My Heart? című szerzeménye sütött, amelyet olyan feszesen kentek el Tóth Berciék, hogy azt hallva még a BMTH dalnok Oli Sykes is magára varratott volna egy Cloud 9+ tetkót.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy film, amire visszafojtott lélegzettel várt minden mozgóképmániás mentalitású magyar muki. Készült, készülgetett a Nagy Filmgyárak kicsiny pincéinek legmélyében, mi meg csak vártunk, és vártunk, és vártunk. Izgatottságunkat csak fokozta a mesébe illő trailer és a szél szárnyán szálldosó ezernyi lelkes pletyka. Olyannyira, hogy mire a rókatündér elfoglalta méltó helyét a nagyvásznon már alig fértünk a bőrünkbe. Majd jött a bájos Liza és a fényes, zöld öltönyös Tommy Tani oldalán olyan nyitótáncot lejtett, hogy fültől-fülig szaladt a szánk és úgy is maradt a következő vagy száz percig. A végén szívünkben azzal a boldog tudattal keltünk fel a székeinkből, hogy megint van egy magyar film, ami miatt három centiről a barátaink arcába kiabálva lelkendezhetünk és ellentmondást nem tűrően zavarhatjuk őket a legközelebbi moziba, mint legutóbb a VAN-nál. Mert ezt meg kell nézni. Vége.
Mind a képi világ, mind a különböző furcsa tulajdonságokkal vagy hobbikkal felruházott szereplők kavalkádja egyszerre idézi Wes Anderson és Jean-Pierre Jeunet mesevilágait, megbolondítva egy kis szocreál romantikával és japán hangulattal, és kész is a majdnem tökéletes mágia. Azért csak majdnem, mert a hang minőségével például nem egyszer volt kisebb-nagyobb probléma (nem zavaró, de azért feltűnő) és ha nagyon szigorúan végig akarjuk gondolni, akkor sok logikai baki is van benne. De komolyan, ha valaki realista szemüveggel nézte az Amélie-t vagy a Grand Budapest Hotelt, az magára vessen. Balsai Móni tökéletes választás a főszerepre, akárcsak a film, ő is végtelenül kawaii - vagyis cuki, stílszerűen japánul. Emellett okos és alapos is a film, ahol minden építőelem aprólékos gonddal van odaillesztve a helyére, mégsem érződik egy fikarcnyi erőlködés sem, csak a csodálatosan vibráló, mesevilág-szerű, vicces végeredményt látjuk. Nem csak karaktereket vagy történetet, de egy egész világot kapunk, amelyben akár a jellegzetesen japán apróságok, akár az a tény, hogy a helyszínt Csudapestnek hívják teljes természetességgel jelennek meg, akárcsak anno az esti mesékben. Mi meg eldönthetjük, hogy akarunk-e hinni benne. Én azt javaslom, akarjunk, mert ez a film egyszerűen mahtava! Azaz király... Ez meg finnül van, a filmből kiderül, miért!
A Moonspell egyedi színfolt a rockzene világában. Túl azon, hogy portugálok, ami már önmagában kuriózumnak számít, olyan művészi, intelligens, és horrorisztikusan katartikus megközelítésben alkotnak, ami párját ritkítja a metal zenekarok között. Pályafutásuk 23 éve alatt a gótikus rocktól indulva kalandoztak dallamosabb, elektronikus vizeken – ahogy a 90-es évek felé ezt annyi más csapat is megtette -, majd albumról albumra kanyarodtak vissza önnön gyökereikhez, a sokszor már a black/death metal határát súroló fémesebb megközelítéshez. Érdekes velük kapcsolatban, hogy a non-plus ultrának számító lemezt már másodikként leszállították: ez volt az Irreligious, amely valódi mediterrán izzása és a dalokban ott bujkáló mágia folytán a műfaj klasszikusa lett.
A 10 friss szerzeményben megvan minden, ami már-már védjegynek számít a portugáloknál: keleties, arabos témák (Breathe, Medusalem), azonnal ható, nagyívű, a dark rock hőskorába visszakalauzoló nóták (Extinct, The Last of Us), kicsit a HIM borúsabb hangulataival kacérkodó dal (Funeral Bloom), a Night Eternal lemez vadabb, bömbölősebb momentumait felidéző refrén (A Dying Breed), és persze monumentális power balladák (Domina, Malignia). Nincsenek viszont a közelmúltra jellemző igazi durvulások, sodró kétlábgépes tempók; és minden idők legszimpatikusabb vámpírja, Fernando is inkább a mély, dallamos, rendkívül kifejező hangját veszi elő, semmint az agresszív üvöltéseket.
