Van, hogy az ember olyan problémával szembesül, amivel egyedül nem tud megküzdeni, legyen szó akár saját magunkról, a családunkról, gyermekünkről, barátainkról vagy akár a kutyánkról. Az alábbi négy kötet más-más oldalról közelíti meg a különböző problémákat. Egyik-másikat kicsit erőltetettnek is éreztük, de a filozófiai magaslatokba emelet életvezetési tanácsok megítélése szubjektív, így ami nekünk már sok volt, másnak lehet megfelelő lesz.
Boldizsár Ildikó: Meseterápia a gyakorlatban
A Boldizsár Ildikó nevével fémjelzett meseterápia-sorozat legfrissebb darabja - ahogy azt a címe is jelzi - gyakorlati oldalról mutatja be ezen egyre népszerűbbé váló terápiás módszer hatékonyságát. A harminchárom esettanulmányt bemutató kötet izgalmas kalandozást biztosít azok számára is, akik nem feltétlenül gyakorolni kívánják ezt az eljárást, csupán laikus érdeklődők, vagy maguk is érintettek szülőként, pedagógusként. Ha csupán életkorok szerint tekintjük át a különböző eseteket, találunk közöttük kisbabákkal, óvodásokkal, kis- és nagykamaszokkal, fiatal és érett felnőttekkel, valamint idősekkel kapcsolatos esettanulmányokat. A terápiás helyzetek is ugyanilyen sokszínűek: például dadogó és szorongó óvodások, veszteségek feldolgozására szoruló, tanulási nehézségekkel küzdő kisiskolások, halmozottan sérült, fogyatékkal élő gyerekek, helyüket nem találó kamaszok, pszichiátriai és krónikus betegek, alkoholisták jelennek meg előttünk sorra, élettörténetükkel és a hozzá kapcsolódó mesékkel együtt. A műben felsorolt esetek önmagukért beszélnek, a módszer hatékonysága és sikere kézzel fogható tapasztalatként ölt testet. A Magvető Kiadó gondozásában megjelenő sorozat legújabb kötete illik minden család könyvespolcához, hiszen az együttérzés, a másik helyzetének megértése szintén nagyon fontos.
Kurt Tepperwein: Iránytű az élethez
Felfutó, sőt, mostanra csúcson pörgő iparág lett az elmúlt évtizedben az önfejlesztő, ön- és világmegváltó könyvek írása, szinte minden napra jut egy. A Dunát rekesztő kínálatban akadnak jobbak és rosszabbak, sajnos az Iránytű az élethez nálunk az utóbbi kategóriába került. Bár alapvetően jó gondolatindító lehet annak, aki az út elején jár, de a „mindent egyszerre és azonnal” hozzáállás – sem az önfejlesztésben, sem az erről szóló könyvekben – nem szerencsés. Első olvasásra úgy tűnt, hogy a tapasztalatait, az élet nagy utazását megkönnyítő iránytűt Kurt Tepperwein némileg „elszállt”, vagy legalábbis túlontúl emelkedett gondolatokba csomagolta. Persze, ha valaki könnyen olvas a sorok között, és a néhol kusza, már-már patetikusan elszállt gondolatokból kihámozza magának a lényeget, még élvezheti is a könyvet, sőt, akár hasznos is lehet számára. De lehet, hogy a kevesebb néha több lett volna ebben az esetben is. A M-Érték Kiadó gondozásában megjelent kötetet épp ezért azoknak ajánljuk, akik szeretik az elvont filozofikus elmélkedést az életről.
