Van egy film a mozikban, aminek megnézését nem lehet lelkesen ajánlgatni fűnek-fának, de amit mégis látni kell. A Káin gyermekei (16) érzelmileg megdolgozza a nézőt és talán több kérdést hagy maga után, mint amennyivel eredetileg beültünk a terembe, miközben néhány ember sorsán keresztül az egész életről mesél.    

Nehéz egy ilyen filmről írni, mert nehéz róla filmként beszélni. Egy filmben ugyanis minden percben meglephetnek minket, jöhet egy nem várt fordulat, egy érdekes csavar vagy éppen egy csillogó páncélú herceg, és a legsötétebb sztoriból is "boldogan éltek, míg meg nem haltak" lehet. De a Káin gyermekeinél nincs így. Itt a felbukkanó új információk vagy történetfoszlányok, legyenek akármilyen megdöbbentőek is néha, maximum árnyalnak a sztorin, de megváltásra, vagy akár örök kárhozatra nem számíthatunk. Nem lesz katarzis, nem lesz "vége", nem megyünk semmi felé, csak nézzük és érezzük, hogy ez van. Hiába gyűlik bennünk az igazságtalanság miatti harag, a tehetetlen düh, szomorúság vagy éppen a megértés, a film nem fogja meg a néző kezét, és vezeti zöldebb mezők felé, ahogy a szereplők kezét is akkor engedte el az élet, amikor még jócskán szükségük lett  volna a vezetésre.

Gerő Marcell nagy fába vágta a fejszéjét, amikor Monory Mész Károly 1985-ös Bebukottak című, néhány, gyilkosságért elítélt tizenéves fiúról készült dokumentumfilmjének szereplőin nyomába eredt. Az anno Tökölön, cellájukban mesélő fiúk azóta kiszabadultak, szétszéledtek az országban és meglett, negyvenes férfiakká váltak. Gerőnek mégis sikerült Pali, Gabesz és Zsolt felkutatása, a filmnek pedig az, ami a Bebukottakból kimaradt: választ adni arra, miért gyilkoltak. De ezek a válaszok messze nem járnak megnyugvással, inkább csak még rémisztőbb és szomorúbb történeteket tárnak fel, amelyek a háttérben munkálkodva megalapozták a fiúk tettét.

A gyerek ne beszéljen vissza, ne legyen véleménye, érzelmei, akarata, gondolatai, tisztelje és félje az idősebbet és tegyen úgy, ahogy a szülei megkívánják. A hagyományos gyermeknevelés ezen, emberségesnek cseppet sem nevezhető elvek mentén futott sokáig, és fut még rengeteg helyen ma is. De mi van akkor, ha az engedelmességért cserébe a gyerek elutasítást, szégyent, fájdalmat és kihasználást kap? Akkor is érvényes ez a "szerződés"? Hogyan legyen valaki jó gyerek, ha  egy ártalmatlan csíny miatt feljelentik a saját szülei? Egy kamasz fiú hogyan tűrje, hogy az alkoholista anyja a falu közkézen forgó "szűztelenítője", akihez a saját barátai járnak egy-egy pásztorórára? Az intézeti fiúnak talán nincs joga az önvédelemre, ha a nevelője kihasználja a szorult helyzetét? Jó esetben nem a gyilkosság lenne a válasz ezekre a helyzetekre, de itt szó sincs tündérmeséről, csak három olyan emberről, akik gyerekként, mint a sarokba szorított kis vadállatok, menekülni akartak egy fojtogató helyzetből. És a kés meg a puska elérhetőbb volt, mint az emberi törődés vagy a jó szó. A rendszer pedig kegyetlenül és kérdés nélkül megbüntette őket ezért.

Beszédes, ahogy a Bebukottakból átemelt jelenetekben a fiúk úgy ültek cellájukban az ágyukon, hogy ők maguk sem tudták megfogalmazni tetteik indítékát, de már elítélték őket. Mintha a filmkészítőn kívül senki mást sem érdekelt volna az ő fájdalmuk, elég volt, hogy van egy hulla és van egy véres kéz. Pedig, mint ahogy az a Káin gyermekeiből ki is derül, semmi nem ilyen fekete-fehér egy ilyen helyzetben, főleg ha hozzájuk közel állókat megölő gyerekekről van szó. Mert valóban, egy emberélet kioltásáért büntetés jár, de nagyon nem mindegy, hogy azt hogyan hajtják végre. Ha csak bezárják a tettest egy betonkockába, ahol farkastörvények mellett kell túlélnie tizenvalahány évet, majd felnőttként kilökik onnan, akkor semmi sem változik. Ugyanazt a zavarodott, meg nem értett gyereket engedik ki, akit rács mögé zártak, és elvárják, hogy önállóan boldoguljon, miközben megbélyegzik egy életre. Majd, ha más lehetőség vagy eszköz híján végül a bűnözés útjára lép, tárt ajtókkal fogadják vissza, mert úgyis tudták, hogy visszatér. De ha nem ül éppen, akkor sem megy túl messzire, mert nincs hová.

Pali, Gabesz és Zsolt történetei egyenként is döbbenetes emberi sorsokat tárnak fel, melyekre, ha nem lennének igazak, azt mondhatnánk, hogy izgalmas, érdekes, mély, kemény és lenyűgöző. Ha csak fikciók lennének körömrágva várnám a sztori végét és szájtátva lesném a fordulatokat. De így leginkább csak azt kívánom, hogy bár ne kellett volna ennek a filmek elkészülnie, miközben egy minden tekintetben zseniális dokumentumfilmmel állunk szemben. Ha az időt nem is forgathatjuk vissza az a legkevesebb, hogy megnézzük, átérezzük és talán tanulunk belőle, ha már olyan szerencsés helyzetben vagyunk, hogy megtehetjük.