Az évadnyitány hétvégéjén rögtön egy nagy kedvenc lemezbemutatója érkezik. Április 24-én a Brains itt leplezi le Superheroes című új hanganyagát. Másnap, azaz április 25-én lép fel a Hiperkarma zenekar, akik a legújabb lemezüket ez alkalommal bemutató Hősök csapatát hívták vendégségül. De ez még nem elég: szintén áprilisban, a hónap végén lép fel a Parkban az Irie Maffia, akik vadonatúj lemezük bemutató koncertjével itt ünneplik 10. születésnapjukat.
Június 25-én vár ránk még egy Halott Pénz koncert, július 4-én pedig a TNT – Vissza a jövőbe turné egyik állomásaként áll meg itt a zenekar.
Ha van ezerszer feldolgozott, előadott írás, a Macskajáték igazán az. Nem véletlenül: az öregkorukra egymástól minden szempontból eltávolodott Szkalla nővérek életének apró mozzanatai a maguk tragikomikus módján épp olyanok, mint akármelyikünk útja és tévútjai. És ezeket olyan szerethető iróniával mutatja be Örkény István, hogy attól még saját hibáink is elfogadhatóbbá válnak.
Berényi Gábor átiratában nem egyszerűen ők állnak a történet középpontjában, de ők is mesélik el azt: kicsit csalva persze, amikor nem csupán egymásnak írott leveleikből ismerjük meg a történetet, hanem azokból is, amelyeket valaki más írt róluk – főleg Erzsi kalandjairól – Gizának. Amikor pedig az egyikük beszél, a másik arcán látjuk a döbbenetet, a sajnálatot, az elgyengülést – és, valljuk be, ez éppen olyan szórakoztató és felemelő tud lenni, mint a kis monológok.
Pedig egyikük sincs könnyű helyzetben: amíg Giza valóban bezárt térben üldögél, ahonnan csak néha mozdul ki, Erzsi a szobányi díszletből kénytelen eljátszani a fővárosi tejcsarnoktól a somogyi cukorgyári kultúrházig kirándulásait. És közben mindketten ott vannak Létán, fiatalkoruk helyszínén, ahol az a kép készült, amely végigkíséri történetüket.
Pár éve a Budapest Sportarénát, manapság pedig a legfontosabb fesztiválok küzdőtereit tölti meg Slash, minden idők egyik leghíresebb gitárosa, akinek riffjei és szólói kitörölhetetlenül beépültek a világ rockzenei “eszköz- és nyelvrendszerébe”. Tavaly megjelent szólólemezét Myles Kennedy-vel és az ő The Conspirators nevű kísérőzenekarával rögzítette, velük érkezik a Telekom VOLT Fesztivál Nagyszínpadára.
A könyv aprólékos miszlikbe metélésétől most, nagy szívfájdalmamra, de eltekintek, sosem végeznénk ugyanis, ha azt a töménytelen baromságot elkezdeném számba venni. No meg, szerencsére vagy sem, maga a film is ad elég alapanyagot ahhoz, hogy ne kelljen például beemelnem azt a totálisan abszurd elképzelést, hogy a XXI. században létezik olyan 22 éves lány, aki nincs tisztában azzal, hogy a nők szőrteleníteni szoktak. Pedig E. L. James szerint hősnője, Ana pontosan ilyen. Lehet hogy az unikornisok is léteznek, csak belőlem halt már ki a csodára való képesség? No hát csak nem sikerült kikerülnöm a könyvet, a szabályszegésért pedig büntetés jár. Mondjuk úgy érzem azt már előre megkaptam a film "személyében", de, legyen ezt bármilyen nehéz is bevallani, olyan húsz percet még talán élveztem is belőle. Szívesen pokolra kerülök ezért, de csak akkor, ha a büntetésem nem a többi száz perc végtelenített vetítése...
