Vonzó, vad és veszélyes. Akár egy izgalmas krimi. Már a borító is olyan, mint egy moziplakát. De hol lesz itt a lemez címében megénekelt Súly? Hiszen egy nő áll a mikrofon mögött (Harcsa Veronika), míg Andrew J az elektronikus alapokról és a billentyűkről, Gyémánt Bálint pedig a gitárokról gondoskodik. A Bin-Jip második albumán megmutatja, hogy ért a hangulatteremtéshez, ami lehet úgy súlyos, hogy közben a zene nem kemény.

Az elején mintha egy vígjátékot néznénk. Hol lesz a beígért kémtörténet, a robbanó koktélcseresznye, autós üldözés a Riviérán, a földig érő ruha redőiből elővarázsolt mini revolver? Pedig a vörösre rúzsozott ajkak fanyar mosolyra húzódnak, úgy figyelmeztetnek: élvezd a maradékot, ami jutott (Enjoy the Rest). De nem akarja beérni a maradékkal – ki akarná… -, neki minden kell. Avagy minden nőben ott lakozik a királynő, aki nem mond le a koronáról, ha egyszer a körmei közé kaparintotta. És másodikként elhiteti velünk, hogy az utazás könnyed lesz, mert a címadóval (Heavy) olyan slágert kanyarint a nyakunk köré, amelynek „illata” megbabonáz. De az maga a súly, és még vészjóslóbb mosollyal énekli, hogy „sosem elég”…

Megkezdődik az utazás egy elit világba, egzotikus tájakra, csillogó party-kra, ahol érezzük a bajt a levegőben (Gin With Lime). Hogy ennek nem lesz jó vége. Zaklatott, rángatódzó a ritmus, feszült a lüktetés, vészjóslón visszhangos a gitár, gépies a monológ. Nem nyerhet. Mert egyszer majd jön valaki, aki elcsavarja az ő fejét, amiért felad mindent, és porig ég a szenvedélyben. Amíg rá nem jön, hogy feltörölték vele a padlót (Toss and Turn). Egy emlék lesz csak ő is, ahogy az a másik lány (Vicky). Akit kinevetett az elején, akiről azt gondolta, ő nem járhat úgy. Hiszen be van biztosítva. És az esze is a helyén. Portugál reggelek emléke, a kikötőben hajókkal, amikor nem csak a lepedők gyűrődtek, hanem egy kicsit már a szíve is.

Akár trip-hop is lehet a játék neve, és néhol egyenesen annak egyik legnagyobb mestere, a Massive Attack. De ennyire nem egyértelmű a kép. Ennyire nem rágják a szádba mondandójukat a filmkockák. Egy kémtörténet, női főszereplővel, ahol tudod, hogy nem lesz happy end. Újabb különleges utazás, még keletebbre, a fügék kertjébe (Fig Peel). Nem normális, hogy éjfélkor idejött egyedül. Hogy vállalta a veszélyt. Ez már túlmegy azon a határon, amiről az esze suttogott neki. De hát mit ér az élet kaland nélkül? És ez az éjjel megérte az őrületet, a maga fülledtségével a bokrok és fák alatt. Megborult, nem önmaga. Gyenge (Flimsy). Björk neve villog a kijelzőn, a háttérben 80-as évekbeli gitárok sikálnak. Újra arab tájakon. A lelkét próbálja meg összefoltozni (Stitches).

Tudja, hogy elbukott. Annyi küldetés után – most kudarcot vallott. A szíve és a karrierje is odavan. Meglógott a kezei közül. Keresi magát, próbálja agyoncsapni az időt (Ploy). Pedig a feszültség még csak most nő maximálisra. A két leghosszabb dal (Uncle, Noway Boy), egyre több disszonáns hang, monoton fokozódás, tagadás, klubokban áttombolt éjszakák. Negatív. Még van düh benne. Legalább ennyi. Mert amikor leül vacsorázni a démonokkal (Dinner With A Demon), ott már érzéketlen. Pedig a saját húsát marcangolják. De akiben nincs lélek, az már alig él. A lemez másik csúcspontja a címadó mellett.

A Heavy minden pórusából üvölt, hogy mennyire fontos a készítőinek. Örömzene, korlátok nélkül, mégis jól megrajzolt kontúrok között. Nem hibátlan (a kevesebb itt is több lehetne…), a dalok színvonala sem egyenletes, ám tele van ötlettel, változatossággal, egyéni elképzelésekkel. Filmzene egy sosemvolt történethez, ahol nagyon drukkolunk a főhősnőnek, pedig tudjuk az első pillanattól fogva, hogy bukásra van ítélve. És tényleg nincs happy end. De nem is kell. A Bin-Jip ebben a fátyolos, merengő, picit mégis az őrülettel kacérkodó hangulatban tudott nagyot alkotni.

Fotók: Glódi Balázs