Patti Digh: Most élsz
Az Alexandra Kiadónál megjelent Patti Digh könyvét már sokkal jobban élveztem. Az ötlet és a téma strukturált, valami köré szervezett bemutatása mindenképp követhetőbb, és könnyebben emészthető, még ha maga a tartalom nem is renget meg eget és földet. A Most élsz - ragadd meg a napot! című könyvben körbejárt 37 napos koncepció nekem már csak azért is szimpatikus, mert a magam részéről a határidők motiváló erejében hiszek. Ha ennyi időbe kellene belesűríteni mindent, amit az életben terveztél, halogatnád-e még a fontos döntéseket, érdekelne-e mások véleménye, hajlandó lennél problémákra, feladatokra, rossz dolgokra pazarolni az szűkösségében értékesebb napjaidat? És ha már magad is belátod, hogy ezek butaságok, megtanulod-e egyszerűségében csodálatosnak megélni a napjaidat – határidő nélkül is? 37 élettörténetből kiderül, hogy miként valósulnak meg hétköznapi csodák és csodálatos hétköznapok mások életében. Inspirációnak több, mint elég.
Jorge Bandersky: Kutyakozmetika otthon
A Gabo Kiadó gondozásában megjelent Kutyakozmetika nem kapcsolódik szorosan az élet nagy problémáihoz, azonban ha egy négylábúval élünk együtt, akinek olyan szájszaga van, hogy a virágok is lelohadnak tőle a kertben, életmentő tanácsokat kaphatunk Jorge Bandersky-től. Ugyanis ha az embernek kutyája van, akkor jól tudja, hogy kedvence tartása nem merülhet ki abban, hogy megeteti, játszik vele, vagy esetleg elviszi sétálni. Attól függetlenül, hogy egy fajtatiszta kutyáról, vagy egy menhelyről örökbefogadott keverékről van szó, időt és pénzt kell szánnunk kis barátaink ápolására is. A kutyák testének gondozását a fürdetéstől kezdve a fésülésen át egészen a karmok levágásáig sokan inkább profikra bízzák, pedig otthon is elvégezhető feladatokról van szó. Kinek is hihetnénk ezt el a legkönnyebben, ha nem a sztárok kutyafodrászának, Jorge Bendersky-nek. Bendersky könyvében megismerkedhetünk az otthoni kutyaápolás minden trükkjével és ahhoz is iránymutatást kapunk, hogy milyen fajtához milyen eszközökre lesz szükségünk. Persze a bátorságot már nekünk kell vennünk, hogy belevágjunk - adott esetben kedvencünk bundájába - de a Kutyakozmetika otthon című könyv minden más segítséget biztosít a profi végeredményhez.

Persze azért nem hiányzik belőle a Ferenciek tere vagy a Vásárcsarnok mögé vetített Eiffel torony sem, de oda se neki, olyanok ezek a pillanatok, mint egy-egy külön nekünk készített easter egg a filmben. Ahogy azt is öröm nézni, hogy milyen szépnek és izgalmasnak mutatja a fővárost - és milyen mesebelinek a Balatont, ami még egy remek poént is hozzátett a fináléhoz. De ha túllépünk a magyar helyszínek feletti örömködésünkön, akkor is jószívvel végigröhöghetjük mind a két órát, mert válogatott bénázásokban, hülyeségekben, őrült szövegekben és helyzetekben nincs hiány. A következő mondatot viszont sosem gondoltam, hogy valaha leírom: Jason Statham hihetetlenül vicces. Kétségtelenül Melissa McCarthy viszi a filmet, remekül, de amellett, hogy Jude Law egy tökéletes James Bond-karikatúra, aki láthatóan lubickol a szerepében, Statham gyakorlatilag a teljes saját karrierjét figurázza ki úgy, hogy minden perce aranyat ér.
Látszik és érződik, hogy buliból forgatták az egészet, de mégsem vették félvállról. Egy profin összerakott hollywoodi vígjátékkal van dolgunk, amiben annyi szív és merészség van, mint egy baráti hétvégében a Balatonnál. Összerántottak hozzá egy jó stábot meg pár, bolondozni szerető színészt és pár hét magyarországi vakáció alatt leforgattak egy filmet, amire maximum annyi panaszunk lehet, hogy néhol fantáziátlan. De aki egy ilyenféle filmre gondolkodni ül be, az már a vetítőtermet eltévesztette. A kém kétórányi röhögéssel és gyönyörű budapesti illetve balatoni képekkel ajándékozza meg a nézőt úgy, hogy nem lesz egyszer sem kínos - ez pedig, vígjátékokat tekintve igen nagy szó. Az ilyen maihoz hasonló, fülledt nyári napokra kiváló felüdülést jelenthet. 