Azzal, hogy a film jobb a könyvnél nem mondok sokat, a mínusz százat is sok szám előzi meg. Tény, hogy a legirreálisabb és idegesítőbb részeket sikerült kiszedni és a karaktereket is egy hangyányival életszerűbbé tenni, de visszautalnék az előző mondatra. Nem véletlenül hangzott el az "Ez a lány miért ennyire retardált?" kérdés sem egy mellettem szenvedő kedves kollégától. Mert valóban, Ana egyes megmozdulásaira enyhe szellemi fogyatékosságon kívül nem sok magyarázatot lehet találni, hacsak nem a forgatókönyv a ludas. Például olyan szinten fixálódik szegény lány a "Christian, miért nem alszol velem egy ágyban" problémakörön, hogy szinte nincs olyan beszélgetésük, ahol ne hangzana el a kérdés, jóval azután is, hogy több választ is kapott. Sőt, ha jól rémlik (szerencsére a lomtárat gyorsan üríti az agyam) a végső konfliktus is ezzel kezdődik. Mintha egy hosszú kapcsolat végén a másik megkérdezné, hogy mi is a vezetékneved?
Az elején mintha egy vígjátékot néznénk. Hol lesz a beígért kémtörténet, a robbanó koktélcseresznye, autós üldözés a Riviérán, a földig érő ruha redőiből elővarázsolt mini revolver? Pedig a vörösre rúzsozott ajkak fanyar mosolyra húzódnak, úgy figyelmeztetnek: élvezd a maradékot, ami jutott (Enjoy the Rest). De nem akarja beérni a maradékkal – ki akarná… -, neki minden kell. Avagy minden nőben ott lakozik a királynő, aki nem mond le a koronáról, ha egyszer a körmei közé kaparintotta. És másodikként elhiteti velünk, hogy az utazás könnyed lesz, mert a címadóval (Heavy) olyan slágert kanyarint a nyakunk köré, amelynek „illata” megbabonáz. De az maga a súly, és még vészjóslóbb mosollyal énekli, hogy „sosem elég”…
Akár trip-hop is lehet a játék neve, és néhol egyenesen annak egyik legnagyobb mestere, a Massive Attack. De ennyire nem egyértelmű a kép. Ennyire nem rágják a szádba mondandójukat a filmkockák. Egy kémtörténet, női főszereplővel, ahol tudod, hogy nem lesz happy end. Újabb különleges utazás, még keletebbre, a fügék kertjébe (Fig Peel). Nem normális, hogy éjfélkor idejött egyedül. Hogy vállalta a veszélyt. Ez már túlmegy azon a határon, amiről az esze suttogott neki. De hát mit ér az élet kaland nélkül? És ez az éjjel megérte az őrületet, a maga fülledtségével a bokrok és fák alatt. Megborult, nem önmaga. Gyenge (Flimsy). Björk neve villog a kijelzőn, a háttérben 80-as évekbeli gitárok sikálnak. Újra arab tájakon. A lelkét próbálja meg összefoltozni (Stitches).
Tudja, hogy elbukott. Annyi küldetés után – most kudarcot vallott. A szíve és a karrierje is odavan. Meglógott a kezei közül. Keresi magát, próbálja agyoncsapni az időt (Ploy). Pedig a feszültség még csak most nő maximálisra. A két leghosszabb dal (Uncle, Noway Boy), egyre több disszonáns hang, monoton fokozódás, tagadás, klubokban áttombolt éjszakák. Negatív. Még van düh benne. Legalább ennyi. Mert amikor leül vacsorázni a démonokkal (Dinner With A Demon), ott már érzéketlen. Pedig a saját húsát marcangolják. De akiben nincs lélek, az már alig él. A lemez másik csúcspontja a címadó mellett.
A korábban kiderült nevek, mások mellett az alt-J, a Florence and the Machine vagy Jamie Woon, na meg a múlt héten bejelentett Robbie Williams - kinek -1. napi koncertjére az első 10.000, kedvezményes árú jegyet már el is kapkodták - mellé most egy nagy csokor újabb fellépő társult. Mintegy harminc név közt a számos új arc mellett több, korábban hatalmas bulikat csapó visszatérő zenekart is köszönthetünk; sőt van néhány, melyek nélkül már nem is lenne Sziget a Sziget.
