Több, mint fél évszázad után a színpadon láthatjuk viszont  A körhintát. Vidnyánszky rendezése méltó utódja Fábri Zoltán filmjének.

Egy sikeres filmet színre vinni mindig hatalmas kihívás, talán ennél már csak a népszerű regények adaptációi jelentenek nagyobb próbatételt, ami tapasztalataim szerint nem szokott sikerülni. Nehéz lenne most kapásból öt olyan darabot említeni, ami egy remek film nyomán született, és elérte legalább a film színvonalát és sikerességét. Ezért voltam szkeptikus a Nemzeti Színház legújabb bemutatójával kapcsolatban, hiszen A körhinta esetében vitathatatlanul a magyar filmtörténet klasszikusáról beszélünk.

Egy olyan alkotásról, amit 1956-ban  a Cannes-i Filmfesztiválon Arany Pálmára jelöltek,  és ami bekerült az 1968-ban összeállított úgynevezett Budapesti Tizenkettőbe, majd 2000-ben az Új Budapesti Tizenkettőbe is. Nem kis teher nyomhatta tehát Vidnyánszky Attila vállát, amikor hozzálátott az adaptációhoz. A darabot látva viszont úgy tűnik, a meglepő darabválasztás mögött kiforrott és tudatos koncepció volt.

Az eredeti film forgatókönyvét Sarkadi Imre novellája alapján a rendező Fábri Zoltán és Nádasdy László írta. Ezt dolgozta át a színdarab szövegkönyvéhez Vincze Zsuzsa oly módon, hogy a színpadi verzió végigkövette a film cselekményét, gyakorlatilag színpadi szempontból dramatizálta a művet lényegesebb változtatások nélkül. Ez pedig telitalálat volt!

A szöveg ugyanis ügyesen tömörítette a film cselekményét úgy, hogy a közel két órás előadás során egy percre sem süppedünk el a történésekben. Legalább annyira kifejező a darab hangulata, mint a filmmé volt. Már az első perctől tapintható a feszültség a falusi vásárban annak ellenére, hogy teljesen felszínes párbeszédeket hallunk. A főszereplőket alakító Kiss Andrea és ifj. Vidnyánszky Attila játéka néhol erőtlen sajnos, bár ennek oka akár az is lehet, hogy nehéz elvonatkoztatnunk Törőcsik Mari és Soós Imre játékának emlékétől. Előbbi főleg a darab elején tűnik kicsit elveszettnek a színpadon, de az is lehet, hogy ez is a művészi kifejezés eszköze akart lenne, szemléltetve, hogy Máté a szemünk előtt válik igazi férfivá, aki már nem csak komédiázik a lányokkal, mint a többiek, hanem nyíltan kiáll szerelméért és közös boldogságukért.

Az idősebb generáció színészeiben sem kell természetesen csalódnunk. Szűcs Nelli parasztasszonya hiteles és kifejező,  Cserhalmi György is remek a szikár és szigorú gazda szerepében.

A látvány is hűen visszaadja a 1955-ös alkotás hangulatát a paraszti hétköznapok szürkeségével és keserűségével együtt, amiben csak egy-két boldog órát jelent az igazi ünnepnek számító falusi vásár. Vidnyánszky rendezésében ezúttal nem láthatjuk azt a monumentalitást, amit például a Johanna a máglyánban, mégis nagyon hatásosan adja hozzá a cselekményhez azokat a színházi kellékeket, amelyektől még közelebb kerül hozzánk a történet.

A Magyar Nemzeti Táncegyüttes közreműködése (korábban Honvéd Táncszínház) csak hab a tortán, hiszen a megkoreografált tömegjeleneteik izgalmas és mozgalmas  váltásokat jelentenek a prózai részek között. Zsuráfky Zoltán  koreográfiája remekül olvad bele a népies környezetbe anélkül, hogy mesterkéltté tenné a táncos jeleneteket.

Vidnyánszky rendezése felülmúlta minden várakozásunkat, és már a darab első perceiben eloszlatta kétségeinket.  Őszintén ajánlhatom tehát mindenkinek, aki szerette Fábri filmjét és azoknak is, akik már nem emlékeznek a több mint ötven éves feldolgozásra.

Fotók: Magyar Nemzeti Színház