Az együttes magyar rajongói sok-sok-sok várakozás után láthatták élőben Ryan Teddert és bandáját, és ahogy az énekes elmondta, ez csak és kizárólag az ő hibájuk volt, remélték, hogy a mostani koncerttel kárpótolhatnak mindenért - ezt sikerült elég jól teljesíteni.
Tedderék - becsületükre legyen mondva - pontosan kezdték a koncertet, hogy aztán úgy repüljön el szűk két óra, hogy csak pislogjunk az óránkra. Természetesen a turné névadó albuma (Native) adta a koncert gerincét olyan slágerekkel, mint a Love Runs Out, a Something I Need, a Feel Again, vagy a Preacher, de ezek mellett a régebbi kedvencek sem maradhattak ki, így a Good Life vagy éppen az Apologize.
Ha mindez nem lett volna elég, néhány, magyar szívnek megható figyelmességben is részünk volt: kezdve ott, hogy Tedder magyarul köszöntötte a rajongókat és a dalok után is gyakran hangzott el a "köszönöm", a Good Life című dal alatt a háttérben Budapesten forgatott timelapse képek pörögtek, a dal végén pedig a magyar lobogó töltötte be az óriás kijelzőt (hja és a dal szövegébe is beleköltötték a magyar fővárost). Az együttes frontembere egyébként külön kitért arra, hogy mennyire szerencsések is vagyunk, hogy ebben a gyönyörű városban élhetünk. De hogy rátegyenek még egy lapáttal, George Ezra Budapest című dalával is meglepték a közönséget - az őrjöngés persze nem maradt el. 


Valósággal hihetetlen, de a Papa Roach már 22 esztendeje (!!) létezik, igaz, a nagyközönség 2000-ben ismerte meg a nevüket, amikor berobbantak az Infest lemezzel. Az olyan nótáknak és klipeknek köszönhetően, mint a Broken Home, a Between Angels and Insects, no és persze a mai napig legnagyobb slágerükként elhíresült Last Resort, az album összesen 7 millió példányban kelt el világszerte. A Papa Roach aztán az évek alatt bizonyította, hogy nem egynyári siker az övék, és a nu/rap metal őrület lecsengése után is a csúcson tudtak maradni. Mind a 2002-es Lovehatetragedy, mind a két évvel későbbi Getting Away with Murder szerzeményei sűrű vendégek voltak az akkor még nagyobb dicsfény övezte zenetévéken.
Legfrissebb lemezük (F.E.A.R.) idén január végén jelent meg, és a kritikusok mellett a közönség is szívébe zárta az anyagot: az osztrák és német eladási listákon az első tízbe került, míg az Egyesült Államokban a vezető pozíciót is elfoglalta a hard rock megjelenések rangsorában. Shaddix és társai ezúttal sem fukarkodtak a nagy nótákkal: a Face Everything and Rise, a Warriors vagy az In This Moment dögös énekesnőjének, Maria Brinknek a közreműködésével készült Gravity jó eséllyel felcsendülnek a Barba Negra Trackben is.
