Akinek létszükséglet a versolvasás, az könnyen megérti, miért nehéz egy jó verseskötetről írni. A jó vers (akár a jó regény, film…) személyes, hatása nehezen osztható meg, hiszen felkavaró, intim, mély. Ilyen élmény volt számomra Scherter Judit legújabb kötete.

Utazás hiába. Már a kötet címe is megpiszkál, nyugatalít. A nyelvi játék kétféle értelemezést kínál, ám egyik sem kecsegtet békével. És valóban: az utazás, amiről szó van, maga az élet, s, hogy hiábavaló-e, arra bizony nem ad választ.

Scherter Judit versei csontig hatolnak, lélekbe marnak. Gyönyörű képek, melyek már-már simogatnak, de “köztünk az ing durva vászna”, nem tud beteljesülni az összeérés, a harmónia. Föl-fölvillan az utazás, az élet szépsége, egy jó vacsora, kikötők, hajók, séták, ám mindezt belebegi az elmúlás karcos életszaga. Igen, ebben a kötetben életszerű a halál, az öregedés és a haldoklás, és minden pátosztól mentes.

És pátosztól mentes az élet is, az osztrigaízű csók, elkenődött rúzs, borotva-vágta seb és túl nagy műfogsor.
Mélytengeri búvár a költő ebben a kötetben, aki saját életét, ottfelejtett délutánjait, futkosó bogár-gondolatait keresi, s e keresésben elsodródott vágyakra, régi szerelmekre, találkozásokra bukkan.

És lovagló vadász is a költő, aki a világ vadonából távozna már, de “csak sehova van”, nincs cél és nincs elejtett vad. Lehull az utolsó alma is, és az áthatolhatatlan ablakok mögött kezdődik a csönd, az örök csönd.

És végül a hazatérés: “Vissza a vershez”. A záróvers bizony búcsúvers, a keresések, emlékfoszlányok után, a hiába után egyetlen kérdés marad, hogy “van-e egyáltalán az, amit keresek”, s, ha van is, csak a halálban lelhető meg.

Gyönyörű, megrendítő kötet az Utazás hiába, egy végigjárt és befejezett művészi életút gazdag gyümölcse, sűrű esszenciája.

A könyv a Magvető Kiadó gondozásában jelent meg.