A világzenei műfajt erősíti a MasterCard Világzenei Nagyszínpadon fellépő Mariza (balra), aki már sorra meghódította a világ legrangosabb koncerttermeit és több mint egymillió albuma kelt el. Rendkívüli hangjával és lenyűgöző előadásmódjával mára a fado legfényesebb csillaga lett. Nem kell itthon bemutatni a Goran Bregovic Wedding And Funeral Band-et, és Bregovic – a Cigányok ideje, illetve az Underground című filmekbőlismert – dalait, melyek ma már világszerte a Balkán örökzöldjeiként terjednek. Lassan a Sziget házi zenekarává vált a Leningrad, mely a Sziget azon visszatérői közé tartozik, amelyben nem lehet csalódni. Nincs kegyelem: az orosz underground és ska hívei most is megkapják a magukét. A Che Sudaka története egy igazán tanulságos sztori arról, hogy milyen mélyről milyen magasra lehet jutni, és arról, hogy igazán lazán is lehet szociálisan húzós témákról dalolni. Punkkal, skával, reggae-vel, raggával, salsával és közben ugrálva, ahogy bulizni jó. A Canzoniere Grecanico Salentino mediterrán befolyásokban gazdag repertoárja a koncerteken bámulatos élményt garantál, ezt most a Szigeten élhetjük át.
Utazás hiába. Már a kötet címe is megpiszkál, nyugatalít. A nyelvi játék kétféle értelemezést kínál, ám egyik sem kecsegtet békével. És valóban: az utazás, amiről szó van, maga az élet, s, hogy hiábavaló-e, arra bizony nem ad választ.
Mert a Whiplash valóban zseniális film, két lenyűgöző alakítással és egy olyan témával, amiről még sokadik olvasásra sem gondolnánk, hogy izgalmas lehet. Azt meg, hogy ennyire, talán soha. Olyan szinten ragadja magával az embert, ahogy a kedvenc csapatának szokott drukkolni, vagy ahogy az Olimpia alatt minden magyarban felébred a vizes sportok iránti mérhetetlen imádat. Csak itt annak szurkolunk elfehéredő ujjakkal, hogy egy csatakosra izzadt srác le tudja ütni a megfelelő ritmust a dobon. Ilyen megveszekedetten száguldó, feszült drámaiságot kihozni egy olyan hangszerből, ami mindig háttérben marad nem semmi teljesítmény. Főleg, mert, lássuk be, a dob nem is igazán alkalmas a tanulatlan, egyszeri néző/hallgató által is értékelt, húrtépős gitárszólókhoz vagy székről felemelkedő zongorafutamokhoz mérhető látványosságokra, így aztán hajlamosak vagyunk megfeledkezni akár még a létéről is. Aztán jön a Whiplash, és már a nyitójelenet alatt érezzük, hogy mennyire - szó szerint - véresen komoly harcról van itt szó. 
Mert közhely, hogy legendák csak azokból lesznek, akik sosem adják fel, még ha majdnem bele is halnak. De arra ritkán gondolunk, hogy ez a halálközeliség nem szükségszerűen a művész önmaga választása, néha majdnem lefejezik őket egy cintányérral vagy megdobják egy székkel... Nem hiába mondják, hogy az igazi művész a színpadon is hal meg. Damien Chazelle pedig, csupán második rendezésében egyszerűen, de rettentő mélyen mutatja be, hogyan is lehet igazi művésszé válni. Ez az út pedig nem szép, nem könnyű és nem való mindenkinek, de aki vállalja a rengeteg szenvedést és áldozatot, az őt gyötrő pszichopatákat, a fizikai és lelki kínzást, abból egyszer talán legenda lehet. Aki aztán majd hozzá hasonló, ártatlan és naiv gyerekeket fog arra inspirálni, hogy hangszert fogjanak a kezükbe és elinduljanak ugyanazon az úton. Az egyszeri nézőt meg arra, hogy hazafelé a műanyag kávéspohár fedelét ütögesse eszeveszetten, és minden egyes bakinál felharsanjon a fejében Fletcher hangja, miszerint "Nem pont az én tempóm!". De hogy aztán újrakezdi-e, azt már döntse el mindenki maga.