Lee Child: Bosszúvágy
Brandon Hackett
Ritkán szórakozik az ember ilyen jól egy olyan regényen, mely címének mindkét szava hazugság - mármint magára a könyvre nézve. Higgins alvilágában a kímélet nem gyakori vendég, viszont a halált sem osztogatják minden sarkon, azt ki kell érdemelni. Aki pedig ezekben a körökben forog, az pontosan tudja, mivel játszik. Az Ölni kíméletesen szigorúan vett története annyiban kimerül, hogy egy kisstílű bűnöző néhány társával belenyúl a nagyok pénzébe, majd mindannyian szépen sorban meg is bűnhődnek érte. Nem lep meg senkit, se az olvasót, se a karaktereket, igazából még az áldozatokat sem. Egyszerűen nem sikerült a buli, van ez így. Sőt, csakis így lehet. Aki ujjat húz a nagykutyákkal azt eltakarítják, különben oda a hírnév. Frank Cogan pedig a legjobb a "szakmában". Tudja, hogy ez nem az igazságról vagy becsületről szól, sőt a pénz is másodlagos, ezek a dolgok kőkemény elvek mentén működnek. Ő csak annyit tehet, hogy minél egyszerűbben és emberbarátibban öli meg azt, akit kell. A regény egy ilyen esetet jár körbe, sokkal inkább a karakterekre, mint az erőszakra fókuszálva, amitől egy sűrű, sokat beszélős, igazi maffiatörténet lesz belőle. Mint ilyen pedig igazi szórakoztató olvasmány, ami amellett, hogy mesterien beránt ebbe a végtelenül hiteles alvilágba sajátos, cinikusan realista humorral azt is megmutatja, hogy a menőnek tűnő bűnözők mennyire nem különböznek a mezei irodistától, akit nyaggat az asszony, mert sokat dolgozik, az anyós az agyára megy, a gyerek meg nem akar rendesen tanulni. Csak ők nem papírokat pecsételnek, hanem fejeket lőnek szét munkaidőben. 
J.K. Rowling álnéven írt detektívregény-sorozatának második része ez, és már az elődről, a Kakukkszóról is ódákat zengtünk. Főhősünk, Cormoran Strike egy eltűnt író nyomába ered, aki habár az irodalmi életben nem igazán nyújtott eddig kiemelkedőt, legújabb regényében nagy botrányt akart kirobbantani. Éppen ezért eltűnése baljós jelnek tűnik, ég akkor is, ha nem először fordul elő. A keresésből gyilkossági ügy lesz, mégpedig elég kegyetlen, Strike és asszisztense, Robin igyekszik a legjobb tudása szerint alámerülni az írói intrikák világába, miközben újfent saját biztonságukat kockáztatják a nyomozással. Rowling ezúttal is bizonyítja, hogy mennyire jól fekszik neki ez a műfaj. Izgalmas és magával ragadó a stílus, miközben remek érzékkel mozgatja a cselekmény fő- és mellékszálait, így nem csak a nyomozásban haladunk előrébb, de a főszereplők magánéletébe is egyre mélyebb betekintést nyerhetünk. Már csak ez utóbbiból kiindulva is nagyon várjuk a folytatást, de ha mindent egybevéve nézzük a történetet, még nehezebben térünk napirendre afölött, hogy mennyire jó, hogy Rowling kitalálta magának Robert Galbraith-et, nekünk pedig Cormoran Strike-ot és az ő lebilincselő kalandjait. A selyemhernyó a Gabo Kiadó gondozásában jelent meg.
Valaha az írek és magyarok, még mielőtt Odafönn az emberiséget nemzetiségekre osztották volna, biztosan testvérek voltak. Nem véletlen, hogy az első soroktól szimpatikus Colum McCann könyve, a sorsközösség érzése okán azonnal magunkénak érezzük a TransAtlantic mindegyik történetét. A kötet olyan, interkontinentális történeteket mesél el – javarészt az Ír Haza szemszögéből - melyek végigkísérték a múlt sanyarú, a közelebbi múlt dicső, vagy a szinte tegnap felkavaró éveit. A kötet, a távoli rokonság érzésén túl a történetek elbeszélésének erős hangulatiaval is közelebb hozza a tárvoli szigetet, nem nehéz hát közel érezni magunkhoz az első transzatlanti repülést, vagy a terror korát lezáró tárgyalások nyomasztó időit. Válogatott történetek az ír múltból, válogatott szavakkal, valódi olvasmányélménnyel. 



