Kultography

Nem pont az én tempóm!

Nem pont az én tempóm!

Pataki Anita írása itt: - 2015-02-06 16:12

Majd' minden évben, így az Oscar előtt, érkezik egy-egy alkotás, amelyet lelkesen kikiáltanak az Év Filmjének, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy még csak február van. Idén a Whiplash (16) nyerte meg olyannyira a kritikusokat, hogy szinte csupán szuperlatívuszokban tudnak nyilatkozni róla. És nem ez lesz az a pillanat, amikor kiállok a sorból... 

slider_9.jpg

1414728248-whiplashda-o.jpgMert a Whiplash valóban zseniális film, két lenyűgöző alakítással és egy olyan témával, amiről még sokadik olvasásra sem gondolnánk, hogy izgalmas lehet. Azt meg, hogy ennyire, talán soha. Olyan szinten ragadja magával az embert, ahogy a kedvenc csapatának szokott drukkolni, vagy ahogy az Olimpia alatt minden magyarban felébred a vizes sportok iránti mérhetetlen imádat. Csak itt annak szurkolunk elfehéredő ujjakkal, hogy egy csatakosra izzadt srác le tudja ütni a megfelelő ritmust a dobon. Ilyen megveszekedetten száguldó, feszült drámaiságot kihozni egy olyan hangszerből, ami mindig háttérben marad nem semmi teljesítmény. Főleg, mert, lássuk be, a dob nem is igazán alkalmas a tanulatlan, egyszeri néző/hallgató által is értékelt, húrtépős gitárszólókhoz vagy székről felemelkedő zongorafutamokhoz mérhető látványosságokra, így aztán hajlamosak vagyunk megfeledkezni akár még a létéről is. Aztán jön a Whiplash, és már a nyitójelenet alatt érezzük, hogy mennyire - szó szerint - véresen komoly harcról van itt szó.

A film elején Andrew (Miles Teller) még csak önmagával, a kezében soha nem elég gyorsan vagy pontosan pergő ütőkkel harcol, példaértékű kitartással, majd belép a képbe Fletcher (J. K. Simmons) a konzervatórium legrettegettebb, de leginkább tisztelt tanára is, és megkezdődik a kettős lenyűgöző csatája. Fletcher szadisztikus tanítási módszerével találkozva mutatkozik meg igazán Andrew eltökéltsége, fiatal korát meghazudtoló céltudata, amihez szinte már mellékes, hogy tehetséges-e vagy sem. De a legerősebb akaratot is meg lehet törni, tudja ezt minden kínzásokra specializálódott katona, és tudja ezt Fletcher is. A teher alatt nő a pálma-elv szeretetteli simogatás ahhoz képest, ahogyan ő bánik a diákjaival, de sem könny, sem vér, sem őrület nem számít, ha sikerült kitaposni belőlük a tehetséget. Andrew pedig bármire hajlandó, hogy felfedezzék...       

whiplash4.jpg

A tipikusnak tűnő, sportfilmekből átemelt kezdőszituáció, melyben a lelkes, tehetséges fiatalt felkarolja a tapasztalt öreg róka, és rengeteg drámán és nehézségen keresztül megmutatja neki a mennybe vezető utat, nem is egy csavart kap a Whiplash-ben, és ettől lesz ennyire jó. A két főszereplőt először egy mérleg két serpenyőjére helyezi, és ezzel elhiteti velünk, hogy a jó és a rossz harcát fogjuk végignézni. Aztán, ahogy haladunk és Andrew személyisége kibontakozik, felszínre tör a mindent elpusztító becsvágya, Fletcherből pedig elővarázsolódik az ember, felvillantva a karakterek egymáshoz közelítésének lehetőségét. De ezzel is csak jól átvág minket. Itt nincs jó és rossz, csak győzelem vagy bukás, közösen. Hiszen Andrew hiába harcol át hosszú hónapokat ellene, eljutva a végsőkig, meggyűlölve mindent, amit addig szeretett, a fiú felemelkedése vagy kudarca szükségszerűen Fletcher-é is. Andrew "tragédiája" abban rejlik, hogy sosem nyerhet igazán, nem győzheti le a tanárt, akinek ilyen alapvető hatása volt arra, akivé vált. Sorsszerű az is, hogy csak akkor juthat el egyáltalán a győzelem és a saját megdicsőülése közelébe, amikor a leginkább olyanná válik, amilyen Fletcher maga. De a tanár árnyékát még akkor sem fogja tudni lerázni magáról, ha sikerül bekerülnie a bálványai közé.

whiplash-miles-teller.pngMert közhely, hogy legendák csak azokból lesznek, akik sosem adják fel, még ha majdnem bele is halnak. De arra ritkán gondolunk, hogy ez a halálközeliség nem szükségszerűen a művész önmaga választása, néha majdnem lefejezik őket egy cintányérral vagy megdobják egy székkel... Nem hiába mondják, hogy az igazi művész a színpadon is hal meg. Damien Chazelle pedig, csupán második rendezésében egyszerűen, de rettentő mélyen mutatja be, hogyan is lehet igazi művésszé válni. Ez az út pedig nem szép, nem könnyű és nem való mindenkinek, de aki vállalja a rengeteg szenvedést és áldozatot, az őt gyötrő pszichopatákat, a fizikai és lelki kínzást, abból egyszer talán legenda lehet. Aki aztán majd hozzá hasonló, ártatlan és naiv gyerekeket fog arra inspirálni, hogy hangszert fogjanak a kezükbe és elinduljanak ugyanazon az úton. Az egyszeri nézőt meg arra, hogy hazafelé a műanyag kávéspohár fedelét ütögesse eszeveszetten, és minden egyes bakinál felharsanjon a fejében Fletcher hangja, miszerint "Nem pont az én tempóm!". De hogy aztán újrakezdi-e, azt már döntse el mindenki maga.  

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kommentek

süti beállítások módosítása