A csapat a kétezres évek egyik legsikeresebb és legnépszerűbb zenekara, több millió eladott lemezzel, Grammy-díjakkal és teltházas világkörüli turnékkal a hátuk mögött. A három Followill tesó és unkatestvérük által alapított amerikai Kings Of Leon hihetetlen utat járt be a 2003-as bemutatkozás óta: zseniálisan puritán garázs-rockból igazi stadion-rock sztárzenekarrá nőtték ki magukat, köszönhetően az olyan slágereknek, mint a Sex On Fire, a Use Somebody vagy a Radioactive. Zenéjükben egyszerre keveredik a southern rock nyers ereje a country, az art punk vagy épp a soul stílusjegyeivel. 

A GABO Kiadó gondozásában megjelent A katicák éve a brit Graham Joyce utolsó regénye: az író tavaly végleg letette a tollat. Azonban a mű nem egy komor hangulatú leszámolás az élők világával, sem egy fájdalmas búcsúzkodás, sokkal inkább az, amit a könyv szerkesztője fogalmazott meg egy blogbejegyzésben: A katicák éve az életet ünnepli.
A zacskós tejek térhódítása óta hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról a tényről, hogy bizony a tej nem a dobozban/zacskóban terem, hanem bizony tehenészetekből szállítják a gyárakba, ahol az általunk jól ismert, praktikus csomagolásba kerül. Arról pedig már végképp halvány dunsztunk sincs, hogy vajon mi zajlik egy tehenészetben, milyen lehet ott az élet, kik dolgoznak egy ilyen helyen, és vajon milyen gondokkal kell nap, mint nap megküzdeniük. Hartay Csaba megunva a sok értelmetlen kérdést és megjegyzést, amit hivatalos foglalkozása során kapott, úgy döntött, hogy véget vet ennek az alulinformáltságnak, és megírta a Nem boci! című novelláskötetét.
A kötet titka az egyszerűség és az életszerűség. Olvasás közbe szinte látjuk magunk előtt a gazda rezignált arcát, amint meg akarja győzni őt az értekesítő, hogy kössön vele szerződést, vagy amikor egyik ismerőse munkáért kuncsorog, de dolgozni persze nem akar. Mire a nem Boci! végére érünk már mély tiszteletet érzünk a tehenészetvezető iránt, hiszen ennyi baromságot hallgatni nap, mint nap nem lehet egyszerű. Azt a végtelen türelmet és humort, amivel kezeli az adott helyzeteket, pedig tanítani kellene, mert bár végig attól retteg, hogy beszippantja őt is az agrárium, valójában pont a hozzáállása az, amely megmenteni őt ettől a lehetőségtől.

De ugyanennyire benne van a feudális rendszer feláldozható, egyszerű emberének kiszolgáltatottsága, akinek a gyerekét elvitte a pestis, a feleségét megerőszakolták a falut feldúló katonák, a terményt be kellett szolgáltatnia a földesúrnak, az utolsó reménye Isten maradt, de az egyház mégis rázárja a templomkaput, és eredendő bűnösnek bélyegzi meg. Hitetlen, elkeseredett lemez a The Plague Within, fojtogató atmoszférával, ami a maga éjfekete színeivel megfesti a XXI. századi ember reménytelenségét, kilátástalanságát is. A küzdelmet a talpon maradásért, a mindennapok aprólékos gonddal felőrlő erejét, a kiábrándultságot, a rezignáltságot.
A The Plague Within mindegyik dala csillogó drágakő egy rég megkopott, pókháló lepte koronán: a nyitó No Hope in Sight hidat képez a múlt és a jelen között, a Beneath Broken Earth – Sacrifice the Flame kettős a keserves vánszorgásukkal igazi infernális doom monstrumok, a Flesh from Bone a címéhez illően kíméletlenül darálós, a záró Return to the Sun pedig nemhogy töltelékdal, hanem egyenesen talán a lemez legjobbja. Az erre az albumra visszatérő vonósok, a komolyzenei hangszerelés és a templomi kórus egyszerre magasztos és mégis fenyegető légkörbe helyezi a szerzeményt, ami a többi hangszer beszállásával, illetve Nick bömbölésével és remek dallamaival teljesedik ki igazán.
Budapest



A Holnapoliszból sajnos pont az hiányzik, amik Brad Bird animációs filmjeiben olyan izgalmasan hatottak: a történetbeli és érzelmi realizmus. Persze kissé túlzásnak tűnhet a Szuper Haver, a L'ecsó vagy a A hihetetlen család esetében realizmusról beszélni, a Holnapolisz nagy részéből viszont éppen azok az átérezhető viszonyok hiányoznak, ami például a gourman patkány és a kétbalkezes mosogatófiú között tetten érhető. Izgalmas és érdekes karaktereket kapunk, egymással valahogy mégsem tudnak mit kezdeni - vagy amit mégis, az nehezen hihető és csöpögős. Ehhez a karakterek közötti katyvaszhoz még hozzájön a kifejezetten jól induló, ám túl sokfelé forgácsolódó sztori, ami lassan, de biztosan kidobja a filmből a nézőt és az alkotók által valószínűleg megcélzott gyermeki lelkesedés helyett még a legoptimistább nézőkben is felébred a cinikus. Vagy legalábbis az a fajta elnéző szülői érzés, amivel a naiv négyévesek óvodai kalandjainak elmeséléséhez asszisztál az ember, de azért Pistike homokozóban töltött délutánja és az ugatós szomszédkutya a számunkra azért messze nem olyan izgalmas.
Amennyire jónak tűnik az az alapfelvetés, miszerint ezt a cinikus, pesszimista, önmaga vesztébe rohanó világot csak a nyílt szívű, harcolni is hajlandó álmodozók képesek megmenteni, a téma miatta nagyon könnyű átesni a ló túloldalára, ami jelen filmmel meg is történt. Pedig tényleg, én igazán akartam hinni ennek a filmnek, de ahogy haladtunk előre egyre több lyuk keletkezett a sztorin, és amivel megpróbálták őket betömni, attól meg csak még rosszabb lett. Mert alapvetően remek ötlet, hogy fő romantikus szál nélkül megyünk végig a sztorin, de a felnőtt Clooney és a kisgyermek képében létező robotlány, Athena közötti lezáratlan gyerekszerelem olyan visszakézből ad egy enyhén pedofil jellegű pofont a sztorinak, hogy Lolita is csak félszemmel meri nézni a sarokból. A "végső üzenet" miszerint - mily meglepő - a világ megmentéséhez nem a tudomány, hanem az összefogás, a bátorság és a hit a legfontosabb pedig nagyon szép, csak egy ilyen, sok valós elemet tartalmazó, a bolygónk, a fajunk tényleges siralmas helyzetével foglalkozó filmnek ezt nem lehet csak így a végére biggyeszteni. Mert értem én, hogy az a cél, hogy a székből felállva, újonnan serkent tettvágyunkkal kimenjünk, és minimum újrahasznosítsuk az összes szembejövő műanyagflakont, de ha ezt így, ilyen hollywoodi gondatlansággal és százas mosollyal tolják direkten az ember arcába, azzal sajnos pont az ellenkezőjét érik el.
Ismét véget ért egy Gourmet Fesztivál a hazai gasztronómia legjeivel, legyen szó street foodról vagy Michelin csillagos csúcséttermekről. Mi idén is jól laktunk néhányszor a fesztiválon, találkoztunk szuper meglepetésekkel, de mi tagadás, csalódás is volt a menüben. Az idei élményekről most jöjjön egy kis összefoglaló.


